hirdetés

Jelen van, de jelt nem ad

2014. június 4.

Az ELTE BTK kari tanácsa egyhangúan határozott: a Trefort-kertben novemberre elkészül az emlékmű, amely az egyetem halottainak, a második világháború alatt elpusztult és elpusztított hallgatók, tanárok és dolgozók rendhagyó mementója lesz. - A győztes pályaművet jegyző csoport egyik vezetőépítészével, Szabó Leventével és György Péterrel, az elgondolás spiritus rectorával beszélgettünk.

hirdetés

Mióta foglalkoztat ennek az emlékműnek a létrejötte? Hogyan írnád le a keletkezéstörténetet? Már az elején elhárítva az a feltevést, ami Kálmán C. György pendített meg, hogy itt a Szabadság térivel szemben fogalmazódott volna meg a gondolat.

György Péter: A végével kezdem; régen, a marxista terminológia szerint - bár nem stimmel, de azért úgy mondták – objektíve; nos, objektíve sem stimmel, mert egy nagyon jelentős dologban térnek el: a léptékben. Egy általános emlékmű, egy általános eszmének, egy általános helyen felel meg: a Szabadság téri emlékmű típusosan ilyen, a mi tervünkre épp ezek a paraméterek nem jellemzőek. Ez az egyetem saját halottainak az emlékműve az egyetem területén; az egyik virtuális politikai térben helyezkedik el, a másik egy konkrétban. Egy évvel ezelőtt, szeptemberben Dezső Tamás dékán úrral az egyetem kertjében az egyetem identitásáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy miért nincs neki. Dezső Tamás asszír hadtörténész, elég sok köze van az emlékezetpolitikához, az asszír katonai emléktáblákat is kutatja, amelyek mind az örökkévaló időben kívánják tartósítani a csatában részt vettek neveit. Hogy melyikünktől jött az ötlet, nem tudom.
Ugyanekkor az Építész Mesteriskola meghívottjaként, 2013 őszén az emlékezés és történelem, illetve a terek viszonyáról beszélgettünk. Úgy mentem onnan el, hogy tudtam, biztos nem szobrászokkal, hanem építészekkel dolgozunk majd együtt. Így kezdődött a közös munka.

Emlékmű

Botlatókövek

Régi meggyőződésed, hogy a két különállóként emlegetett és emlékművekben megformált traumát, a megsemmisítő táborokba elhurcoltakét és a Donnál elesettekét, valamint trianoniét végre a közös magyar történelem részeként gondoljuk végig. Mert ez mind a mai napig nem evidens.

GyP: Gyáni Gábor, kiváló történészünk például mereven azt állítja, hogy Auschwitz soha nem lesz a magyar történelmi emlékezet része. Ezt rettentő kétségbeesetten mondja, de szakmailag alátámasztott érvek alapján. Én pedig azt hiszem, hogy ezt meg lehet változtatni, és ilyen gesztusokkal lehet, mint ez itt. Nem tudom azonban eléggé hangsúlyozni: ez egy közös munka. Igen, benne vagyok a magam eszméivel és a megvalósításhoz vezető előtörténetével, de ez már nem csak én vagyok. Ez a közös tanulás közös háza. 

Emlékmű

Gerz, láthatatlan

A pályázat miként került kiírásra?

Szabó Levente: A Mesteriskola az építészek komoly hagyományokkal rendelkező, posztgraduális továbbképző formációja, nem akkreditált, tehát meglehetősen szabadon működik, hallgatói frissen végzett építészek. A programok fontos részét képezik az időről időre lebonyolított zártkörű tervpályázatok is, amelyeknél a megbízó adott esetben egy önkormányzat, a téma pedig rendszerint valamely városi térben megoldandó feladat. A pályaműveket mindig megvitatjuk, értékeljük, általában csupán ennyi a tétjük. Az ELTE felkérésére elkészített pályaművek is e szerint a gyakorlat szerint készültek el, de nagy különbség az építészek számára szokatlan tematika és a megvalósulással járó felelősség is. Hat-hét csapat alakult meg, amelyeket két-két mester vezetett, mellettük pedig három-négy fiatal építész közösen fogalmazott meg verziókat ebben a konkrét témában. A mi csapatunkban Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter és Szigeti Nóra építészek mint mesteriskolás hallgatók vettek részt, Roth János és jómagam konzulensként segítettük a munkát, és bevontuk Albert Farkas szobrászművészt is.

