hirdetés

Jánossy Lajos: Lukács György és akiknek - Osztfál csevej

2017. február 5.

Egy tömbben ábrázolni embert és alkotót, azt a törékeny univerzumot, repedésmintázatot, amelynek egy nézőpontból történő megragadására immáron nincs esély. - Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Olvasom, hogy Lukács György szobrát, így döntött a fővárosi közgyűlés többsége, kipenderítik a Szent István parkból. Nem vagyok meglepődve, nincs min csodálkoznom. A filozófus az aktuális jobboldali kultúrpolitika állandó, megvesztegethetetlen és megveszekedett target pointja. Stílusosan, noha kevésbé szellemesen, vörös posztó.

Lukács élete és szellemi útja komoly huszadik századi história, érdemes gondolkodni róla. Erre persze momentán nincs esély; gyakran arra jutok, hogy az ország lemaradása kevésbé a bécsi vs. budapesti közértek a nyolcvanas évekhez mérten alig különböző minőségén agnoszkálható, hanem eszmecseréiben, újságírásában még inkább. Messzebb vagyunk, mint valaha voltunk. Diskurzusok elvétve, fegyveres frontok annál inkább nyílnak minduntalan.

Lukács körül nem viták támadnak, hanem ismételten tüzet nyitnak rá. Kénytelen vagyok feltenni, hogy az őt ádázul a magyar kultúra panorámájából kitörölni igyekvők könyveit nem olvasták. Fogalmuk sincs róla, hogy a filozófus nem csak a huszadik századi marxizmus klasszikusa, hanem a magyar szellemtörténetet megalapozó gondolkodó is. A lélek és a formák, A regény elmélete, a Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika nélkül lehetetlen a századelő intellektuális térképét felrajzolni. És nincsenek tisztában a Történelem és osztálytudat szerzőjével sem, aki az eldologiasodás rendkívüli ívű analízisét dolgozta ki, különös tekintettel a proletariátus szubjektumára. És, nem mellesleg, elvégezte a baloldali messianizmus kritikáját szintén. Természetesen azzal a ténnyel sem kívánnak megbarátkozni, hogy a Lukács-iskola, illetve -óvoda, milyen politika-filozófiai jelentőséggel bírt a Kádár-korszakban, a Demokratikus Ellenzék (mindig meghökkenek, amikor a mostani szedett-vedett és elegyes múltú, ellenzéki pártok, jeles éertelmiségiek jóváhagyásával, elbitorolják a terminus technikust) kialakulása nélkülük leírhatatlan. Személyes élményként bármikor felelevenítem a nyolcvanas években eszmélődő ifjúságomat, amelyben a fehér borítós Lukács-összkiadás afféle féllegális, az hivatalos ideológiával szembeni alternatív ellenállás krédója volt. Az említett műveknek sokat köszönhetek.

Nem vitatható ugyanakkor az sem, hogy Lukács politikai szerepvállalásai, "a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus" dogmája melletti elkötelezettsége nem menthető. Jóllehet az első világháború idején bekövetkezett baloldali fordulata érthető, a Tanácsköztársaságban betöltött népbiztosi státusza magyarázható. (Az őt megsemmisíteni próbáló hölgyeknek és uraknak melegen ajánlom, olvassák el figyelemmel, a magyar szellemi világ derékhadából hányan tápláltak ideig-óráig reményeket a szocialista forradalom iránt. Az sem árnyalja a képet, hogy a kommün történetéből kispórolják a Kis-Antanttal szembeni ellenállást, például Stromfeld felvidéki hadműveleteit.) Ám az, hogy a sztálini Szovjetunióban töltött évei során szerzett tapasztalataira támaszkodva, a táborokba hurcolt milliók szenvedéseinek ismeretében, azok érdekében szót nem emelt, nos, mindehhez menlevelet nehéz volna Lukács számára kiállítani. Miként ahhoz sem, ahogyan a '45 utáni, kommunista kultúrpolitikában vállalt cselekvő részvételt (hatalmi pozícióból tett esztétikai ítéletei sok nagyszerű kortárs és klasszikus szerzőt némítottak el), illetve az 56-os magyar felkelés vérbe fojtása után, tekintélyével nem élve, a kivégzések, majd az úgynevezett konszolidáció alatt sem nyilvánított határozott és elítélő véleményt. Elkötelezett híveinek ezt sem szabadna elfelejteniük.

Párthűsége a huszadik századi Európa történetének fontos fejezete, de annak morális aspektusai fedezet híján védhetetlenek. Ezért lep meg, amikor Radnóti Sándor a múlt heti Narancsban amellett érvel, hogy „[Lukács] nem lépte át a polgári tisztesség határait”. Önmagában filozófiai és erkölcsi megfontolás tárgya lehet, hogy a kommunista gondolkodó esetében miként vethetők fel az iménti szempontok, hiszen a mozgalom és annak elméleti megalapozása épp a polgári világ eltörlését célozta meg. (ld. Lukács: Taktika és etika

A modernitás történetében igen kevés számú léptékes gondolkodó találunk, akit ne ragadott volna magával valamely kurrens totalitás igényű , politikai mozgalom . Csak ötletszerűen: Heideggertől Cioranon, Sartre-on és Kolakowskin át hosszas a névsor. Lukács nincs egyedül; az eszme többszörösen mérhető gyakorlati kudarcai nem késztették érdemi revízióra.

Kiemelkedő teljesítmények sokasága hívja fel a figyelmet a század ellentmondásaira, drámai és tragikus paradoxonjaira. Miként hasadtak meg életek, spekulatív megfontolások, elvi döntések hogyan vezettek végzetes következményekhez. Feloldhatatlan feszültségekkel telt sorsokhoz. Ezért különösképpen nehéz a szoborállítások gesztusa, ezért állítja rendkívüli feladat elé a kortárs művészeket. Egy tömbben ábrázolni embert és alkotót, azt a törékeny univerzumot, repedésmintázatot, amelynek egy nézőpontból történő megragadására régóta nincs esély. A tizenkilencedik század romantikus és a huszadik század historizáló perspektívái tarthatatlanok.

Ha Lukács György, ki tudja majd hová sikkasztott szobra előtt megállunk, érdemes volna összetett voltában látni őt, magyar történetünk drámájának fontos szereplőjében felismerni a gondolkodás épületes igényét és igényességét, de a rettentő következményű mulasztások veszedelmét ugyanúgy.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.