hirdetés

Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi

A L'Harmattan Kiadó ajánlata

2005. december 23.
A lét és a semmi explicit vagy rejtett módon ott él a hatvanas-hetvenes évek majd minden nagy filozófiai, esztétikai és társadalomelméleti művében, sőt – jelentőségénél fogva – gyakran még a róla való hallgatásnak is meghatározó.
hirdetés

A lét és a semmi című mű 1943-ban jelent meg, lezárva Sartre első filozófiai korszakát, s egyszersmind megnyitva egy újat az ekkorra már kibontakozó francia fenomenológia és saját filozófiai életútja számára is. Sartre az egyik legfontosabb szereplője volt ennek a kibontakozó francia mozgalomnak, mint ahogy azoknak a konfrontációknak is, amelyeken a fenomenológia a második világháború utáni időszakban keresztülment. A strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, a pszichoanalízis, sőt a marxizmus hívei is rendszeres polémiát folytattak az ekkor Franciaországban az egyik, ha nem a legerőteljesebbnek számító filozófiai irányzattal.
A lét és a semmi explicit vagy rejtett módon ott él a hatvanas-hetvenes évek majd minden nagy filozófiai, esztétikai és társadalomelméleti művében, sőt – jelentőségénél fogva – gyakran még a róla való hallgatásnak is meghatározó jelentősége van, és egyértelmű vonatkozással bír a sartre-i életműre. E nagy jelentőségű filozófiai alapmű először jelenik meg teljes egészében magyarul.


Szerző: Jean-Paul Sartre
Cím: A lét és a semmi
Rezonőr sorozat
Fordította: Seregi Tamás
ISBN: 963 7343 46 6
Megjelenés: 2005. december vége