Emlékmű

Gerz, láthatatlan

Építészekre bízni egy emlékmű kidolgozását, erős döntés. Miért nem merült fel, hogy szobrászok versenyezzenek? Képzőművészetibb választ keresni a kérdésre? Példának Pauer cipői jutnak hirtelen eszembe.

GyP: Egyrészt Pauer halott. Másrészt a Trefort-kert olyan tér, melyben van egy figuratív emlékmű, az első világháborús, ami tökéletesen láthatatlan. Tíz kollegából kilencet, ha megkérdezel, nem tudja, mi van rajta. Nem a nevekről, a domborműről. Úgy mész el mellette, mint egy bolt portálja mellett. Világossá vált, hogy nem efféle narratív struktúrát szeretnénk megismételni. Esetünkben tehát inkább az emlékhely terminust használnám, ami az egyetem maga. A művészi beavatkozás ennek minden részletét tiszteletben tartja, épp annyira nyúl bele, hogy jeleivel az emlékhely jelentését is integrálja az épületegyüttesbe.

SzL: Nekem is kedvencem a Pauer-cipők. Az ereje abban áll, hogy ott van, ahol, vagyis azon a helyen emlékezetet valamire, ahol az a valami megtörtént. Az egyetemmel más a helyzet; nem itt történt mindaz, amiről az emlékműnek szólnia kell. Itt ez a stratégia, amely narratív módon utal a helyszíni történetre, tulajdonképpen elmeséli azt, nem működött volna. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy a Mesteriskola építészei által készített javaslatok kimondottan és speciálisan építészeti koncepciók lennének, vagy hogy más alkotói fantáziákból ne születhettek volna meg. 

Emlékmű

Gerz, süllyedő oszlop

Milyen típusú pályázatok születtek a győztesen kívül?

SzL: Némelyike a Trefort-kert elhagyott kazánházával, vagy az oktatási épület egy részének kibontásával létrejött térrel dolgozott volna. Utóbbi pályamű olyan „téráldozatot” fogalmazott meg, amely az emlékezetnek dedikált tér lett volna. És voltak olyanok, amelyek inkább jelekben gondolkoztak volna. Ezekből aztán szélesen szórt a skála. A pályaművek elkészítését a Mesteriskolán – ezt érezni lehetett a pályázat közben és utána is – mindenki különösen komolyan vette, tisztában voltunk a tétjével.

GyP: Ez egyszerre minimalista és monumentális emlékmű; kétszáznyolcvan méter hosszú. Amúgy a minap egy, a pályázatot nem megnyerő kolléga kiváló érvekkel méltatta a pályázatot megnyerő kollégák munkáját, ehhez a bölcsészkaron, hogy finom legyek, nem igazán szoktunk hozzá. Ez a sáv a Puskin utcától a Múzeum körútig fogja át az egyetemet. Tehát monumentális, de nem nyomasztó és nem tárgyilag nehezedik rád. Végigkíséri a hallgatókat mindennapos útvonalain. Ahogy Petri mondja: jelen van, de jelet nem ad. Nagyon csöndesen és óvatosan, de mindig ott van, mindig észrevehető...

SzL: A Terfort-kert, noha most nem épp ebben az állapotban van, amiben, elvileg olyan hely is lehetne, ahol a hallgatók sétálnak, leülnek a padokra, tanulnak, randevúznak; ebbe az élő térbe semmiféleképpen nem akartunk olyan emlékművet, ami minduntalan beleveri az ott járók fejébe a dolgot. Ez nem jó stratégia.

