hirdetés

Jánossy Lajos: Pelerin

2018. május 7.

Forgatom a néhai önmagamnak formát adó szövetet, az idő foglalatát, egy test bábalakját, a foglalatot, amely valaha körbeölelt, melegített. Anyám aztán megszólal: ebben a pelerinben vitt a nagyapád a mandulaműtétre. - Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Elbeszélésekből értesültem arról, hogy háromévesen kivették a mandulámat, mert az orvos családokban ez volt a megszokott, a mandulákat megelőző jelleggel eltávolították a gyerekekből, a mandulát szükséges, de mintegy születési rendellenességként tartották számon, potenciális gócként tekintettek a mandulákra, amelyektől minél hamarabb meg kell szabadulni. A mandulaműtét a családi történetek képtárának apszisában kapott előkelő helyet; megannyi összejövetelen került büszkén említésre, hogy az operációt követő reggelen már újhagymát és fagylaltot lakomáztam. A hősi, a személyemre szabott kis eposzban a műtétet követő reggelen az ágyban ülve rágcsáltam az újhagymát és majszoltam fagylaltot, mert a mandulaműtéteseknek ez volt az ájánlott: újhagyma és fagylalt. Annyiszor hallgattam az újhagymázás és a fagylaltozás történetét, hogy korabeli önmagamhoz ez a kép, a kórteremben újhagymát ropogtató és fagylaltot nyalogató kisfiú képe lett a köldökzsinór, az elemi összeköttetés. Később már alanyesetben fogalmaztam; ha szóba került első kórházi megpróbáltatásom, hetykén és büszkén jegyeztem meg; a mandulaműtétre nem, de az újhagymára és a fagylaltra annál inkább emlékszem; a párnákkal felpolcozott ágyban mindenki, az orvosok és nem utolsó sorban a szörnyű fájdalmakkal küszködő kis kollégáimat meglátogató szülők irigykedését kiváltva újhagymáztam és fagylaltoztam. Minden falat újhagymára egy nyalat fagylaltot ettem, újhagyma és vaníliafagylalt, ez lett a végső változat, ez lett a műsorom.

Egy héttel ezelőtti az „idézet", szerénytelen és tolakodó, mert tőlem való, részlet egy készülő prózából, mégis kiderül tán, miért emeltem a nyilvánosság fényébe.

Ugyanezen a napon, amikor ezt írtam, Dénes fiamat vittem a szokott csütörtökön a nagyszüleihez, akik ilyenkor már reggel talpon vannak, mire megérkezünk, az én egykori szobámban, ami régóta anyám szobája, a szőnyegen kis játszótér várja, labdák és autók és zenélő dobozok. A kezdetektől eléggé önálló kölyök, ahol szeretik, megmarad; átadom, leteszem a szőnyegre, ott folytatja, ahol egy hete abbahagyta, az apjától nem vesz zajos, avagy érzelmes búcsút, leül, dobja a nagyapjának a labdát, rám se bagózik. Este megyünk érte, felnéz, kurjant egyet, majd ismét elmerül játszóterének rejtelmeibe.

Anyám azonban most tekintélyes vulkánfíber bőrönddel vár, kinyitja, benne gondosan összehajtogatva az én korabeli ruháim; pulóverek, ingek, blézerek, rövidnadrágok, partedlik. Igaz, nem tudtam a kofferről, de nem lep meg, mert a családom komoly hagyományőrző, apám különösen az, a régi, másképpen: öreg, így ő, dolgokhoz váltig ragaszkodik, fiókjaiban az utolsó elszakadt óraszíjig minden megőrzés alatt; öreg ceruzák, kártyák, naptárak és öreg elemek, névjegyek, telefonfüzetek, öreg útlevelek, fényképezőgépek és felsorolhatatlan használaton kívül esett tárgy, lelet és rom. Anyám muzeológusi érzékenysége sokkal szelektívebb, a praktikus szempontok erőteljesebbek, jóllehet egy-egy kiszolgált terítő iránti tiszteletét ő sem palástolja.

Miután feltárjuk a bőrönd rétegrendjét, alul egy pelerinre bukkanunk. Kívül zöld-szürke kockás, belül piros-zöld mintás, csuklyás, bámulatosan finom, elöl fémgombbal és lánccal összekapcsolható holmira. Messziről látszik, hogy elüt azoktól a daraboktól, amelyekkel lakását hosszú évtizedekig meg kellett osztania. Igaz, az ingek és a pulóverek között is akad néhány mutatós alkalmatosság, a blézerek mindenekelőtt, de a pelerinhez nem mérhető egyik sem. Például az ingek vele szemben versenyben sincsenek, fehérek, a zsebeken cérnamacskákkal ékesek a magyar ipar műszálas termékei, a gyártási cédula, a kezelési útmutató kifakult, ám a vegytintával beleírt vezetéknév, történetesen az enyém, nem sápad; a bölcsődében-óvodában mindenkinek ilyen volt, ezt lehetett kapni, ez a nagybetűs megkülönböztetés volt a rendszámtábla, ne legyen keveredés. Az Úttörő Áruház képe homálylik fel az emlékezet előhívóvizében, amint toporgok anyám mellett és az egyformaságok összehajtogatott, fogasra akasztott tömegében úgymond válogatunk, a próbafülkében hasonlítgatjuk egymáshoz az egyformaságokat.

A pelerin minősége hibátlan, kiállta, kifeküdte a közel ötven évet, amelyet csöndes és türelmes várakozással, eltemetve és a feltámadásra várva a koffersírban töltött. A szürke és a zöld és a piros meleg, pepita lüktetése jól eső, kényezteti a tekintetet. Nem kétséges, valamely külföldről postázott csomagban jött, nyugatról, legalábbis, a nyakrészen körbefutó, diszkrét virágkoszorúból következtethető, Ausztriából.

Forgatom a néhai önmagamnak formát adó szövetet, az idő foglalatát, egy test bábalakját, a foglalatot, amely valaha körbeölelt, melegített. Anyám aztán megszólal: ebben a pelerinben vitt a nagyapád a mandulaműtétre. Én annyira aggódtam, hogy nem mertelek kézbe venni. Elakad bennem a szusz, inkább kifut, az idő elégikusan mordul egyet.

Nem tudom nyakon csípni, szavakkal bekeríteni azt az érzetet, amely elfogott. És azt sem tudom, hogy ez a mesés koincidencia, a mandulaműtét írott és immáron egy tárgyban lelkes tapasztalata vett le a lábamról egyenesen, vagy a magának folyamatosságot követelő élet, hovatovább a fiamban újjá teremtett gyerekkorom feltárulkozása, az ebben a pelerinben alakot öltött idő töltött el csodálkozással. Kosztolányi jutott eszembe: földig borultam, és mindezt megköszöntem.

Dénes pedig, mivel aznap este borús lett az ég, a pelerinben, fején a csuklyával, olyan volt, „mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere" (EP).

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.