Jenei László

Bluebox (részlet)

GOTHIC LOLITA
(Bert)

Az örök háború korát éljük, elemi kötelességeink vannak. Mi is ez, ellenőrizte magát gyorsan, hát persze, az Elza pilóta, Kant antitézise. Mehet a picsába Bertha a bölcsész dresszúrájával, ez saját kútfőből van, vagyis a konzervatív sillabuszból. Az viszont az övé, a munkatársaitól kapta lemezen. Van benne korfestés, meg ihlet, és a hangsúlyokat sem nehéz eltalálni, a fájlokban rózsaszínnel jelölték be a nagyfőnök kedvenc idézeteit. Nem árt tartani a lépést, ahány nemzeti ünnep, ahány nagyrendezvény, minden alkalommal csak a lemaradás nő. És ezek nem viccelnek… vagyis: mi nem viccelünk! Ellenőriznek, ellenőriznek, mondogatta magában akkor is, amikor felkelt, belelépett a papucsába, s az előző éjjel elhagyott gondolatmenetet folytatta. Ezért kell vigyáznia. Az ember sok időt tölt el úgy, hogy egyedül hagyja magát – nem figyeli kívülről, mit tesz. Ha már volt hugyozni, s ahhoz van szokva, hogy kávézzon, felvesz egy csészét az asztalról, mint most is, ilyenkor azt kell magában mondani, hogy felveszek egy csészét az asztalról. Még jobb, ha úgy mondja: látom, hogy felveszek egy csészét az asztalról. Olyanformán, mint Mitch Henessey az Utánunk a tűzözönben. Más minőséget célozna, ha képes lenne magáról rögtön harmadik személyben gondolkodni, de nem esik túlzásokba. Ül, kortyolgatja a forró feketét és hallja, hogy a felesége a körömreszelővel bontja a tegnapi leveleket. Mindig másnap bont, este már fáradt hozzá, meg egyébként is, az este a nagy emberek szellemeié, ó, Bertha mitikus kötődései, Rilke, Proust, Kafka, meg újabban a filozófusok, vadak, hogy Berthácska lúdbőrözhessen, Žižek, kimondani is gyönyörűség! Žižek: és Bertha lúdbőrzik, Bertnek már nevetni sincs kedve. A felesége jó ideje dolgozik egy nyúlós tanulmányon: Mikszáth! Mintha direkt csinálná, úgy érzi, beleválasztott. Folyton azt susogja: milyen remek műfaj a valóság. Mintha csúfolódna vele. A pocsék kávé fölött nézte Bertha fáradtan is szép arcát, és összeomlott városokat látott. Nézte, ahogy az arcát lassan kitakarják a szemmagasságba emelt sárga csekkek. Számlák, állapította meg Bert. Veszekedés lesz, tette hozzá, miközben halkan kifordult az ajtón.
