A Litera és a Nyitott Műhely közös beszélgetéssorozata, az Előhívás immár hatodik évadát éli. A résztvevők ezúttal a nyugat-európai esszéirodalom fontosnak ítélt darabjait tárgyalják, szeptemberben Ortega A tömegek lázadása című kötetéről, legutóbb Michael Oakeshott Konzervatívnak lenni című esszéjéről volt szó. Utóbbi szöveg a konzervativizmust elsősorban hajlamként, alkati jellemzőként írja le, olyanként, amely mindenekelőtt a változatlanságot és folytonosságot preferálja a radikális újítással szemben. És amely ezzel együtt a jelen meglévő értékeinek maradéktalan élvezetére szólít. A Konzervatívnak lenni magyarul viszonylag későn, 2001-ben vált hozzáférhetővé. A szerző Politikai racionalizmus című kötetében olvasható, de megtalálható itt is.

Oakeshott nevét, mondja Németh Gábor, először Tamás Gáspár Mikós szövegeiben látta, méghozzá, abban az időszakában, amikor országgyűlési képviselőként ezüstfejű sétapálcával járt-kelt a magyar parlamentben. És ettől leginkább arra lett kíváncsi, hogy egy ilyen szinten elkötelezett liberális ember hogyan lesz egyszeriben konzervatív. Illetve hogy ennek miféle történeti háttere van, és milyen megszólítottsága a klasszikus konzervatív szövegek felől. Németh Gábor lényegében így bukkant rá Oakeshott tárgyalt szövegére is, amely úgy, ahogy van, lenyűgözte. Főként persze az a gondolkodásmód, amely integrálni képes mindazt, ami neki személy szerint - irracionális mértékben is - rokonszenves Angliával kapcsolatban. A mai olvasatáról szólva: úgy látja, nagyon nehéz nem úgy olvasni ezt az esszét, mint indirekt kritikáját mindannak, ami ma Magyarországon történik. És ez ráadásul olyan alapozású kritikát jelent, amiről hajlamosak volnánk azt gondolni, hogy lehetetlen. A szöveg ugyanis éppen azokat a működéseket és reflexeket kritizálja nagyon erősen, amelyek ma Magyarországon éppen a magukat konzervatívnak nevező erőkhöz köthetők.

Reményi József Tamás rokonszenvesnek találja Oakeshott esszéjét. Ha nem is feltétlenül azt, amit megfogalmaz, de azt, ahogyan teszi. Második-harmadik olvasatra azonban nagyon úgy tűnik, szétporlik az a kategória, amit Oakeshott használ. Ami az aktuálpolitikai vonatkozásokat illeti, szerinte izgalmas kérdés, hogy Oakeshott - ha itt élne közöttünk - aláírná-e a Dörner György színházigazgatói kinevezése elleni tiltakozást? 

Reményi szerint igen. 

Ez azonban Oakeshott belátásait tekintve a világon semmit nem jelentene. Hiszen ebben a (dörneri) helyzetben nem a konzervativizmus áll szembe a konzervatív lózungokkal hadonászó populizmussal, hanem egy általános érvényű politikai higiénia igénye. Ami egyúttal azt jelenti, hogy Oakeshott ez ügyben alkalmasint olyan társaságban találná magát, amelyhez az égvilágon semmi köze. Volt kommunistáktól kezdve egészen a radikális liberálisokig. Reményi Oakeshott kategóriahasználatát kritizálja. Szerinte, ha konzervatív hajlamról beszélünk, akkor még egyetlen személyiségen belül is árnyaltabb a kép, mint ahogy azt a szerző állítja. Hiszen bőven lehet, hogy valaki esztétikai- vagy művészetszemléletében radikális hajlamú, miközben a magánéletében vagy a köznapi cselekvések szintjén konzervatív Éppen ezért az esszé bizonyos értelemben önvizsgálatra is késztet.

Vári György a szöveget elsősorban mint kompozíciót tartja figyelemreméltónak. Ahogy mondja, ez a legszerethetőbb kifejezése annak a konzervatív hajlamnak és alkatnak, ami tőle a lehető legtávolabb áll. Ha kritizálnia kellene a szöveget, akkor az baloldali kritika lenne. Hol van tudniillik - utal Oakeshott egyik metaforájára - olyan társadalom, amelyet a politikának úgy kell szabályoznia, mint egy játékvezetőnek a játékosokat a pályán? Oakeshott nem számol a szociális egyenlőtlenségekkel, nem veszi figyelembe, hogy a társadalom nem homogén tér, ahol, mindenkinek egyenlő esélyei vannak. Oakeshott sportpályája, ahol a játékvezető jelenti a politikai kormányzatot, minden bizonnyal lejtene, vélekedik Vári György. Aki Reményi József Tamással szemben úgy látja, Oakeshott bizony nem írná alá a Dörner kinevezése elleni tiltakozást. Egyrészt azért, mert deklaráltan nem törekszik következetességre, másrészt, mert valószínűleg ez az ügy nem is érdekelné. 

