hirdetés

Jelenlét 50 antológia

2009. szeptember 14.
Jelenlét 50 antológia. 50 év – 55 szerző - Az 50 éves Petőcz András születésnapjára.
hirdetés

A kötet szerzôi: Bacsó Béla, Báger Gusztáv, Balázs Áron, Berka Attila, Bíró József, 
Bujdosó Alpár, Czigány Zoltán, Csapody Miklós, Császár László, 
Csuday Csaba, Csűrös Miklós, Dobás Kata, Fajó János, Fehér Katalin, 
Filip Tamás, Fodor Tünde, Fóti Péter, Furman Imre, Galántai György, 
Gáspár György, G. István László, Hegedűs Mária, Jávor István, 
Juhász R. József, Kálmán C. György, Kertész Ákos, Kiss Mirella, Klimó Károly, Lackfi János, Lengyel Balázs, Magyar Fruzsina, Més-záros István, 
Nyilas Atilla, Onagy Zoltán, Oravecz Péter, Orbán Ottó, Papp Tibor, Rapai Ágnes, Sáry László, Sipos Lajos, Somlyó György, Szántó T. Gábor, Székelyhidi Zsolt, Szent-Iványi István, Szepes Erika, Szombathy Bálint, Szurcsik József, Tandori Dezső, Tarján Tamás, Turczi István, Ungváry Rudolf, Várady Róbert, Vass Tibor, Vilcsek Béla, Zsávolya Zoltán

2009, Spanyolnátha Könyvek 3, 168 oldal, fogy.ár: 2600 Ft

Részletek:

Fodor Tünde

Petőcz András női


Az első Jolán volt, akivel találkoztam. Kinyitottam a narancssárga JAK-füzetet, s benne ott terült Jolán. Önéletrajzi kísérlet, akció volt, emlékezés-csinálás Jolánra. S rá valóban emlékezni kell. A pózolására, kezeire a leragasztott, s bizonyára szomorú mellbimbói fölött, mert a női mellek szomorúak, ha nem foglalkoznak velük, az elheveredő, kitárulkozó testre a nagymama riselt ágyterítőjén, festett lábkörmeire, lábujjain a békre és a számokra, karláncaira, ívelt szemöldökére, a kiteljesedett puha szőrzetére, a félkövér feliratra a bal combjának közép-tövén. Jolánra, a központi kategóriára, az egyedülire. A konkrét költészeti mellfekvencre. Huszonéves magam által is ismert Jolánok jutottak eszembe akkoriban – József Attila testvére, Jászai Joli néni, a nekemmindiganyóka színésznő, vagy Kassák-feleség Jolán. Egyiket sem tudtam ebben a pozícióban elképzelni. Akkori puszilkodósbarátomnak mondtam, hogy Jolánja szeretnék lenni, tárgya, költészete, ám látszott a tekintetén, nem érti, miről beszélek. Azóta a barátot sajátszándékból nem láttam, de Jolán szandálját mai napság is irigylem.

Aztán jöttek a többiek. Akárha nők. A napsütötte sávban ismertem meg őket, a furanevű Deskét, Rachelt, aztán a török nőt, s Olgát, aki nem tudott angolul, csak titokzatosan mosolygott; Anasztáziját akinek rendszeresen erotikus álmai voltak, s olyan volt, mint egy kismalac, pufók és aranyos, s hitt a lélekvándorlásban; az érzékeny és sápadt másiknőt, aki már majdnem sárgavirág és feleség, a szöuli mosolyba burkolózó Kangot, a német csajt, Beatrice-t, aki kopasz volt és huszonegy éves, száznyolcvan centi és férfias arcú, s néha, ha buliba ment, lila parókát viselt; a bombázó Meget, akivel Igal álmodott, de Beatrice táncolt, Agnieszkát, a lengyel lányt, aki élt Tel Avivban és New Yorkban, s beszélt franciául s kicsit héberül is, s olaszul olvasta Dantét, s a szobája olyan, mint egy krematórium; s Anját, akivel San Francisco gyönyörű álom volt, s mellette az ember vonzónak és lazának érezte magát, s tudott úgy írni, mintha lazán és titokzatosan mosolyogna.