Megjelent a kapuban, átsétált a téren, majd a Pénzjegynyomdánál befordulva négy saroknyit gyalogolt. Aztán még egy sarok, s a bank mellett ért ki a Szabadság térre. Figyelmesen megnézte a nagykövetség épületét, nesztek amcsik, kapd be Roosevelt, mormogta jóízűen elmosolyodva, mindig ezt tette, ha erre járt, és minden nap járt erre. A nagykövetség egy nemzet kinyújtott keze; az évek során, amióta Budapesten élt, megváltozott a véleménye a szabadság honáról, a szabadosság elveszi az eszüket, de talán majd a déli fundamentalista befolyás, ja, mert nemzetről már nem beszélhetünk, lépkedett a megszokott ütemben Bert. De neki nem a nemzet kellett, mint példa, csak az egyik hozzá tapadó jelentés; alkalmat adott rá, hogy elgondolkozzon a lehetőségekről. Furcsa, hogy ennyire körmönfontan kerül a téma közelébe, de hát ő már csak ilyen, szereti, ha nincs túl feszes kapocs tétel és bizonyíték között. Ha jobban támaszkodna a logika formai kritériumaira, elveszítene valamit, ami pedig fontos a számára. Hogy mi az, nem tudta volna megmondani. Miként a politikában is, Bert a bizonyos mértékben nyílt integráció híve volt, magyarán a nyílt integráció ellen volt ugyan, de tartott attól, hogy kisebbségben maradnak, attól mindennél jobban tartott, még ha most nagyon fut is a szekér. Félt egyedül dolgozni, de attól még jobban rettegett, hogy ne legyen hová bejárnia. Elveszítse a munkahelyét. Múltkor hallja, hogy vannak, akik nem járnak szavazni, egy férfi, aki nem jár szavazni, az buzi, a hibás gének áldozata, el kéne taposni, mint egy férget. A pártházban mind tudják, kígyókat melengetnek a keblükön, hát nincs ezeknek eszük, érzékük a társadalmi játékokhoz? Miért kell egyáltalán agitálni az embereket, hogy menjenek, amikor olyan jó szórakozás. Jöjjenek mind, persze csak ha tudják, mi a teendő. A korlátozottan nyílt integráció, na, az igen, bár hirtelen nem is tudta, létezik-e ilyesmi, biztosan létezik, mindenki dolgozni akar, és mindenki fél. A korlátozott nyíltság, hogy nyitottak legyünk a korlátainkra is: ebben látta az igazi, tért ölelő lehetőségeket, és hozzászokott, hogy meggyőződését erősen leplezni szükséges, amennyiben továbbra is be akar járni dolgozni. Ő másként gondolkozik a szövetségi politikáról, de hát ki ő ehhez, kis pont, jó, van valamennyi árnyéka, akkor mondjuk egy kettőspont. Legszívesebben a lehetőségek lelkes hívének mondta volna magát, az ellenőrzött lehetőségek megszállottjának, ha a megszállottság, különböző múltbéli tapasztalatok és családi beidegződések miatt, nem lenne számára velejéig negatív kicsengésű fogalom.
Ébredése óta zavaró viszketést érzett a bal füle mögött, és kicsit följebb is, már a hajában, a haja alatti bőrrészen, olyan volt, mintha elhalt bőrt szedett volna fel az ujjával, amikor türelmetlenül végigmarta, de a körme alatt nem talált semmit. Átismételte, rendben ment-e minden a fürdőszobában, előző este, s ma reggel is, nem maradt-e ki valamilyen részfeladat, aminek hiánya problémát okozhat. Ha nem tartaná gyerekesnek, gyártana egy versikét a tisztálkodás egymást követő fázisaira, magában mondogathatná, mostanában ugyanis elég gyakran megáll, nem ugrik be, minek kell következnie. Ki ne járt volna már úgy, hogy lecsüngő kezekkel toporog a fürdőszobában, s megpróbálja számba venni, mi volt és minek kell jönnie. Mert ugyan tényleg nem a sorrend a fontos, mindegy, hogy a fog megelőzi-e a fület, a soft+clear tisztító orra dörzsölése a borotválást, hiszen mindegyik a másiktól szeparált területet érint, de ha rendet rak, miért ne tegye stílusosan. Aztán hasonlóan ötletes mondókák készülhetnének a nap további eseményeit is sorba állítva – talán így oldhatná a rossz szokások miatt kialakuló feszültséget, kipellengérezhetné az egymást keresztezni akaró teendőket, és így tovább. Sajnos nincs idő versikéket gyártani, a teendők pedig úgyis átstrukturálódnak, mi a garancia arra nézve, hogy holnapra nem éri majd baleset, s akkor feldughatja a versikéjét, mert teljesen mást kell csinálni, ha sebek vannak a testén.