 Emlékmű

A Trefort-kerti emlékmű látványterve 1.

A prezentációban kitértetek olyan külföldi, elsősorban német mintákra, amelyeket hasonló megfontolások mozgattak. A boltókövek itthonról ismertek, a többiről ellenben keveset tudunk.

SzL: Péter indító előadásai inspirálóak voltak. Amire kérdezel, az Jochen Gerz „Láthatatlan emlékmű tere”. Gerz munkatársaival összegyűjtötte azon német településeknek a nevét, ahol a második világháború előtt zsidó temető létezett, majd a saarbrückeni kastélyhoz vezető út kockakövei közül egyet-egyet éjszakánként felszedve, titokban, a kövekre rávésték egy-egy helység nevét, és írással lefelé visszahelyezték azokat. A 2146 temető nevének elhelyezése után kapta a tér elnevezését.
Ilyen a Jochen Gerz és Esther Shalev-Gerz által közösen tervezett, 1986-ban megvalósult harburg-i emlékmű is; 12m magas acéllemezzel bevont pilon, amelyet vékony ólomréteg fedett és egyetlen szöveggel egészült ki, mely a járókelőket a háború, az erőszak és a rasszista fanatizmus elleni tiltakozásra szólította fel. A felszólításnak egy erre a célra az oszlop mellé helyezett acélvesszővel lehetett eleget tenni, az oszlopba karcolt feliratokkal. Amikor elérhető magasságban a felület megtelt írásokkal, a pilont egy előre elkészített betongödörbe lejjebb eresztették, így az idő múlásával az emlékmű a földfelszín alá került, ma csupán egy jel a burkolatban.
A mi koncepciónk annyiban más, hogy a nevek olvashatók lesznek, ám a folyamatszerűséget mi is átemeltük, hiszen a bronzcsíkon olvasható nevek egyszerre nem, csak a Trefort-kertet végigjárva olvashatók, és a teljes emlékmű akkor lesz kész, ha az akár évekig elhúzódó kutatások során előkerülő nevek felkerülnek arra. Az pedig külön szépségét adja az egésznek, hogy az eredményhirdetés óta több alkalommal összeülünk azokkal, akik kutatóként, PhD-hallgatóként a neveket kutatták, vagy a novemberi konferenciát szervezik. Közösen formálódik az eseménysorozat, amelynek az emlékmű csak egy rétege. Ez a közös munka különösen izgalmas.

Emlékmű

A Trefort-kerti emlékmű látványterve 2.

A köztéri szobrokról, emlékművekről való gondolkodásban mikortól jelentek meg ezek a perspektívák?

GyP: Ez nem kimondottan és kizárólag művészettörténeti folyamat. A nemzeti múlthoz való viszonyt hogyan reprezentáljuk a térben, ez a kérdés. Az első világháború esetében nem ütköztek ki azok a nehézségek, amely a második után igen. Az első világháború nem csak szégyenteli vereségek nyomán elbukott nemzetek küzdelme volt, a másodikban a vesztesek mérlege drámaian ebbe az irányba billent. A győztes történelmi nemzetek, helyzetükből adódóan, másként járnak el. Itt, bizonyos nemzeteknél, nálunk is, megszűnt a hősi pátosz.
A kari tanács egyhangú döntést hozott, ezt is fontos megemlíteni.
És amit még fontosnak tartok kiemelni: az elmúlt tíz évben tanulmányok sokaságát írtam az emlékezet fontosságáról, a kulturális terek fontosságáról; most végre itt a cselekvés ideje. Arról nem beszélve, hogy az egyetemek közötti együttműködésnek is nagyszerű példája volt ez a munka. Ezt pedig folytatni kell.
Az egyetem falán nevek sorakoznak majd, nevek, amelyekre kíváncsiak kell legyünk. A koncepció nem ért véget. Az egyetemi dolgozók neveit, a fűtőkét, a portásokét még kutatnunk kell. A facebook és az erre az alkalomra készülő honlap lehetőséget ad rá, hogy a hozzátartozóktól kapjunk erre nézve információkat. Minden név mögött egy konkrét történet húzódik. A nevek esetleges módón, random futnak egymás után. Alattuk pedig a tárgyi tények, ki pusztult el munkaszolgálatban, kit semmisítettek meg koncentrációs táborban, ki esett el a fronton stb.