Részlet a műből:
Bevezetés
A LÉT NYOMÁBAN


I.
A fenomén eszméje

A modern gondolkodás jelentős lépést tett azzal, hogy a létezőt azoknak a megjelenéseknek a sorozatára redukálta, amelyek azt megmutatják. Ezzel a filozófiában zavarokat okozó dualizmusokat kívánták felszámolni, s a fenomén monizmusára akarták felcserélni őket. Sikerült-e mindez?
Attól a dualizmustól bizonyosan megszabadultunk, amely a létezőben szembeállítja egymással a belsőt és a külsőt. A létezőnek nincs többé külsője, ha ezen valamilyen felületet értünk, amely elrejti el szemünk elől a tárgy valódi természetét. S ez a valódi természet sem létezik már, ha a dolog rejtett valóságát értjük rajta, amit megsejthetünk vagy feltételezhetünk ugyan, de soha nem érhetünk el, minthogy az a dologhoz képest „belső”. A létezőt megmutató megjelenések se nem belsők, se nem külsők: a megjelenés minden, minden egyes megjelenés csak más megjelenésekre utal, s egyik sem kitüntetett a másikkal szemben. Az erő például többé nem egy metafizikai „conatus” s valamilyen ismeretlen minőség, amely hatásai mögött rejtőzne (gyorsulás, elhajlás stb.), hanem hatásainak összessége. Hasonlóképpen az elektromos áramnak sincs semmilyen titkos mögöttese: csupán olyan fizikai események összessége (elektrolízisek, egy karbonszál izzása, a galvanométer mutatójának kimozdulása stb.), melyek azt megmutatják. Semelyik ilyen esemény nem elég ahhoz, hogy teljesen feltárja a dolgot. Ettől azonban még semmi olyasmire nem utal, ami mögötte lenne: önmagára utal és a megjelenések teljes sorozatára. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a lét és a megjelenés dualizmusa már nem nyerhet magának polgárjogot a filozófiában. A megjelenés a megjelenések teljes sorozatára utal és nem egy rejtett valósra, amely a létező egész létét magához kötné. A megjelenés pedig nem csupán e lét összefüggéstelen megmutatkozása. Amíg hinni tudtak a noumenális valóságokban, a megjelenést tiszta negativitásként mutatták be. A megjelenés az volt, „ami nem a lét”; csak az illúzió és a tévedés létével bírt. Maga a lét csak kölcsönkapott volt, hamis látszat csupán, s a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a megjelenés számára valahogy kohéziót és létezést biztosítanak, hogy ne oldódjon fel újra a nem-fenomenális létben. Ha azonban egyszer megszabadulunk attól, amit Nietzsche „a mögöttes világ illúziójának” nevezett, s már nem hiszünk a megjelenés-mögötti-létben, akkor a megjelenés éppen hogy teljes pozitivitássá változik, lényege a „megjelenni” lesz, amely már nem áll ellentétben a lennivel, hanem éppen annak mértékét jelenti. Minthogy egy létező léte pontosan az, hogy megjelenik. Így jutunk el a fenomén eszméjéhez, ahogy azzal például Husserl vagy Heidegger „fenomenológiájában” találkozhatunk, a fenoménhez avagy a relatív abszolúthoz. A fenomén relatív marad, mivel a „megjelenni” lényegénél fogva feltételez valakit, akinek megjelenik. Viszont nem rendelkezik már a kanti Erscheinung kettős relativitásával. Nem utal egy mögötte lévő valódi létre, ami maga abszolút lenne. Abszolút módon az, ami, mivel úgy tárul fel, ahogy van. A fenomén tanulmányozható és leírható mint olyan, mivel abszolút módon önmagára utal.
Ugyanakkor azonban a potencia és aktus dualitása is megdől. Minden aktusban van. Az aktus mögött nincs sem potencia, sem „hexis”, sem hatóerő. El kell majd utasítanunk azt, hogy például „zseni” alatt - abban az értelemben, ahogy azt mondják, Proustnak „zsenije volt” vagy Proust zseni „volt” - bizonyos művek létrehozására való egyedi potenciát értsünk, ami tulajdonképpen nem merül ki azok létrehozásában. Proust zsenije nem az önmagában tekintett életmű, s nem is az annak előállításához meglévő szubjektív képesség, hanem az életmű egy személy megnyilvánulásainak összességeként tekintve. Így végül a jelenség és a lényeg dualizmusa is visszautasíthatóvá válik. A jelenség nem elrejti a lényeget, hanem feltárja azt: a lényegként van. Egy létező lényege többé nem egy hatóerő a létező mélyén, hanem az a megmutatkozó törvényszerűség, amely megjelenései egymásra következését irányítja, vagyis a sorozat értelme. Poincaré nominalizmusával, amely egy fizikai valóságot (például az elektromos áramot) különböző megnyilvánulásainak összegeként határozott meg, Duhem joggal szegezte szembe saját elméletét, amelyben ezen megnyilvánulások szintetikus egységének fogalmával dolgozott. S persze a fenomenológia egyáltalán nem nominalizmus. A lényeg mint a sorozat értelme végeredményben csak a megmutatkozások helye, vagyis maga is egy megmutatkozás. Ez szolgál magyarázatul arra, hogy létezhet a lényegek intuíciója (például a husserli Wesenschau). Így tehát a fenomenális lét megmutatkozik, lényegét éppúgy megmutatja, mint létezését, s semmi más nincs ezeknek a megmutatkozásoknak a szorosan összekapcsolt sorozatán kívül.
