Az (mint kiderült) egykori szertornász költő, a beregszászi gimnáziumból indult Lator László a tanár úr kifejezést jobban kedveli, mint a mestert, s arról a kérdésről, „Mit tanítottál?”, előbb jut eszébe a körmendi gimnáziumban töltött idő, valamint a magyar, a német és a szertorna oktatása, mint az ELTE hírneves Lator-szemináriuma, de lényével, szépen lajstromozott kópéságainak kimunkált szellemi attitűdjével olyan mintát nyújt a tanárságra, mint kevesen. Alföldi Róbert kérdései nyomán kiderül, mi is az a költői mesterség, mely a műfordító szeminárium helyett már a második órán kerekedett abból a bizonyos éveken át folytatódó szemináriumból, s hogy mi az a költészetben, ami tanítható és tanulandó, kötelező, kihagyhatatlan jelleggel; a saját versek kapcsán viszont az átírások, finomítások sora idéződik meg.

fotó: Valuska Gábor

 

Anekdotázni jó, ez az anekdota pedig megéri, hogy felidézzék, így leírom én is a kicsit szövevényes történetet, melyet természetesen pontos versidézetekkel alátámasztva hallhatott a Gobbi Hilda terem közönsége: Lator László szerkesztő korában levelet kapott egy ifj. Kanalas Béla néven alkotó szerzőtől, két irkapapíron egy remek, sőt túl jó dilettáns verset és egy levelet, mely szerint az alkotó hetvenedik évén túl van, és nagyon kíváncsi a szerkesztő véleményre; a levelet egy idegosztályról címezték, de ez is csak kis utánajárással derült ki – a remekbeszabott dilettáns verset Lator mai napig fejből idézi (ahogy Kassák avantgárd korszakának költeményeit is, amelyek először ragadták meg és sarkallták írásra). Először Kormosra gyanakodott, így hozzá fordult valami áttétellel; de kiderült, nem Kormosé a remek vers; ezért Jékelyre kezdtek gyanakodni, immár ketten. Hogy megvicceljék, egy Kormos-vers két szakaszának francia fordítását küldték meg neki mint francia eredetit, fordításra, majd felkeresték a Kormos-verssel, s azt állították, kiadták másnak is fordításra, egy akkor kevéssé kedvelt költőnek, aki '56-ban sztrájktörő volt, s Jékely kénytelen volt elismerni, hogy a másik ’fordítás’ jobb.  Eztán mondták el neki, mi is a valódi történet, és minek köszönheti a megtiszteltetést: ám kiderült, nem ő volt ifj. Kanalas Béla Campanella című remekének alkotója. Gyanakodtak még Kálnokyra, immár hárman, de nem lett meg a tettes – míg egy napon Weöres meg nem kérdezte Latort telefonon: ’Mondd csak, ír-e még neked verseket az az ifjabb Kanalas Béla?’ Lator tette a tudatlant, majd Domonkos Mátyás segítségével szőtte tovább a történetet: amikor ő kapott a kiadónál jobb, túlfűtött erotikus, patologikus, szexuális verset, annak jobb passzusait vették elő, s írtak mellé dorgáló levelet Weöresnek, hogy nem ezt várták a szocialista kultúra olyan nemes alkotójától, mint ő, s hogy a burzsoá dekadencia szottyos mocsarában való önfeledt dagonyázás nem illik az ilyen értelmes, szakavatott mestereknek, mint amilyen Weöres, s így tovább, hosszan, majd aláírták a levelet – Illés Endre, a kiadó igazgatója nevében.

Mikor Weöres rákérdezett, nem ők voltak-e, Lator tagadott, erre Weöres közölte, hogy Amy tanácsára be fogják perelni Illést, akit Károly Amy fel is hívott, s rákérdezett, ő írta-e alá azt a levelet, amit Weöresnek küldött a kiadó; erre az igazgató, hiszen minden levelet alá kellett írnia, természetesen rávágta az igent, mire Károly Amy közölte vele, hogy akkor beperelik. Illés Endre kicsit gondolkodott, majd kiment Domokos Mátyáshoz: ’Ugye, Te írtad alá azt a levelet?!’  Végül lassan tisztázódott a Campanella és a levél története, de hosszú ideig tartotta lázban az unalmas hatvanas évek elején az alkotókat, ahogy jól szórakozott rajta most a közönség is, mielőtt Bujtor Balázs zenélni kezdett volna, s a színpadra jöhetett volna Orosz István is: a két hangszeren játszó zenész először hegedűn, később zongorán mutatta meg, mit tud.

Orosz István a lassúságról, az önmagával és a művel eltöltött időről mesélt, míg a kivetítőn a képei pörögtek, hogy aztán egy animációs filmnek, a Vigyázat, lépcső címűnek adják át a helyüket: az Escher és Magritte egymásba olvadó érzékcsalódásait a házfalak szigorú geometriájával vagy a repkény egyenletes bujaságával kombináló képek éppúgy helyet kaptak a vetítésben, mint az anamorfózisra építő remekek vagy a koponyasorozat egyes darabjai, közben szóba kerültek a közeljövő kiállításai is: március 4-én délután öttől a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában nyílik tárlata, három hét múlva pedig Melbourne-be kerülnek képei.

Mindenkit biztatok, Pesterzsébet nincs olyan messze: a Boráros térről a 23-as busszal Pesterzsébet Városközpontig kell elmenni, onnan rövid séta a szépen kövezett Kossuth Lajos utcán a szocialista nagyvállalati struktúra, pontosabban a Dél-Pesti ÁFÉSZ egyik utolsó felesleges mamutberuházása, az egykor Betti Tigrissel hirdetett Erzsébet Áruház mellett, szemben a meglehetősen impozáns, mert karcsún magasra nyúló és figyelemreméltó szökőkúttal díszített erzsébeti templommal, tehát nem is kell olyan messzire menni, hogy az is láthasson Orosz Istvánt, aki most nem volt ott az esten, de a következőt már talán nem hagyja ki: március 26-án Németh Gábor, Kardos Sándor és Dresch Mihály vendégeskednek a huszonegyediken.