A Beceneve Gogol eddig 10 nyelven jelent meg, köztük németül, franciául, hollandul, brazilul. 2006-ban Mira Nair (Esküvő monszun idején, Hiúság vására, 11/09/01 – Szeptember 11) filmet forgatott a regényből, melyet nagy sikerrel mutattak be a Római és Cannes-i filmfesztiválokon.

 

A könyv bestseller, 2003-ban a New York Times, a USA Today, az Entertainment Weekly, a Newsday és a San Jose Mercury News az „Év legjobb könyvének” választotta. A New York Magazine pedig az „Év könyvének”.

 

 

 

– Greskovits Endre, Holmi 2004/3

 

 

Amikor Jhumpa Lahiri, az Indiából Anglián keresztül érkező bevándorlók gyermeke óvodás lett Kingstonban, a szülei elmondták az óvónőjének, hogy a keresztneve csupán egy becenév.

 

Bengáliban a beceneveket csak a család és a barátok használják otthon és intim körben. Minden becenévhez tartozik egy úgynevezett jó név, a külső világ számára azonosításul szolgáló hivatalos név.

 

Lahirinek két hivatalos neve van: Nilanjana Sudeshna. Ezek szerepelnek az útlevelében és a születési bizonyítványában, és szülei ezeken a neveken íratták be az iskolába is. A tanár azonban nem volt túlságosan a formalitások híve. – Ez így elég hosszú név – mondta, és úgy döntött, hogy könnyebb kiejteni a „Jhumpát”.

 

Harminc évvel később felhasználja ezt a jelenetet a Beceneve Gogol című regényében, amely nemcsak az első regénye Lahirinek, hanem az első könyve, amióta az Interpreter of Maladies című elbeszéléskötetével elnyerte a Pulitzer-díjat.

 

 

1968

Ashima Ganguli a Central Square-i lakása konyhájában áll ezen a ragacsos augusztusi estén, két héttel a nap előtt, amelyre ki van írva, s Rice Krispiest és Planterst kever kockára vágott vöröshagymával egy tálban. Sót, citromlevet ad hozzá, majd vékonyra vágott zöld chilipaprikát, s azt kívánja, bár lenne mustárolaj, hogy azt is hozzákeverhetné. Ashima a terhessége alatt mindvégig ezt a keveréket fogyasztotta, annak a csemegének a szánalmas utánzatát, amelyet fillérekért lehet kapni a kalkuttai utcán és India-szerte a vasútállomásokon, újságpapírból csavart tölcsérbe öntve. Ez után az eledel után még most is hevesen vágyakozik, holott odabenn hely már alig van. Csészét formál tenyeréből, onnan kóstolja meg, majd homlokát ráncolja: szokás szerint valami most is hiányzik. Üres tekintettel bámulja a pult felett függő evőeszköztartót, amelynek minden darabját finom zsírréteg borítja. Szárija szabad végével törli le arca verítékét. Duzzadt lába fájdalmasan nyomja a pettyesszürke linóleumot. Csípője a baba súlyától sajog. Kinyitja az egyik konyhaszekrényt; a polcokon maszatos a sárga-fehér kockás csomagolópapír, ideje kicserélni. Újabb hagymáért nyúl, s ismét homlokát ráncolja, amikor ujjai a hagyma ropogós, vörös héjához érnek. Fura melegség önti el a hasát, ezt pedig görcs követi, annyira súlyos, hogy kétrét görnyed, hang nélkül kapkod levegőért, a hagyma a padlón puffan.

 

Az érzés lassan elúszik, hogy a kényelmetlenség tartósabb görcse váltsa fel. A fürdőszobában, a bugyiján vastag, megbarnult vércsíkot fedez fel. Kiszól férjének, Ashoke-nak, aki végzős villamosmérnök-hallgató az MIT-n, s most a hálószobában tanul. Ashoke egy kártyaasztal fölé hajol; székként a batikolt vörös-bíbor ágytakaróval leterített, összetolt matracok szolgálnak. Mikor kiszól neki, nem mondja a nevét. Ha a férjére gondol Ashima, sohasem a férje nevére gondol, noha természetesen pontosan tudja, hogyan hívják. Felvette a férfi családnevét, de az illem azt diktálja, hogy a keresztnevét ne ejtse ki. Bengáli feleség ilyesmit nem tesz. A férj neve – akár hindu filmekben a csók vagy a cirógatás – intim dolog, hangosan tehát nem mondják ki; okosan elsiklanak felette. Így aztán a név helyett kérdő módot használ, amely lefordítva nagyjából így hangzik:

 

– Figyelsz?

 

(…)

 

„…A nevet illetően úgy határoztak, hogy ezt a tiszteletre méltó feladatot meghagyják Ashima nagymamájának, aki már nyolcvanéves is elmúlt; eddig is ő nevezte el mind a hat, a világban szerteszét született dédunokáját, és most kimondottan izgalomba jött attól, hogy a családban az első fiúnak is ő adhat nevet.…Noha ezt a levelet már egy hónapja, júliusban elküldték, még mindig nem érkezett meg. Ashima és Ashoke nem aggódott emiatt különösebben.…A név ráér. Az sem szokatlan, ha évek telnek el, mire meghatározzák az igazi nevet, a lehető legjobb nevet.

 

Mellesleg úgyis mindig a becenevek oldják meg a gondot:… A becenév a gyermekkor kitartó öröksége, emlékeztető arra, hogy az életet nem kell mindig olyan véresen komolyan venni. Emlékeztető arra is, hogy egy név nem minden…

 

… A jó hír, hogy másnap reggel Ashima meg a baba hazamehetnek. A kevésbé jó pedig, hogy Mr. Wilcox, a kórház szülészetének anyakönyvi illetékese közli velük: nevet kell választaniuk a fiuknak. Merthogy, tudják meg, Amerikában babát a kórházból születési anyakönyvi kivonat híján haza nem engednek. Ahhoz meg név kell… Az ajtó becsukódik, és ez az a pillanat, amikor Ashoke némi borzongástól kísérve – mintha mindvégig tudta volna – ráébred arra, mi lenne a fia számára a legtökéletesebb becenév. Emlékszik az ujjai közt görcsösen szorongatott oldalra, a szemébe tűző fény sokkjára. S most először nem rettegésben, hanem hálával emlékszik arra a pillanatra.

 

– Szervusz, Gogol – suttogja, s a gőgös kis arcocska meg a szorosan becsomagolt test fölé hajol…