Önéletrajzi műve tervezgetés idején Vas István kijelölte, íróként honnan fogja megközelíteni a saját életét. Felbukkant egyebek mellett a pénz, a szerelem, a család köre, de aztán az első kísérlet (Elveszett otthonok) a különféle otthonok, lakások köré szerveződött. Ha Vajda Miklós „szabályos” önéletrajzot írna, feltehetően a különféle alakok köré csoportosítaná az anyagot. És hogy egy portrésorozat kitehet egy memoárt, azt nemcsak ez a könyve, hanem a Holmi januári számában egykori nagy barátjáról, Abody Béláról közölt bámulatosan szellemes és mély arcképe is igazolhatja. Mintha Vajda számára a nagy figurák jelentenék azt az arkhimédeszi pontot, ahonnan a múlttá dermedt világ kimozdítható. És értelmezhető. Mert a megértés akarata adja e memoártöredékek legfőbb indítékát, ennek eszköze pedig a folytonos interpretáció, analízis. Az elemzés szenvedélye teszi oly forróvá írásait, a boncolás, a körüljárás gyönyöre. A fáktól az erdő.

Pedig maga az anyag nem sok örömöt kínál. Nyilasok, Rákosi és bandája, börtön, Márianosztra, aztán kényszerű emigráció, előbb Bécs majd New York, később Wayne, „egy jólétet sugárzó, gondozott kis kertváros, Philadelphiától vonaton harmincöt percnyire”, végül pedig Bryn Mawr a „Chateau Nursing and Rehabilitation Center nevű idősek otthona.” E kéretlen kalandok és kínok megszenvedője pedig az anya, Vajda Ödönné, született Czernovitz Judit (Kádár Erzsébet néven publikáló rendkívül érdemtelenül elfelejtett nagyszerű magyar novellista testvére). Mindez együtt a 20. századi magyar történelem – mogyorónyi dióhéjban. Mert Vajda nem ecsettel fest freskót, hanem metszőtűvel, de még inkább ceruzával dolgozik, kis karcokat készít, távol áll tőle bármiféle történelmi monumentális tabló puszta felvázolásának az igénye. Ez írói alkat dolga. De miért is kellene sokat beszélni, amikor a dolgok és tények majdnem önmagukért beszélnek?

E tények pedig egy 1950-ből származó irat rémséges nyelvén: „Dr. Vajda Ödönné, anyai ágon bárónő gyermeke, atyja magas rangú állami tisztviselő volt, férje ügyvéd, a Habsburg ház vagyonkezelőségének jogtanácsosa volt.” A helyzet később az Állami áruház című operett és film dramaturgiája szerint alakul: Vajdáné presszót nyit, ám „az espressó vendégei előtt rendszeresen terjesztette az angol és amerikai rádió Magyarországot rágalmazó rémhíreit. 1949. október utolsó napjaiban közölte azt a valótlan tényt, hogy a 100. – forintosokat le fogják bélyegezni.” A folytatás persze már nem operett finálé, Vajda Miklós anyját e „tettéért” 3 évi fogházra és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

