hirdetés

Jean Mattern: Az inspiráció egy furcsa állat

2016. október 17.

Jean Mattern Szeptember című regénye nemrégiben jelent meg a Jelenkor Kiadónál, a szerző az őszi Margó Fesztivál vendégeként mutatta be az 1972-es müncheni olimpián történt tragédiát feldolgozó könyvét. Jean Matternnel önéletírásról, befelé fordulásról és arról beszélgettünk, hogyan hathat a történelem legszemélyesebb történeteinkre. – Kopcsányi Lilla interjúja.

hirdetés

A Szeptember az 1972-es müncheni olimpián történt eseményeket elevíti fel fel, amikor palesztin terroristák kivégeztek tizenegy izraeli sportolót. A mindössze pár szeptemberi nap történését bemutató cselekmény szorosan összefonódik a narrátor, egy hajdani tudósító személyes hangvételű memoárjával, amelyben a túszdráma során felkavaró közelséget tapasztal meg egy ismeretlen férfival.

 fotók: Valuska Gábor

 

Gondolom sokan megkérdezték már előttem, de miért pont ezt az eseményt, az 1972-es müncheni olimpiát választotta a könyv témájának? Van bármilyen személyes kapcsolata vele?

Igen, ez a téma nekem mindig is olyasmi volt, amiről tudtam, hogy egyszer majd írnom kell. Mivel '65-ös születésű vagyok 1972-ben, amikor a müncheni olimpiát megrendezték éppen hétéves voltam. A családommal Németországban éltünk akkoriban, így egészen tisztán emlékszem a szeptemberi eseményekre. Kisfiúként minden nap iskola után lenyűgözve csüngtem a televízión az olimpiai tudósításokat nézve, aztán az egyik délután, mikor hazaértem, a versenyszámok helyett már a túszejtésről szóló felvételeket láttam a képernyőn. Másnap reggel, mikor a rádióban bemondták a tragédia hírét, azt vettem észre, hogy az édesapám sír. Nagyon megrendültem, szinte sokkolt, mert azelőtt még egyszer sem láttam őt sírni. Nem értettem még, mi történt, hiszen hogyan is lehetne elmagyarázni egy kisfiúnak az izraeli-palesztín konfliktust, viszont nagyon mélyen belém égett a kép, ahogyan az édesapámat láttam. Aztán nem sokkal a 2012-es londoni olimpia előtt megdöbbenve értesültem a hírről, hogy a Nemzeti Olimpiai Bizottság ismételten visszautasította a játékok előtti egyperces néma megemlékezést, és ez késztetett végül arra, hogy nekifogjak a történetírásnak.

A regényben ezzel párhuzamosan egy másik szál is erősen jelen van, mégpedig egy két férfi között fűződő szerelmi szál. Van valami különösebb oka vagy jelentősége a homoszexualitásnak itt, akarta kifejezetten valamire helyezni a hangsúlyt általa?

Adott a férfi főszereplő, Sebastian, akit ki akartam rántani a komfortzónájából, és mi lehetne ehhez megfelelőbb eszköz, mint hogy addig példátlan módon vonzódni kezd egy másik férfihoz? Egyrészt ezért. Másrészt, el akartam kerülni, hogy még egy hagyományos szerelmi történetet írjak meg, amelyet már annyian előttem. Egy olyan férfi karakterét akartam megformálni, akinek kicsúszik a talaj a lába alól, aki elveszíti minden biztonságos és ismert kapaszkodóját egy olyan érzés miatt, ami alapjaiban rázza meg őt érzelmileg. Illetve azt is fontosnak tartottam megmutatni, hogy íróként számomra nem létezik diszkrimináció, nem teszek különbséget férfi és női érzelmekben, a szerelem megtörténhet bárkivel, bármilyen együttállásban, és ez sokszor nagyon váratlan és sokkoló lehet, ahogyan Sebastian számára is az. Meg akartam ragadni annak a lényegét, hogy az ember egy ekkora érzelmi behatástól mennyire ki tud fordulni a megszokott valójából, és meg tud tenni és élni olyasmiket, amikről addig nem is tudott, hogy képes. Van az a mitológiai kifejezés latinul, hogy raptus, ami nagyjából annyit jelent, hogy erőszakkal kiragadni valamiből, és mind a túszejtés drámája, mind ez a vonzalom nagyszerűen összeilleszthető, ha az ember alaphelyzetéből való kiragadását vizsgáljuk.
Illetve még azt is meg szerettem volna mutatni, hogy a mindenki által ismert történelmi vonatkozású események mennyivel többet jelentenek az adott kor, a jelenidejű szereplők számára, akiknek nemcsak az adott nemzeti vagy világméretű krízishelyzettel kellett megbirkózniuk – például egy világháborúval, vagy itt, Magyarországon az 1956-os forradalommal –, hanem közben a saját életük történéseivel is, amelyek ugyanúgy folytatódtak tovább, hiába volt egy sokkal felfokozottabb, intenzívebb általános közállapot. Az emberek ugyanúgy szerelembe estek, megcsalták a házastársukat, gyereket szültek, vagy éppen realizálták, hogy már kiszerettek a másikból, tehát élték a maguk saját kis életét, és ez olyasmi, amit egyik történelemkönyv sem képes átadni, és nem is feladata. Mindenki máshogyan él meg egy univerzális eseményt, ahogyan apám is annak idején, vagy én az apám szemén keresztül. Pont ezt a személyességet akartam megragadni a könyvben azzal, hogy Sam és Sebastian is a saját, intim vízióján keresztül emlékszik vissza a müncheni eseményekre.