Annette. Annette Labelle. A következő Petőcz-nőm. Szép a neve – ez jutott róla először észbe. Érzéki, sármos és buja. Olyan igazán francia. Akármikor olvasom a neki tulajdonított verseket, most éppen a Majdnem minden függelékében, amikről azóta már tudja az irodalomtörténet, hogy Petőcz-elkövetések, úgy érzem magam, mintha tizenkét sportszeletet ettem volna meg egyszerre – véremben nemcsak a cukorszint emelkedik ilyenkor. Az utolsó tangó Párizsban díszletei közé képzelem, ha Annette verseit olvasom, szőkén látom, lobogó szőkén, sétálva a Pont Neuf-ön, együtt mozogni látom a híddal, a Szajnával, lüktetni a várossal. Az emlékezés tétovasága rémlik fel bennem, minthaismerném, mintha magam is dorombolnék, kúsznék, vackolódnék egy testre, magába zárna egy ölelés. Olyannak képzelem Annettet, mint a tengert: lustán hatalmas, fehér sziklák között nyújtózkodó, puha-hajlékony, érintése gyönyörűség. Látom, ahogy a tükör előtt gyönyörködik a szétnyitott combközön, s boldog, hogy látja önmagát. Látom a sötét-egzotikus testű Jessie-vel és Billy Childish-sel szerelmeskedni, ahogy magába szívja testüket, az ismeretlennel, aki csípője ringását bámulva követi, látom New Yorkban, koszos sikátorokban szomorú férfiakkal, akik arcát, mellét keresik, nedvességüket testén széjjelkenik. Fényeskedő szemeit látom, amikor Annette-Petőcz-szavait olvasom, önfeledt, tiszta vágyakozását, gyönyörű szaladását. Időnként mintha magamat.

S itt a tökéletesre teremtett Petőcz-mítosz-nő, Mecseki Rita Eszter. Akinek története, anyja, apja, szülőhelye, kötete, kötetében Nőtincsi rege van. Aki írásokat közöl, honort vesz fel, s egy budapesti kapucsengő mellett ott a neve. Akiről elismerően nyilatkoznak nagy irodalmi lapok nagy főszerkesztői, ÖN NAGYON TEHETSÉGES, írják neki csupanagybetűvel. Huszonnégy éves ez a leány, nagyapám szerint ugyan egy csitri, de telve szenvedéllyel, vággyal, szertelenséggel, vadsággal. Szabadszájúsága helyenként már-már zavarbaejtő, mégis, kívánjuk ezt a kimondást, ezt a nyíltságot. Ezt a szokatlan, de roppant izgalmas nőhangot. Olvasom a kötetét, ezt a vékonyka bugyirózsaszín könyvecskét, s komolyan mondom, irigylem Mecseki Rita Esztert. Nemcsak azért, mert közölte a Beszélő, a 2000, a Tiszatáj, a Holmi vagy az ÉS. A verbális merészsége miatt irigylem. „Ha végre képes lenne meg- / érinteni, és ha egyszer / végre megfogná a seggem, / akkor tudnám, hogy Maga / azért még valóban férfi, / és él, mozog, akar valamit” – írja egyik versében. Öntudatos, s kellőképpen önző ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. Igazi költőNő. Imád tetszeni, szép fenekével felajzani a férfit, ha hatvanéves is, vagy éppen azért, behegyesített pólóban, s játékosan libbenő szoknyában beszélni Derridáról és Habermasról, s figyelni-élvezni, ahogy hat a férfira; szereti, ha a kéz simulékony és játékosak az ujjak, ha a szája fontosabb, mint a sör habja, ha megmosakodhat egy tekintetben, s ha végtelen benne az öröm.
Szeretem Petőczben ezt a nőt is.
Szeretem lapozgatni a kötetkét, bele-beleolvasni a Nőtincs, másképp ciklus verseibe. Szeretem Petőcz-Rita Eszter versjátékait, benne a sajátmaga-paródiát leginkább, az Orlando Amerikábant, s szeretek eltöprengeni azon, mennyire szellemes s ironikus egyszerre a „most akkor fiú vagyok-e, vagy netán lány?” kérdés feltevése éppen itt s így, tőle, s ebben a könyvben.
Úgy érzem, Mecseki Rita Eszter valóban élt, s nő volt a javából, s eszembe sem jut, amíg verseit olvasom, hogy a sorokat, amiket neki tulajdonítunk, egy férfi írta. S ez így jó. Mert bizonyítják, hogy írójuk kivételes módon tud elhitetni, hitelesen játszani, megformálni, verbálisan teremteni egy karaktert, egy új arcot. S ez, valljuk be, nem kevés. Mecseki Rita Eszter pedig ma is él, s jól van: most éppen fotókban és kötetborítókban utazik, Petőcz legutóbbi versválogatás-kötetében szereplő portréját ő készítette. Jó barátságban vannak hát, ha nem is találkoznak minden nap.