Fájt egy kicsit a feje, gyógyszert pedig elfelejtett bevenni, sőt, a kávé után fogat se mosott, futni kellett, Bertha a leveleket bontogatta… Elmenekült otthonról, félt a feleségétől, kettejük egyre nehezebben formalizálható kapcsolatától, pár hét alatt annyira bonyolult lett minden. Igen, sok lehetőség közül választhatna, de ez a tobzódás aktuálisan nem nyerte el a tetszését, kiegyezett volna egy hagyományosabban rossz, korlátozottan nyílt, csöndesen zakatoló magánélettel. Kell a hátország, amikor csatába indul, az örök háború korát éljük. Míg látszatra büszkén lépkedett a járdán, a kelleténél sokkal izgatottabban válogatta szét a dolgait, mindenfelől oda érkezve, mennyire nem mindegy, hogy valakinek megvan-e a biztos háttere – miközben tudta, hogy biztos háttér nem létezik –, és hogy a bajban milyen kilátástalan utólag filozófiát találni. Olyanokat mondogatott magában, hogy meg nem értettség, meg hogy kivégzés, és bűnös hamisítás, mintha valaki megkérte volna, gyűjtse össze, katalogizálja a gondjait, és csak igen későn jött rá, hogy eltévedt, ezek ugyanis nem gondok, hanem vádak, és ezzel a logikával nem fog túl messzire jutni. Az igaz, hogy mindent egy felületre kell tolni, mert akkor néhány tétel önmagától lehullik, de ő már nem érheti be ennyivel, neki döntéseket kellene hoznia. Nem szeretné, ha a végén mindösszesen az maradna, hogy ő és csakis ő a hibás, az engedékenysége, a többértelmű nagyvonalúsága, mert az van ennek és mindennek a hátterében. Porig sújtotta, hogy vele ilyesmi előfordulhat, kiegyensúlyozottsága közmondásos volt, bár tudta, hogy néhány dologban csak a felszínt érinti. Most pedig – szétforgácsoltság, csalódás. Szomorú volt már attól is, milyen sekélyesek az otthoni vitáik. És rettegett attól, mi lesz, ha a lényeghez érnek. Hagyta, hogy azok a messzire bűzlő művészeti, vagy esztétikai, vagy a nyavalya tudja milyen kérdések vegyüljenek a valóban létfontosságú témák közé, inkább persze elé, vagyis hogy ilyeneket használjanak fel eszközként, amikor a fennmaradás módszereiről, értelméről kellett volna eszmét cserélniük.
Bert csak krimiket és sci-fit olvasott, de amióta a nagyfőnök minden politikai megszólalásában hemzsegtek az idézetek, muszáj volt a belső terjesztésű sillabuszokat kézbe venni, szisztematikusan olvasni. Valami dedós gyorstalpalón érezte magát, hosszú nyelvű kollégái mind előtte jártak, pedig… pedig az ő Berthája irodalmár, és ezt tudták bent. Rá is játszottak, a mocskos pofájukkal, hányszor került bajba Bert emiatt, ne legyél kispolgár, mondták neki, meg hogy hol van a parabolikus szárnyalás? Na, hol? És vajon mi az? A megszeppent Bert még csak megkérdezni se merte. Ó, ha tudnák! Az a lista, amivel dolgozott, egész egyszerűen felháborította a kicsi feleségét, kényes ízlésének, fitos orrocskájának büdös volt valamiért, Bert nem igazán értette, miről van szó. Addig talán világos volt, hogy kontextusból kiemelt idézetekkel operált a nagyfőnök, de ehhez most még az is társult, ha jól értette, hogy életműből művet, meg irodalomtörténetből életművet emeltek ki érzéketlenül és érdemtelenül, hogy elfedjék vagy átállítsák vele a pólusát; mint a kávéhoz a sót, mondta Bertha, adták hozzá az avítt értelmet, tették a haladót konzervatívvá. De hát, könyörgött néha hitetlenkedve Bert, ez csak a könnyebb érthetőséget szolgálja, mutasson neki valakit, aki egy művész minden dolgát ismeri! Az is csak a piacról vásárolt, hol ezt, hol azt gondolta, nem szaladhatott végig nyílegyenesen az életén, honnan venné a bátorságot Bertha, hogy egy fogalom pozitív és negatív pólusait cserélgesse? Nem? Na, ugye! És akkor már nem könnyebb elfogadni a segítséget, egy kis mankócskát az értelmezéshez, hiszen láthatja, neki is, mármint Bertnek, mennyire megjött a kedve, mert immár tudja, mit kell a szövegekben keresnie. Igenis, mindenkinek meg kellene mondani, hogyan olvasson, és mit keressen, abból nem lehet baj, egyébként az ember belefullad abba a rengeteg betűbe, és kinek van arra ideje, hogy fuldokoljon. Arról nem is szólva, hogy elhűlten állt a felesége érzéketlensége láttán, mert a férje mocskos pénze, pártkatonaként megszolgált keresete kellett neki, látja, hogy még olvas is, és erre nekiáll kritizálni… Ahelyett, hogy segítené, megpróbálja a maga szűklátókörű, szakmainak mondott szempontjait érvényesíteni, rátukmálni, és kicsorbítani a hűségét – hát nem, nem fog menni neki!