Ön mennyire személyes tapasztalatokból dolgozik?

Általában nem szívesen beszélek önéletrajzi vonatkozású dolgokról, de azt hiszem, egy író mindig olyasmihez nyúl témaként, amely a saját életében, tapasztalásában már előfordult, vagy éppen jelen van. Olyanok vagyunk, mint egy szerszámos láda. Magunkban keressük meg, majd húzzuk elő az eszközöket az íráshoz. Ez a téma pedig úgy gondolom, alapvetően mindenkit foglalkoztat. Mind kontrollálni akarjuk a saját életünket, a munkánkat, a személyiségünket, de ami ebből engem igazán érdekel az az, hogy mi történik, amikor elveszítjük ezt a kontrollt, és magunk előtt is felfedjük az igazi valónkat. Ez a felfedezés lehet legalább ugyanannyira félelmetes, mint nagyszerű. Azt hiszem, még nem végeztem ezzel a témával. (nevet) Az inspiráció egy furcsa állat, és sokszor csak az adott könyv befejeztével realizálom, hogy valamit vagy valakit az életemből áttranszformáltam egy helyzetté vagy karakterré, de ez egészen addig a pontig sosem tudatos. Nagyon érdekes, ahogyan ezek az ihletek a való életből fel-felötlenek az írás folyamata során, belegyúrom a készülő műbe, adok hozzá ezt-azt, majd a végeredményben felfedezem a nyomait az ismerős, húsvér karakternek, de ez már sosem száz százalékig ugyanaz, mint a valós személy.

Ha már a témáknál tartunk, a regényeiben - például a Király fürdőben a főszereplő, Gabriel esetében is – gyakran és előszeretettel foglalkozik olyan kérdésekkel, mint a magány, a megszólalás és a kimondás képessége, a szavak fontossága, az egymás közti kommunikáció nehézsége, a saját magunkba való visszavonulás időnkénti szükségessége. Úgy érzi, hogy ezek azok a témák, amik annyira egyetemesek, hogy folyamatosan szükség van a boncolgatásukra?


Hm. Nos, igen, elég egyetemesnek tartom ezeket a témákat. Nem tudom, hogy a jövőben is vissza-vissza fogok-e térni hozzájuk, de úgy sejtem, igen, mivel egy olyan családból jövök, amely nehezen tudta kommunikálni az érzelmeit és a személyes történeteit. Bár azt hiszem, ez a társadalmunk legtöbb tagjára igaz, hiszen a technológiának köszönhetően manapság már folyamatosan, de egyre inkább felszínesen és legtöbbször csak nagyon felületesen kommunikálunk egymással, és sok ember találja nehéznek, hogy a saját érzéseiről beszéljen, megnyíljon a másiknak. A túlkommunikálás korában élünk, és gyakran sokkol, hogy ennek ellenére mégis mennyire kevés lényeges információt osztunk meg egymással. Szóval igen, ezt egy eléggé kimeríthetetlen forrásnak tartom, és a karaktereim is valamilyen szinten mind magányos, a kommunikáció nehézségeivel küzdő figurák, hiába van mellettük valaki, ahogy például ott van a felesége Gabriel mellett a Király fürdőben, vagy Sebastiannak a családja a Szeptemberben, mert néha teljesen egyedül kell maradnunk azzal, amivel magunkban birkózunk épp. De ennek nem kell szükségszerűen rossz dolognak lennie, meg lehet találnunk és meg is kell keresnünk azt a pontot, ahol át lehet fordítani az önismeretünk számára hasznos magányosabb állapotot, hiszen ennek során egészen új részeinket ismerhetjük meg. Persze, ami új, ismeretlen és a komfortzónánkon kívül esik az elsőre mindig ijesztő.

Mik a tervei a jövőben? Tudja már, hogy mi lesz a következő, amiről írni fog?

Igazából éppen mostanában fejezem be az ötödik regényemet, amely az eddigiektől eltérően egy női főszereplőt állít a sztori középpontjába. Észrevettem, hogy eddig szinte kizárólag férfiakat használtam a történeteimben központi karakterként, és szeretnék ezen most változtatni. Nem hiszek a férfi és a női irodalom megkülönböztetésében, szerintem egy jó író képes beleképzelni, beleérezni magát egy ellentétes nemű karakter helyébe is, vegyük például Flaubert Bovarynéját. Szerintem itt válik ketté a kereskedelmi célú írás és az igazi irodalom, mert míg az előbbi legtöbbször klisékkel és sztereotípiákkal dolgozik, addig az utóbbiban az író képes beférkőzni a karaktere lelkébe, és ez az, amit én is próbálok tenni. Szóval a következő regényem szintén szerelmi vonalon mozog, de amire igazán kiéleződik majd az az erkölcsösség, a moralitás kérdése lesz, a társadalom és az érzelmek moráljának a szembenállása, ellentmondása.

 

 

 

Kopcsányi Lilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.