Azt jelenti mindez, hogy a létezőt megmutatkozásaira redukálva mindenfajta dualizmuson sikerült túllépni? Úgy tűnik, csak egy újfajta dualizmussá alakítottuk át a régieket: a véges és a végtelen dualizmusává. A létező valójában nem redukálható megmutatkozások véges sorozatára, mivel azok mindegyike egy folyvást változó szubjektummal áll viszonyban. Egy tárgy ugyan adódhatna csupán egyetlen „Abschattung”-on keresztül is, a szubjektum létének puszta ténye azonban az „Abschattung”-ról adódó nézőpontok megsokszorozásának lehetőségét vonja maga után. Mindez elegendő ahhoz, hogy a végtelenségig sokszorozzuk az adott „Abschattungot”. Azonkívül, ha a megjelenések sorozata véges lenne, az azt jelentené, hogy a korábbi megjelenéseknek nem lenne lehetőségük újra megjelenni, ami elképzelhetetlen lenne, vagy hogy azok mindegyike egyszerre adódhatna, ami még elképzelhetetlenebb. Tisztában kell lennünk vele, hogy a fenoménnel kapcsolatos elméletünk a dolog realitását a fenomén objektivitásával cserélte fel, s hogy az utóbbit a végtelen segítségével alapozta meg. Ennek a csészének az a realitása, hogy itt van, s hogy az nem én vagyok. Ez világosabban úgy fogalmazható meg, hogy a megnyilvánulások sorozatát valamilyen értelem köti össze, ami nem az én tetszésemtől függ. Egy olyan megjelenés, amit önmagára redukálunk, s ami azon sorozat nélkül létezne, amelynek részét képezi, csak egy intuitív és szubjektív teljesség lenne: a mód, ahogyan a szubjektum afficiálódik. Ha a fenoménnek transzcendensként kell feltárulnia, elengedhetetlen, hogy a szubjektum maga transzcendálja a megjelenést a teljes sorozat felé, melynek az az egyik tagját alkotja. Elengedhetetlen, hogy a vörös benyomásán keresztül a vöröset ragadja meg. A vöröset, vagyis a sorozat értelmét; az elektrolízisen keresztül az elektromos áramot stb. De ha a tárgy transzcendenciája azon a szükségszerűségen alapul, hogy a megjelenésnek mindig transzcendálnia kell magát, ebből az következik, hogy egy tárgy megjelenéseinek sorozata eleve végtelennek tételeződik. Így a megjelenés, ami véges, önmagára utal végességében, de ugyanakkor megköveteli, hogy úgy ragadjuk meg, mint annak-megjelenését-ami-megjelenik, a végtelen felé túllépő lét megjelenését. Így a lét és a látszat dualizmusát a „véges és végtelen”, vagy inkább „a végtelen a végesben” újabb ellentéte váltja fel: ami megjelenik, az valójában csak a tárgy egy aspektusa, a tárgy teljesen benne van ebben az aspektusban, ugyanakkor azonban teljesen kívül is van rajta. Teljesen belül, amennyiben ebben az aspektusban mutatkozik meg: önmagára utal mint a megjelenés struktúrájára, ami ugyanakkor a sorozat értelme is. Teljesen kívül, mivel maga a sorozat soha nem jelenik meg, s nem is képes megjelenni. Így tehát a kívül újra szembenáll a belüllel, s a lét-ami-nem-jelenik-meg a megjelenéssel. Hasonlóképpen egy bizonyos „potencia” is újra tábort ver a fenoménben, amely annak transzcendenciáját magát biztosítja: a valós vagy lehetséges megjelenések egy sorozatában kialakult lét potenciája. Proust zsenije, még a létrehozott művekre redukálva sem egyenlő azon lehetséges nézőpontok végtelenségével, amiket az életművel kapcsolatban felvehetnénk - ezt a prousti életmű „kimeríthetetlenségének” nevezhetnénk. S ez a kimeríthetetlenség, ami transzcendenciát és végtelenséget von maga után, vajon nem egy „hexis” abban a pillanatban, mikor azt a tárgyon éppen megragadjuk? Végül pedig a lényeg is radikálisan elválasztódik az egyes megjelenéstől, ami azt megmutatja, minthogy a lényegnek eleve az egyedi megmutatkozások végtelen sorozata révén kell megmutatkoznia.
Nyertünk vagy vesztettünk azzal, hogy a különböző ellentéteket egyetlen egységes dualitással helyettesítettük, amin az összes alapszik? Mindjárt meglátjuk. Egyelőre „a fenomén elméletének” első következményét abban a kijelentésben vonhatjuk le, hogy a megjelenés nem oly módon utal a létre, ahogy a kanti fenomén utal a noumenonra. Mivel mögötte nincs semmi, s csak önmagára utal (és a megjelenések sorozatára), nem hordozhatja más lét, csak a sajátja, a semminek a legvékonyabb hártyája sem létezhet, ami elválasztaná az abszolút-létet a szubjektív-léttől. Ha a megjelenés lényege egy olyan „megjelenni”, ami immár semmilyen létnek nem mond ellent, legitim módon felvetődhet a megjelenés létének problémája. Ezzel a problémával fogunk most foglalkozni, s ez szolgál majd kiindulópontul a lét és a semmi kutatásában.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.