hirdetés

Jánossy Lajos: Könyvötölés-könyvhatolás

2017. június 10.

És itt vannak az irodalom tántoríthatatlan munkásai, akik viszik a zongorát, akik nélkül nem lenne műsor, inkluzíve könyvek, és írók sem lennének, és olvasók sem, és persze könyvhét sem lenne: a kiadók, a szerkesztők, a szállítók. Öt napig talpon a pavilonok kockamelegében, a pultok előtt szerzőiket adjusztálva. – Jánossy Lajos hangulatjelentése a könyvhét második napjáról.

hirdetés

Hányadik már a pohár, kérdezi Petőfi Sándor, és vallja meg legott: nem tudom. Hányadik már a könyvhét, kérdezem méltatlan utódként, és vágom rá üstöllést: nem tudom. Az ünnep ideje nem mérhető. A könyvhétnek is van rituáléja és liturgiája, jóllehet, amikor először meghallottam, hogy a tűzoltózenekart a katasztrófavédelem zenekaraként mutatták be, Zeke Gyula tekintetét kerestem. A tér állandó, Vörösmarty és Liszt Ferenc. Megnyitóbeszédek az oroszlános kút kávája mellől és az Írók boltja galériájáról. A pavilonok sikátoraiban nem csak lapoznak, hanem lapjával közlekednek az olvasók. Kék ég, tűző nap. Olvadozó írók, a hőségben is hűséges barátok és hozzátartozók. Fehér, zógenánnte flőr műanyag székek és asztalok. Napernyők. Méregdrága éttermek és teraszok, turisták. A fogadáson töltött káposzta. A kocsma végül a Grinzingi.

És itt vannak az irodalom tántoríthatatlan munkásai, akik viszik a zongorát, akik nélkül nem lenne műsor, inkluzíve könyvek, és írók sem lennének, és olvasók sem, és persze könyvhét sem lenne: a kiadók, a szerkesztők, a szállítók. Öt napig talpon a pavilonok kockamelegében, a pultok előtt szerzőiket adjusztálva. Szombat éjszaka bort és pogácsát kínálva, részeget talpra segítve, elveszett gyereket bátorítva. Egész éves munkájuk során két alkalommal látszanak; a könyvfesztiválon és a könyvhéten. Javaslom az olvasóknak, nézzék meg őket maguknak jól!

Én először mindig Csordás Gábort veszem észre, Nem feltűnően ül, nem hivalkodva, nem provokálja a figyelmet, az enyém mégis rá terelődik. Ül a Jelenkor előtt a napon és olvas. Ez az első kép. És ezúttal a legelső, debütáló kép, hogy babakocsival szambázunk, Dénes nem úszhatja meg, idejekorán be kell mutassuk a szcénát, amelyben, egy darabig biztosan, élni fog. Kedve inkább szottyan és kerekedik, mint sem; Gábornak nincs nehéz dolga. Igaz, Dénes beavatása már korábban elkezdődött; Csaplár könyvbemutatóján, akkor Kinga az Írókban etette meg egy Bruno Schulz- és egy Németh Gábor-kötet között. Innen kezdve minden egyszerű, jönnek a barátok és a kollégák, a babakocsiban végződnek a fejek. Az irodalomról kevesebb szó esik.

Átveszem a Kortárs kiadónál Lábass Endre Árnyékkereskedő című könyvét. Egészen kivételes munka, előzménye, a Madárfészekárus, a kilencvenes évek közepén jelent meg, fájdalmas hangtalanság kísérte, pedig már akkor látszott, hogy Lábass teljesen unikális, öntörvényű vállalkozásba kezd; az angol irodalom, a nem látszó, az idáig nem érő brit próza magyar olvasókönyvét állítja elő. A tartalomjegyzéket idézem: I. „Clio és Memory” – Emlékezet és történelem – A) Mese és történetírás – Britannia krónikásainak szavahihetősége B) A Hold irodalomtörténete C) Történelem, Emlékezet leánya, II. Az Ezeregyéjszaka-fordítók meséje – Mesefordítók életrajzai, III. Életrajz – Halálrajz.

Sajó Lacitól megkapom új verseskötetét: Gyomorkeserű. Nagyon szeretem Sajó költészetét. Szabad és veretes egyszerre, vagabund és formatisztelő. Erős bor, Balaton-felvidéki rizling, föld és ég benne.