Ez a kötet kiindulópontja és egyik központi cselekményszála, melyet a függelékben közölt dokumentumok is megerősítenek. De nem a lényege és a valódi kezdete. Mert az indulás egészen prousti: „például mostanában azt szeretem titokban, az ágyamból nézni, ahogy lefekvés előtt hosszan lesminkel…” Nem idézem tovább a gyönyörűen indázó hosszú mondatot. Persze minden emlékirat már a dolog természete miatt is történelmi jellegű és gyökerű, ám Vajda célja nyilvánvalóan nem az volt, hogy a történelem működését mutassa be, hanem – ha már történelemről van szó – inkább az, miként működik a történelem a legkisebb, a legjelentéktelenebb tettekben is. Így egyebek mellett az étkezésben. Ha volt osztályharc az ágyban, úgy nyilván volt az ebédlőasztalnál is. Az anya evésének leírása mestermű: „A tányér jobb oldalára tolja a húst, bal oldalra, szépen csoportosítva, egymástól elkülönítve a körítéseket. A tányér elforgatása közönséges, vagyis kimondatlan tabu.” Idáig még értjük, valamennyire. De most jön a felfoghatatlan eredetű és értelmű bűvészmutatvány: „Levág egy darabkát a húsból, és a körítésből a hozzá való mennyiséget a villa domború hátára halmozza, úgy viszi a szájához. Ez nem olyan egyszerű…” Nem bizony, és nagyon kockázatos, ha valaki olyan próbálja meg utánozni, akinek nem vált mintegy vérévé ez az irracionális és „célszerűtlen” étkezés mód. De az anya elegánsan és disztingváltan eszik. „Apám, aki egészen másféle háttér neveltje, nem így eszik. Ami nem szúrható, azt ő késével a villa öblébe kotorja, és úgy kanyarintja a szájába.” A végén persze a gyereken csattan az ostor: „Az egyetemi menzán az első napon kiröhögtek, mondhatni lebuktam, egy vérbeli burzsoá csökevény, mikor megszokásból alkalmazni kezdtem az anyai technikát.” Számtalan ilyen apróság megörökítése adja Vajda Miklós könyvének hitelét.

Ellentétben sok (egyébként olykor nagyszerű) memoárszerzővel, Vajda már az első lapon egészen nyíltan bevallja könyve alapérzületét és következetesen végigvitt elbeszélői formaelvét, mégpedig azt, hogy az emlékezete és ennek megfelelően narrációja is önkényes. Minden emlékezés az, ezt kár lenne titkolni. Hiszen mindig az emlékező (én) teremti meg az emlékezés alakjait, tárgyi világát, még akkor is, ha úgy véli, persze tévesen, hogy emlékezete tökéletesen őrzi az eredeti egykori képét. „Nekem főz. Ez is új, idegen. De ott áll, és azt ismétli, ahol és amit én akarok, amit én éppen akarok. Ő nincsen, én meg vagyok. És akarok….Telhetetlen vagyok; a rajtam kívüli, a privát, az előttem és utánam, a nélkülem való léte is érdekel, azt is próbálgatom kirakni az összegyűjtögetett mozaikdarabkákból, de mostanában bármit csinál, az, nem tehetek róla, mind és mindig nekem, miattam, általam, értem, velem vagy révemen van – persze, pontosabban, volt. ” Az emlékezés megőrzi és feltámasztja a múltat, újrateremti, és így alkotja meg szépséges dialektikáját a „van” és a „volt” viszonyainak. Egy dermesztő álom leírása után ez a summa: „Azt mondja ma nekem ez az álom, hogy valóban nem érintkezhetem vele többé, mert nincs, az univerzum végtelenébe olvadt, én mégis együtt lehetek vele, mert bennem még él, de a kapcsolat egyetlen lehetősége annyi, hogy leírom őt, szétszedem, fölépítem, faggatom, gyónok neki, megértem és fölmutatom, amennyire tudom.”

A már említett függelék címe – Drága jó Rákosi Mátyás! Bajor Gizi levelei – tökéletesen összefoglalja a lényeget: a nagy színésznő leveleit olvashatjuk itt, aki barátnője és „rokona” (Vajda Ödönné férje volt Bajor Gizi első férje) bebörtönzése idején mindent megtett a kiszabadítása érdekében. Egészen megdöbbentő, hogy Bajor mi mindent latba vetett a gazembereknél, és még meghökkentőbb, hogy részben célt is ért, hiszen barátnője büntetését megszakították. (Igaz, nem sokkal Bajor halála után, Vajda Miklós anyját ismét lecsukták.) Mindamellett ez az anyag – noha a cselekmény értelmében szervesen kapcsolódik a regényes részhez – egy másik könyv tárgya lehetne, és egy másik recenzióé egyben. Ám ennek révén Vajda Miklósnak édesanyja megörökítésével egyidejűleg sikerült emléket állítania egy másik jelentős asszonynak is.

Két jó ember. Egy olyan korban, amikor egy is alig akad. Arcképükkel a könyv azt sugallja, hogy nincs veszve minden remény.

(Magvető kiadó, 2009, 207 oldal, 2490 Ft)

Bán Zoltán András