Petőcz Andrásnak sikerült szép szintézist létrehoznia költészetében életének kitalált s valós nőiből. Abba azonban most nem mennék bele, milyen is a fantázia és a valóság viszonya egy költői, írói életműben. Megelégszem annyival, hogy azt mondom az ünnepeltnek: a nők fontosak, de a legfontosabb, hogy lélekkel kell csinálni a dolgokat, s hogy meglegyen a mindennapi rohanás.
S én ezt kívánom Petőcz Andrásnak, szívből, a mindennapi rohanást és a lélekkelcsinálást, sokáig.

Papp Tibor: Konkrét költői korong – a félévszázados Petôcz András köszöntésére

Turczi István

Hát ide jutottunk


Petőcz Andrisnak és a többi Jelenlétesnek


Mit forgattok a fejetekben? hát miféle felszentelt
rongyaiból kivetkezett idegen lakik bennetek? sivár
reggelek romjai közt kedves hulláitok háta mögött
összenevettek. már nem emlékeztek semmire ami szent
vagy szentségtelen? esténként magabiztos mosolyunk
szegélyébe kapaszkodtak a kocsmából kihajított részeg
és magányos csillagok. törzsasztalunktól úgy tűnt a
világ csak végtelen sörhab-óceán s a pincérek amolyan
ragadozóhalak. fejünk fölött szidolozott szamovárok
röpködtek és néhány emlékezetes nő is feketék blondik
a legkülönbözőbb fajta. elzúgtak fölöttünk félmagasan
csiklórepülésben ügyet sem vetettek világmegváltó
nyomorunkra hát igen: átéltünk egysmást. így van ez
mindenkivel. elveszítettük szüzességünket ártatlan
mosolyunkat pénzünket és annyi mást is. mint egy ócska
selejtes gumióvszer elpattantak dédelgetett vágyaink
– a durranás a durranás volt a legnagyobb élvezet.
a nyakunk köré tekert sál is felért egy hangulatjelentés-
sel. azért végül egymásra találtunk (ha máshol nem hát)
a nők karjaiban. ámuló darabokban időről időre megerő-
szakolt eszmék hulltak elénk. TERMÉSZETES BOMLÁSTERMÉK
A VERS, megírni minden rohadt kiáltást kihordatlan álma-
inkat az ébredés gyilkos szomorúságát. megírni minden
nőt a lepedők színeváltozását az undor filozófiáját
megírni a képzeletbeni havasok csúcsáról leömlő magzat-
vizek tarkónkra gyakorolt súlyának történetét s más
fennkölt banalitásokat. a haldoklóban nincs annyi
kegyetlenség amennyi bennünk volt AKKOR. most azt
kérditek mi a vers halála egy porckorongsérvhez
képest? egy kis köhögéstől elhajítjátok a tollat
és a kiadóban gerincbántalmakra hivatkoztok…
ugye gondoltok néha a tubifexre amit a házmester
levesébe szórtunk? ugye eszetekbe jutnak a balhék
és a régi metaforák? hát ide jutottunk! verseitek
rendjéből lefokozva ágyékhoz szorított csupasz
kézzel szégyenkeztek s kérditek mivégre hát hogyan
tovább? szátok sarkából egyre kevesebb jambikus
káromkodás. egyre mélyebb csend egyre aluszékonyabb
koraesti hallgatás. zsebemben költők turkálnak.
nincs bennük semmi könyörület. számonkérik rajtam
múltjukat eltűnésemet nálam keresik ifjúságukat
az elporladt verseket mindent ami egykor közös volt
mindent amiről azt hittük közös és megmásíthatatlan.
nincs bennetek semmi könyörület. kiforgattok megmaradt
szavaimból is

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.