 Emlékmű

A Trefort-kerti emlékmű látványterve 3.

Emlékmű

Az emlékű alaprajza

[Vitatják, védik]

Kálmán C. György a Magyar Narancs online-on annak a  véleményének adott hangot, hogy az emlékműállítás ellen több indok szól. Az egyetem egyik kiselőadójában alkalom nyílt a "feleknek" élőszóban kérdezni egymástól, válaszolni egymásnak.

A Fúga-emlékmű első opponensének, Kálmán C. Györgynek a véleményét a bölcsészkaron rendezett beszélgetésen vitatták meg György Péter, Dezső Tamás, Kálmán C. György és a hallgatók részvételével.

A november 13-án felavatásra kerülő koncepcióról Kálmán C. elmondta: nem tartja jónak az emlékmű formáját, de hozzátette: hovatovább semmilyen emlékműállításnak nem híve. Az elképzelés szerinte sem nem elég érdekes, sem nem innovatív. Jelezte, hogy sem a lelkesedést, sem a jó szándékot ugyankkor nem vonja kétségbe, ám a mostani emlékműkultúra szövegkörnyezete alkalmatlan az efféle kezdeményezések megvalósítására. Ebbe a mocsárba minden csak fulladásra ítélt. A közeg mindent kétessé tesz.
A Szabadság téri emlékműre adott spontán reakciók a leghitelesebbek, ugyanakkor más alternatívákra nézve Kálmán C. tanácstalanságáról számolt be.
Arra is kitért, hogy a Donnál elesettek és a táborokban elpusztítottak közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, a közös elbeszélés nem indokolt.
A részben a közös munkában részt vevő hallgatók az egyetem történetének és az emlékezésnek az egymásra utaltságával érveltek, azzal, hogy semmiképpen sem konvencionális a megjelenítés. Nem márványtáblákról van szó. A sokkhatás elkerülésére, a mindennapokba beleírt, a nevek mögött húzódó történetekre hívták fel a figyelmet, arra, hogy az egykor számszerűsített, mennyiségi indexű személyek, ezzel a „mozdulatsorral” végre visszakaphatják méltóságukat.
Ehhez kapcsolódott Dezső Tamás, aki asszírilógusként utalt szintén a nevek fontosságára, az újrateremtés gesztusára, a gondolatébresztés feladatára. Illusztárcióul a New York-i terrortámadásra emlékező névsorolvasásokat hozta például.
György Péter az emlékműállítás képtelenségével szemben Ady vs. Szabolcska példáját hozta; mindketten szavakból dolgoztak, ám mennyire másként. Az egyetem szemantikáját, a térbeli megmunkálást húzta alá, és azt, hogy egy közösség identitáspontjának kijelölése milyen következményekkel bír. Az egyetem a racionális érvelés helye, olyan hely és idő, ahol a résztvevők a belépéskor leadják a „ruhatárban” egyéb személyes, érzületi indítékaikat, íratlan szabályok által meghatározott diszkurzív térbe kerülnek. Ez a hagyomány maga.
Az emlékezés mesterséges aktus, mint a kultúra minden részlete és összefüggése, az ad hoc jelleget számon kérni rajta nem vitaalap.

A beszélgetés az egyetemi konvencióknak megfelelően 90 perc után lezárult. A tagadások és az állítások párharcát követően nem kellett a győztest hirdetni…

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.