De ez még mindig csak a kisebb gond volt. Van itt valami sokkal súlyosabb, Bert alig mert rágondolni. Persze, hogy a nőkről van szó, pontosabban két nőről, akiket egyszerre, szinte egy időben kellene néznie, s ez a legkevesebb, ez csupán színtiszta logisztika, de lehetőség szerint jó lenne egyszerre szeretnie őket. Ez egy csapás. Elolvasott pár fórumot a neten, lehet-e egyszerre két nőt szeretni, nettó marhaság, amit erről összehordtak, szerintük nem lehet, és e helyett mi a szitu, ott halad egy ember a járdán a Vécsey utca sarkán, Bertnek hívják, két nőt szeret, és passz. Helyesebben: két nő iránti szerelméről tud, talán így helytálló a meghatározás. A mélylélektani magyarázatok untatják, de még az is lehet, hogy mindkettőt gyűlöli, bár kezdőként csak a szerelem lépcsőfokánál tart. Felnézett, tényleg egy lépcsőfok, meg az egyik üzlet zöld szennyfogó előtér szőnyege, azt is kikerülte, majd leszegett fejjel ment tovább. Nincs szükség kertelésre. Nagyon kedvetlen, a lépteivel is spórol, vagy mondhatná másképp, csal velük, vagy ami még rosszabb: elveszíti a kontrollt a járása felett, kacsázni kezd, csak nem csípőficam? – kellene egy ultrahangvizsgálat. Rossz ébredések gyötörték mostanában, azelőtt nem ismert felemelőbb szórakozást, mint – szájában a kávé ízével – öltönyben állni az előszobai tükör előtt. Az életben nem vártak tőle mást, csak a hiteles ismétlést, és a tetszetősséget, ki lehessen tenni az
eszelős emberiség elé a kirakatba, és piszkosul jól érezte magát a bőrében. Mindez odalett, szüntelenül fészkelődött benne egy dühös mondat, amit maga is szégyellt. Minek kijönni a meglehetősen nyugodt álomból csak azért, hogy lássa Bertha savanyú ábrázatát! Halovány félmosolyokat tűz a megjegyzései mellé, mintha illegalitásból üzenne az erkölcstelen hatalomnak. És ki az erkölcstelen hatalom intendánsa, a felügyeleti hatóság helyi delegáltja, az ő ura, Bert, micsoda szégyen! Ő meg a Mikszáthja! – Bert utánajárt, kézbe vett néhány széthagyott könyvet, bele-beleolvasott, szerinte Mikszáth volt a svindler, nem azok, akikről írta. És főleg nem azok, akikről Bertha gondolja, hogy svindlerek. Miért lenne neki politikai tantusza? Egyáltalán, emlékszik ez a nő arra, mi volt az a tantusz? Csak nem arra gondol, hogy az ő elvei helyettesítenek valami értékesebbet, amit féltenek a használattól? Hogy csak praktikus okból találták ki és tartják? Mert a segítségével megadott szolgáltatásokhoz juthatnak? Van ennek a nőnek fogalma arról, mivel jár ebben a világban hozzájutni valamihez?! Csak egy tantusz lenne? Rohadt kurva, mereszti a seggét a könyvei fölött, jegyzetel. Félhomályos világ, szűkkeblű emberekkel. Ez Bertha többértelmű nagyvonalúsága, tessék, neki is van ilyen, fel sem áll egész nap a kisszobai asztalától, és hipp-hopp: dolgozott. Nem kellene megkeseredett feleséget játszania, ahhoz még fiatal. Mennyi energiát pazarol azzal, hogy mindig morcos, s közben elfelejt törődni a férjével. Pedig ki az, akit használnak? Ő mondja: Bertet! És aki használatban van, azt kell szervizelni.