Jánossy Lajos úgy fogalmaz, Oakeshott esszéjének angol szövetekhez hasonlatos textúrája van, ami nagyon imponáló, és alkatilag személy szerint nagyon közel áll hozzá az esszében leírt nézőpont. Ugyanakkor hiányolja a szövegből azt a fajta reflexivitást, amely eszmetörténeti illetve filozófiai szempontból szélesebb mederben helyezné azt, amiről beszél.

A kritikákra Reményi anekdotával felel. Amikor Tamás Gáspár Mikós szinte rajongott a szerzőért, Eörsi István nem éppen udvariasan közölte vele, hogy menjen a fenébe. Miközben nyilvánvalóan erős szociális feszültségek vannak, és az emberi szenvedés ott tenyészik a közvetlen közelünkben, akkor ne legyünk már annyira arisztokratikusak, mondja Reményi Eörsi Istvánt megidézendő. Majd hozzáteszi, Eörsitől, aki Oakeshottnál mindig egy szinttel lejjebb - és nagyon racionalista módon - gondolkodott, nem lehet megtagadni, hogy a szociális érzékenysége okán felhorgadjon, ha az ilyen szempontokat látványosan figyelmen kívül hagyja valaki. Reményi máskülönben úgy látja, az esszé olyan, akár egy „pozitív antiutópia”. Olyan emberek, olyan nép, olyan társadalom, amilyenről beszél, nem létezik. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a szövegben súlyosan benne van az irtózás mindenféle totalitárius rendszertől; Oakeshott világa egyértelműen ideológiákon túli világ.

Németh Gábor szerint a beszélgetőtársai különböző hangfekvésekben, de valamennyien azt állítják, hogy a szerző képtelen átlépni osztálykorlátainak határait. Ami lehetséges. Ám Oakeshottnak ebben a szövegben nem is célja ez. Itt inkább a konzervativizmus habitus-jellegéről beszél. Maga a kötet és az egész életmű azonban jóval pontosabban kontextusba helyezi a kategóriát. Másfelől az egész szövegben olyan mértékű szkepszis és agnosztikus magatartás van, ami filozófiai értelemben lehetetlenné teszi, hogy bármilyen szinten - így akár társadalmi szinten is - radikális cselekvési terveket fogalmazzon meg. Ennek a típusú tudásnak, mondja Németh Gábor, elemi tapasztalata, hogy olyanok vagyunk, akár egy vígjáték szereplői. Kizárólag rosszakat teszünk, amikor azt gondoljuk, hogy jókat. Amikor Oakeshott a konzervatív értelmű kormányzás funkciójának az uralkodást teszi meg - magyarul persze radikálisan hangzik - valójában ezt a hatást próbálja minimalizálni, és eközben azt is állítja, hogy a kormányzás feladata, szkepszist és iróniát vinni a világmegváltó lobogásokba. Magyarán az, amit Oakeshott mond, tejesen más felfogása a politikai hatalommal való bánásmódnak, és a társadalomnak is, mint amiről az aszta körül ülők beszélnek.

Jánossy Lajos úgy véli, sok sztereotípia él bennünk a konzervativizmussal és annak magyarországi beágyazottságával kapcsolatban.  Ez a szöveg arra is nagyon alkalmas, hogy a ezeket a bennünk élő sztereotípiákat felforgassa, de legalábbis kétségessé tegye. Németh Gábor erre azt mondja, a legérdekesebb, hogy a szöveg messziről elkerüli a manapság hozzáférhető konzervatív szövegek radikalizmusát. És ilyen módon lehetséges, hogy Oakeshott esetében inkább lenne érdemes konzervatív liberalizmusról beszélni. Vári György mindezt azzal egészíti ki, hogy Oakeshott konzervativizmusa nem fundamentalista - sőt, ha lehet, antifundamentalista - konzervativizmus, ami eléggé szokatlan, legalábbis a közpolitikai beszédben.

Reményi József Tamás észrevétele, hogy Oakeshott tagadja az emberi létezés célelvűségét, ám ezzel együtt feltételezi annak organikus folytonosságát. Márpedig, mondja, ez az organikus folytonosság a mi féltekénken soha nem volt meg. Szerinte hiába tetszik nekünk Oakeshott gondolata, abból számunkra csak az következik, hogy vonuljunk el egy kertbe, üljünk le egy diófa alá, mert más esélyünk nincs is. És ebben végre majdnem tejes az egyetértés. Magyarországon, de talán a kontinensen sem lehetett volna megírni ezt a szöveget, mondja Jánossy Lajos, egész egyszerűen azért, mert nincsenek meg azok a gyakorlati tapasztalataink, amelyek lehetővé tennék ennek a fajta nézőpontnak a kialakítását. Magyar konzervativizmus pedig nincs. A hazai politikában és közgondolkodásban legalábbis úgy tűnik, képtelenség elgondolni az Oakeshott szövege által megjelenített nézőpontot. Mert hát ugyan, ki gondolná ma Magyarországon, hogy a konzervativizmus egyet jelent a jelen élvezetével? És ki venné komolyan a jelenbeli tapasztalataink alapján, hogy a konzervatív politika feladata, hogy csak a legszükségesebb esetben változtat a fennálló és működő szabályokon? Ha változtatni nem is könnyű ezen, gondolkodni érdemes róla.

Kassai Zsigmond