A Jelenkornál a mindig figyelmes és készséges Orosz Anettől két könyvet kérek: Földényitől A melankólia dicséretét és Tompa Andrea Omertáját. Már itthon lapozom fel őket; Földényi alanyisággal erezett, finom esszémozdulatokkal hangolja az olvasót, egy kertben, fiatal barackfa alatt, pokrócon fekvő testet mutat, az övét, majd egy proszektúra-emléket idéz. Tompa Andrea nyomban egy mesélőnek adja át a szót, Szabó Ződ Kalinak, aki belefog és befogja az olvasót íziben. Nagyregény az Omerta, de hogy a nyáron neki is eljön az ideje, nincs kétségem.

Így jutok el a PIM-be, meg-megállva. A Margón, délután, Rakovszky Zsuzsával beszélget Szabó T. Anna. Meglepve nem vagyok: zsúfolásig a terem. Mint a kivetítős helyiségben mellém telepedő Rácz Péter elmondja, összesen négy férfi tartózkodik bent, a közönség női. Felteszem, a regény, a Célia témájának megannyi ilyen-olyan érintettje szeretne eligazodni a saját életében. Nem utolsó sorban egy kamasz lány életében, aki épp a határtalan, part nélküli szabadságnak hívott tagolatlansággal birkózik. A különböző, akárha szupermarketben kiválasztható életvezetési esélyek között bolyong tanácstalanul. Rakovszky régi terve, hogy afféle antik, hellenizáló nagyprózát írjon, kuruzslókkal, varázslókkal, jósasszonyokkal, csillagjósokkal. Mostani könyvében ennek a szándéknak megvalósult, komponált töredékei bukkannak fel, a két kor hasonlóságaiból adódó motívumok. A beszélgetés lassú és komótos sodorban hullámzik, akárha valamely klasszikus epikáról lenne szó; alakok, konfliktusok. Rakovszky csöndesen, már-már elfogódottan fogalmaz. Szabó T. Anna a kötetet forgatja, újabb idézeteket hoz, Takács Kati felolvas hosszabb részeket.

A PIM kertjében sört és pálinkát iszom, Pröhlét üdvözlöm, Gaál Teklát ölelem, Kerpelt döngetem, és Nagy Bogit puszilom. És szelelek vissza a Tompa Andrea-beszélgetésre.

Nagy Bogi, a regény szerkesztője a kérdező. Miért ők, miért ez a négy figura, akinek hangot adtál, ezzel indít. Tompa azt mondja, talált emberek lettek a hangadók, nem akart célzottan értelmiségi tónusokat, elég volt belőlük az előző könyvekben. Az 50-es, 60-as évek romániai hétköznapjainak többsége amúgy is ezekből az egyszerűbb, munkás- és parasztemberekből került ki. A falu és a város közötti világ érdekelt, mondja az író, ez a jelentős terjedelmű határvidék. A női beszélő esetében érdekelt a középkorú nő problémája, mi van mögötte, mi előtte, milyen a jelene. A reményei, az álmai. Mik lehetnek a tervei. Sokat segítettek a mesélők, a mesélő emberek, elsősorban Ámi Lajos, vele sokat foglalkoztam. Számomra bámulatosak ezek a kollégák, mondja Tompa, akik 3-400 mesét, vagyis történetet tudnak kívülről és bármikor. Mert az idők során kiderült, hogy a mesék nem feltétlenül a személytelen népművészet részei, hanem igenis vannak olyan mesemondók, akik szerzők, kitalálók. Tehát: írók. Az Omerta négy könyvében ekképp tágas freskóra számíthatunk, több nyelvjárásra, sok világra.

Józsa Mártával korábban találkoztunk, mi van Bozsikkal, kérdem tőle, majd jön, de azt a feladatot bízta rám, tudjam meg, hol isznak az írók. Erre még visszatérünk, válaszoltam neki, majd hívlak. Nem volt szükség telefonra. A PIM-ből a Grinzingi felé terelem társaságunkat, előreszaladok, van-e üres asztal az utcán. Van üres asztal és van teli; utóbbinál Zeke Gyula, Bozsik és Józsa Márta, valamint egy szimpatikus baráti pár ül. Igaz, fordítva érdekesebb volna; ha üres asztalnál ülnének, a teli meg üres lenne. Megérkeztünk. Befut Tekla lánya, a tüneményes, jelzőkkel alig illethető Emma, jön Törkenczy és a másik Gaál gyerek, Ármin. Bozsik könyvet dedikál: Jelentés a kór házából, eddig csak pdf-ben olvastam, végre már a kezemben. A beírásban a barátom egy őzgerincről, mitológiai távlatokba vesző fogadásunk tárgyáról tesz említést. Nem várhatok tovább, legkésőbb a következő könyvhétre be kell szereznem.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.