Jenei László: Bluebox
Oldalak száma: 408
Bíbor Kiadó, 2012

A könyv Facebook-oldala.

Jenei László filmes blogja.

Bazsányi Sándor fülszövege:

Az ember olykor örömmel adja át magát a nagy kékségnek. Belemártózik, lubickol, elmerül; és persze elszörnyed, mi mindent, miféle sok mindent lát ott – mint a tengermélybe ereszkedő Adrian Leverkühn a Doktor Faustus híres álomjelenetében.
Jenei László új regénye nem az óceán mélyére vezeti az olvasót, hanem egy észak-
magyarországi megyeszékhely (lehetne még akár Miskolc is, de persze nem az; vagy ha tetszik, majdnem az, mert miért ne lehetne az…) egyik jobb időket is megélt, hétvégi telkekkel parcellázott övezetébe, ahol egy jobb időket megélt család egyik jobb időket megélt tagja, bizonyos Alfred merül el a saját (autisztikus) elmeműködésének blueboxában: emlékeiben, fájdalmaiban, rendhagyó örömeiben, elemi vágyaiban. A regény dermesztően szűkre szabott tárgyi világának elképesztően gazdag mentális – és nyelvi! – közegében.
A történet visszanyúlik a családi titkokkal terhes közelmúltba (Kádár-rendszeren innen és túl), valamint túlnyúlik az észak-magyarországi régión – egészen Budapestig, ahol Alfred bátyja, Bert boldogul vagy boldogtalanul (megítélés kérdése, vagy inkább a bátorságé?) a biznisz, illetve a szerelem világában. Feltűnnek továbbá feleségek (egykoriak és jelenlegiek), szeretők, szomszédok, főnökök: Jenei „kiskerti tablójának” emlékezetes szereplői.
Ámde még emlékezetesebb a tabló berendezése. Ahogyan Jenei beállítja a figurákat, ahogyan mozgatja őket, ahogyan belemászik a fejekbe, ahogyan kimászik onnan, ahogyan átmászik más fejekbe… Ahogyan monológokra, mégpedig lebilincselő, hosszú-hosszú monológokra fogja a szereplőit. Igazi öröm követni őt. Mintha Canetti, Robert Walser vagy Thomas Bernhard fogna kézen minket, és vezetne olyan elmetájékokra, ahol egyébként – magánemberként – nem szívesen járnánk, de így – olvasóként – komolyabb kalandot el sem tudunk képzelni.
Műveljük kertjeinket – szól az örökérvényű tanács. Jenei pedig példásan megművelte a sajátját. Ez a kiskert rendesen fel lett parcellázva, fel lett ásva és be lett ültetve. Ennek megfelelően gazdag termést is hozott. És ami a fő: a regényíró nem egyengette el a vakondtúrásokat, az elmemozgás sűrű és sötét aknajáratait. Hanem kitisztogatta és rendszerré alakította azokat. Vagyis a bluebox-technika segítségével sikeresen összehozta mindazt, ami a terepen található, mindazzal, ami a magára hagyott, magába zárt elme terepasztalán születik.