hirdetés

Jánossy Lajos: Sas-hegyi álmok

2018. szeptember 10.

A Sas-hegy vakfolt maradt sokáig, kivéve a nyolcvanas éveket, amikor a Moszkva térről falkákban csaptunk le különböző városrészekre, estünk be ismeretlen címekre. Sötét, neonfény lóbálta utcákon mentünk, részegek voltunk, valaki mindig vezetett, mutatta, kereste az utat. - Jánossy Lajos 2flekken.

hirdetés

Egy évvel ezelőtt történt. Dénes fiam éppen fél éves volt. Néhány ezer lépést már megtettem vele a Sas-hegyen, könnyen felvettem a ritmust, délutánonként vidám ügetésbe kezdtem a babakocsival. Korábban nem voltam jártas errefelé, többnyire csak a hegy lábáig, szoknyája fodráig jutottam, a Kálló esperes alján lakott Erőss Dani barátom. Két év elmúlt, hogy nem toppanhatok be hozzá. Nincs nap, hogy ne mennék el a kert előtt, látom a széket, amin ült; vártuk a mentőket. Ott a szék, üres. A kerítés fölött belátok az ablakán át a szobájába; üres. A bejárati ajtó előtti asztalon a hamutartó, üres. Csönd van a ház körül.

A Sas-hegy vakfolt maradt sokáig, kivéve a nyolcvanas éveket, amikor a Moszkva térről falkákban csaptunk le különböző városrészekre, estünk be ismeretlen címekre. Ezek az esték nem tettek hozzá semmit a Sas-hegyhez; sötét, neonfény lóbálta utcákon mentünk, részegek voltunk, valaki mindig vezetett, mutatta, kereste az utat.

Ráadásul a Sas-hegyen kocsma sem volt. Ma sincs.

Három év óta azonban a helyrajzi számokig menően vagyok itteni lakos. Füst Milán Vércse utcai otthonát azonosítottam, Benedek Istvánét ellenben, amely Karinthy Ferenc egyik interjújában láttatóan kivetített háttereként feszül, nem találom.

Az utca, amiben lakunk, bel-budai jellege ellenére falusi világ. Amikor ideköltöztünk, eltelt néhány hónap, amíg azon vettem észre magam, mekkora hasítatlan tuskó vagyok. Nem köszöntem a közvetlen szomszédon kívül senkinek, kondérnyi érzéketlenségembe fulladt minden felém forduló kezdeményezés, kíváncsi tekintet. Hiába, néhai forgalmas, csomóponti, Kosztolányi Dezső téri életemben, főleg a Feneketlen-tó kacsáit és teknőseit üdvözöltem révült hajnalokon, olykor közéjük merülten, testközelből. (Tegnap tekintettem bele az 1944-es lakás adatszolgáltatási ívekbe, kiderült, ugyanattól a tulajdonostól vettük meg a lakást, akié már akkor volt, a formuláréban egy rubrika: Sárga csillag viselésére kötelezett: igen – nem ....) A vízen lebegve a pirkadat derítőfényében mosakodó, Bartók Béla úti, magaslati műtermek üvegtábláin fellobbanó hajnalt köszöntöttem tunya krallozásommal.

A Sas-hegyen Dénes messze előttem járt, az első pillanattól széles mosollyal közlekedett, példamutatóan. Immáron én is kalap lengetve haladok, a kerítésre könyökölve időzöm kedves szomszédjaimmal, a heves esőzések és a tikkasztó hetek fölött borongok, a hetvenes évek balatoni disco-hajóiról értekezem, a tűzgyújtási tilalom hasznáról és káráról töprengek. Vagy éppen Weiss Manfrédról hallgatok anekdotákat, akinek egykori háza az akkori Wolff Károly utcában épült- (A lexikonok tanúsága szerint Wolff: A Tanácsköztársaság megdöntése után az általa létrehozott irredenta fajvédő alapon álló szervezetnek, az Egyesült Keresztény Ligának ügyvezető elnöke, mely a 20-as években legnagyobb riválisa volt az Etelközi Szövetségnek). Az elmondás szerint a gyáriparos a várban szeretett volna letelepedni, és bár Horthyék a zsidó származású nagytőkésekkel jó viszonyt ápoltak, eddig már nem szívesen mentek volna el, Weiss Manfréd kérését hárították, jó fekvésű telkeket kínáltak cserébe, ő végül azért döntött a Sas-hegy mellett, mert magasabban fekszik, mint a királyi palota, és ablakaiból csepeli gyárának füstölgő kéményeket látta. Látványos támfal fut a ház alatt, amihez lift is tartozott.

Másik szomszédom hétvégente gombászni megy a feleségével, rendszeresen állít be egy kis kosár zsákmánnyal, tegnap májgombát hozott, kéttenyérnyi, vörösbarna, dús testű gombát, a farönkön megtelepedő káprázat a száránál pirosan vérzik, szivárog a gomba, folyik a máj vére.

Nos, amikor egy évvel ezelőtt a Sas-hegyi kilátások látóterét a nagyszülők irányába, mindközönségesen a Skála-piac flórája és faunája felé tágítani kezdtük, első utunk alkalmával, a Villányi úton baktatva, a reggeli órán, a Menta utca és az Alsóhegyi út közötti szakaszon, nagy előrelátóan, úgy kétszáz méter távolából vettem észre, hogy jön. Egy hölgy tolta a kerekesszéket, benne, lépésről lépésre nyerte el pontos keretét, idős úr ült. A két kocsi egymás mellé ért; Dénes a megszokott mosollyal fordult „kollégájához", aki, segítőjétől kiderült legott, két napja töltötte be a 100. évét. Kedélyesen üldögélt egymás mellett 0 és 100 év. Mondhatom-e: a kezdet és a vég. Mi a titok, kérdeztem. A 100 éves azt mondta, nem ittam szeszes italt, nem kávéztam, nem kártyáztam. Az 50 éves, aki vagyok, elgondolkozott. Mi a titok, fordultam Dénes felé, ápn, ápn, mondta. Elgondolkodtam megint. Picit nézték még egymást, majd kezet nyújtottak.

S hogy vajon az akkor 0, mára másfél éves miként áll majd szóba a mögöttünk magasodó, előttünk tornyosuló 100 évvel, nem tudhatom. Ha ránézek a fiamra, mégis határtalan bizalom fog el.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.