hirdetés

Jenei Gyula: ISTENI MŰHIBA 1.

2019. február 6.

történnek mulasztások, orvosi tévedések. de / mind csak következmény lesz. következménye / egy jóvátehetetlen isteni műhibának. – A februári Székelyföldet Jenei Gyula versével ajánljuk.

hirdetés

Jenei Gyula: ISTENI MŰHIBA 1.

rendkívüli eseményre készülök. az időpont még
kérdéses, de a dolog elkerülhetetlennek látszik,
s húsz éven belül valószínűleg megtörténik.

de még nem tudni, pontosan hogyan. talán egy meteorit-
becsapódás okozza. a hullócsillagok a légkörbe érve
többnyire elégnek, némelyek viszont hatalmas krátereket
ütnek távoli földrészeken. előfordulhat, hogy közvetlenül
mellettünk vagy belénk vágódik be egy kisebb meteorit,
amely csak mint borsószem vagy ágyúgolyó, akkora.
akár a koponyába is fúródhat. vagy egy műholdrészlet,
irányíthatatlan drón, kontinentális rakéta véletlen
darabja. miközben sétálok. vagy heverek a napon: nyár,
strandidő, sietősen közelgő öregség, majdnem tökéletes
uv-védelem, s egy ilyen vacak egyszer csak leszakítja
a lábam. kórház, csonkolás. nyomom az ágyat,
s újragondolom az összes vitámat istennel. vagy
-ről. a műtétkor, illetőleg az után kórházi fertőzést
kapok: genny, sebláz, zavaros látomások. csak néha
visszasettenkedő tudat. olyankor már nem akarok túlélni.
és isten is úgy gondolja:
többé ne legyek.

lehetne afféle közönséges betegség, amelybe a penicillinek
korában nem muszáj belehalni, de addigra kifejlődnek
a gyógyszereknek ellenálló baktériumtörzsek, s mint
kétszáz éve, olyan kilátástalanná válik egy tüdő- és
mellhártyagyulladás. kitartó köhögés, makacs láz zabálja
sejtenként az életerőt, étvágytalan napok aszalnak.
megfeketedik a száj, a nyelv, elhagynak kedv, s remények.
a sírás is elhagy. majd a hozzátartozók
sírnak helyettem.

a tüdőgyulladás mellé szélütést kaphatnék, ha sokat
dohányoznék, zsírosakat ennék, s magas vérnyomással
vacakolnék. a lábamban keletkezne egy vérrög, aztán
az valahogy továbbterjedne a testben. borzalmasan
kínlódnék, de az eszem és beszélőkém megőrződne.
tudnám, hogy az ágyból már nem kelek fel soha.
a kilátásokhoz képest azért viszonylag derűsen csevegnék
az orvosommal vagy a fiaimmal, hisz nem félnék
a haláltól, mert hinnék az isteni gondviselésben. vagy
éppen nem hinnék, de tudnám, hogy hamarosan
vége lesz ennek az egésznek, s a túlvilág
sem bonyolítja a képletet.

lázálmomban mindenfélét összehordanék, ami agyam
rémmozijában pereg, elfecsegném a titkaimat, ha lenne
kinek. vagy egyedül feküdnék a szobában, kórteremben,
s amikor mégsem, a jelenlévő gondozók, rokonok
nem tudnák felfejteni egyre artikulálatlanabb szavaim
jelentését. összerakni meg végképp nem. ahogy haladnék
még mélyebbre utolsó éjszakámba, mind terhesebbnek
érezném a maradék létezést. de ez akkor számomra
már elgondolhatatlan lenne, s végképp
hiábavaló.

lehetne délután, felhős, borongós, szeles, amikor
valami elhagyatott, külső városi utcán, a folyóhoz közel,
többször is hasba szúrna egy idegen nyelven hadováló,
szakállas, szőke huligán. nem érteném, mit szövegel,
nem tudnám, hogy a pénzem kell neki, vagy csak
szórakozik. még élnék, amikor a vízbe lökne, de nem lenne
időm végiggondolni semmit. a folyó piszkos prizmája
darabokra törné a borongós őszi fényt. keresnének, de
a holttestem sem találnák meg, vagy nem tudnák
azonosítani. a barátaim azt gondolnák, hogy egy isten háta
mögötti öregotthonba emigráltam, mert beszéltem nekik
korábban ilyet.

megsűrűsödne a vérem, jobban, mint amikor a laborban
sötéten csorgott bele a kémcsőbe, s a nővér azt magyarázta,
az éhgyomri vérkép nem azt jelenti, hogy vizet sem szabad
inni. szóval lassan megsűrűdne a vérem, aztán évek múlva
valami gyors agyi katasztrófába zuhannék, s egy váratlan
délelőttöt vagy egy kilátástalan estét ebben az ájulásban
töltenék. vajon érzékelnék-e valamit: fájdalmat, kórtermi
nyüzsgést? s látnék-e fényes alagutat? s ha visszatérnék,
mint más kómából visszatérők, vajon többé én sem
félnék a haláltól? ezt nem fogom megtudni, mert
nem térek vissza: se félni, se nem félni. az orvos pedig
rögzíti a kórlapon a dátumot, talán
az órát és a percet is.

lehetne vizesedés. keringési nyavalyák, ödémás lábak,
pangó tüdőerek. ahogy gyűlne a víz szívem körül, úgy
fogyna a levegő. mocsaras fuldoklás, köhögés. minden
megnőne körülöttem, s lennék egyre erőtlenebb gyerek.
a végén úgyis mind megfulladunk.

történnek mulasztások, orvosi tévedések. de
mind csak következmény lesz. következménye
egy jóvátehetetlen isteni műhibának.

További írások a februári Székelyföldből

Lövétei Lázár László: Krumplis gulyás
Bogdán László: Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt
Zalán Tibor: Cipő-mese
Voloncs Attila: Ne sírj többé
Hegedűs Imre János: Pogány menyasszonyok
Bálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Wirth Imre versei
Luzsicza István: Találkozás
Bíró József versei
DIÁKPÁLYÁZAT, 2018
Fekete Vince: Családfa..., avagy a szupermost generáció és az irodalom – 4.
Talán Vanda Helga: Hogy mit is jelentenek nekem?
Fancsali Kinga: Amit az ember gyermekkorában képes megúszni
Szabó Hedda: Édes
Buna Blanka Boróka: Családfa
Bălălău Brigitta: Narancssárga naplementék
Lazaság kell, nyugalom (Kiss Krisztina beszélgetése Török-Illyés Orsolya színművésszel)
Útkeresésről és a míves zeneszerzésről (Sófalvi Emese beszélgetése Könczei Árpáddal)
Kovács Dénes: Az én életemről (Közzéteszi: Simó Márton)
Gazda József: Plusz-mínusz végtelen (Gondolatok Benedek József művészetéről)
Bene Zoltán: Szerelem, nosztalgia, történelem, Szeged (Temesi Ferenc: 49/49)
Borsodi L. László: Blokkerek (Zsidó Ferenc: Huszonnégy)
Olvasólámpa (Szeles Judit és Simó Márton könyveiről)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.