Mindez egy vonatúton történt, fordult barátjához a harmadik fröccs után. Bénultan ültem a kupéban, pontosabban: akárha valami fekete lyuk, egy másnaposra zsugorodott figura nyelte el életem minden lehetséges jelentését. A cselekvéskényszert tettleges irányba tördelő döntés elodázhatatlanságából jövő szorongás, noha teljesen fel nem puhult, mégis gömbölyödött némileg, amikor kinyitottam az újságot, a bulvárt, és szándékosan, előre megfontoltan a horoszkóp-rovathoz lapoztam, amely szerelem-, egészség- és munka-hasábokra sokszorozódott; végre helyben vagyunk, gondoltam.
Na akkor, figyelj, ne félj, csak szemelvényekbe avatlak be: Szerelem: Régebben tett ígéretek, elmaradt fontos teendők szorongatják, vagy kényszerítik hiábavaló erőfeszítésekre. Ön mindig csak a kalandot keresi, nincs ez másképpen most sem. Ész nélkül menekül a kötöttségek elől. Mit szólsz?! Egészség: Az őszi randevúk kedvenc programja a gyertyafényes vacsora vagy egy ital elfogyasztása egy hangulatos helyen. Ha nem bírja az alkoholt, ne engedje magát rábeszélni! Állandóan bizonyítania kell a munkahelyén, és az sem kizárt, hogy egyszerre több szeretője van, emiatt aztán folyton feszült, képtelen lazítani. A keleti torna és a meditáció biztosan segít. És, folytatta önelégülten a harcias segéd: Munka, pénz: Igyekezzen betartani a törvényeket, és ismerje fel, hogy valamennyiünket egyetlen energia kapcsol össze! A héten ne engedje senkinek, hogy kifürkéssze a gyenge pontjait! Figyeljen jobban a különös, úgynevezett érzéki tapasztalatokra! Tessék, feketén-fehéren ezt kaptam az útra.

Jó kedvem ugyan nem kerekedett, nem is áltattam magam; a kedv szegett volt, akár egy batikolt felsőing, ám végre gondolhattam valamire, noha ezúttal sem másképp: magamra. Némi távlatot kapott a személy, aki a kupéban eleddig csak vakarózott; a horoszkópban komor és egyszerre mulatságosnak látszó körvonalaimra leltem, megindító volt tapasztalnom, hogy valaki számon tart, számtalan sorstársammal közösséget teremt, helyet csinál nekem a világ áttekinthetetlen rendjében. Gondjába vesz. Nem hímez és hámoz, a szemembe vágja egyenesen hibáimat és erényeimet. Nem kímél. Nem kímél, és nem kecsegtet, mégsem kegyetlen, nem elbánni, hanem bánni akar velem, tárgyilagos, igen. Számot vet az életemmel. Igaza van teljesen, töprengtem a novemberi délelőtt részvétlenül szitáló fényében; be kell látnom, keretfeltételeim merőlegeseit és párhuzamosait precízen húzta meg a lékek eme újkori mérnöke, kalapom előtte meglengetem, tisztelgek. A kötöttségekkel hadilábon állok valóban; történeteim ebben a raszterben megrajzolhatóak, a raszter pedig, nem vitás, az éjszaka, az éjszaka, aki, igen, nem ami, aki, mint az egyik legéleslátóbb angyal állapította meg iszonyú pontossággal, voltaképp személy, az én házastársam; a nők ekképp csak szeretőim lehetnek; ideig-óráig hitegethetőek vagyunk, ők és én, hitegethetőek azzal, hogy majd minden elválik, elválok hamarosan, de végül a nők válnak el tőlem, mert magamat nekik nem adom meg, megadni téteket és emeléseket adok meg a kártyaasztalnál.  Negyvenhárom év, gondoltam a vonaton, pontosabban: pontosan negyvenhárom év ül velem a vonaton. Az ezeregy éjszaka meséi, illetve, ha jól számolom: a tízezeregy éjszaka meséi. Ladiladilom, sárga liliom, villant be minden előkészítés nélkül nagyapám kedvenc nótája, a zimberi-zombori szépasszony, stb. majd nyomban utána: sejhaj denevér, bennünk van a kutyavér. Zavarba jöttem hirtelen, mert nem számítottam ilyen fokú lélektani térfoglalásra, arra, hogy a főszereplő, aki én vagyok, nem meglepő, egyszer csak dalra fakad, önnön korlátait foglalatnak véli, azon pedig mulat; mulat az állhatatlanságán, pontosabban állhatatos menekülési kényszerein, mulat az elmaradt fontos teendőkön, a hiábavaló erőfeszítéseken, kényszeres kalandkeresésein, az őszi randevúkon, a gyertyafényes vacsorákon, a hangulatos helyeken, az alkoholt vádakon, az összekapcsoló egyetlen energián, vagyis és összegezve, idézet ismét: a gyenge pontjain. Vidám temetés.