A Szőranya zenekar dalszövegírójaként ismertelek meg. Végtelenül felszabadító volt látni, hogy számotokra a zenélés őszinte, megalkuvás nélküli baromkodást jelent. Közben nagyon jó, profi zenészek is voltak köztetek. Hogyan állt össze ez a formáció?

Ugyanabban a kisvárosban, Gyöngyösön nőttünk föl, a rendszerváltás tájékán. Azokban az években hamar megtalálták egymást az emberek, és mielőtt 1994-ben megalakult volna ez a zenekar, már elég sok közös történet volt a társaság mögött, koncertszervezések, performanszok, kiállítások, mindenféle. Ebből a körből nőtt ki később a Szőranya. Az első számokat abból a célból vettük föl, hogy beválogassanak minket az akkor másodjára megrendezett Szigetre (Diáksziget! Eurowoodstock!), mert akkortájt a fellépő amatőrök hetijegyet kaptak. Ez sikerült is.

Mi történt a Szőranyával? Hogyan lett belőle Új Párduc?

Tíz év alatt lelassult a kezdeti lendület, aztán szépen, fokozatosan leállt az egész. Ezt követően kezdtünk gondolkodni rajta Borosi Gáborral, a billentyűssel, hogy írjunk újabb dalokat, és rakjuk fel őket a netre, szobazenekarként. Ebből lett az Új Párduc, ahova aztán újabb tagok érkeztek, és azon vettük észre magunkat, hogy szobazenekar helyett rendes punkzenekar lett a dologból. A zenekar honlapján persze igyekszünk utólag elvégezni a Szőranya dokumentációját is, illetve időközben kötetben is megjelentek a két zenekar válogatott dalszövegei.

Kritikákat is írsz. A legutóbbi gyerekirodalommal foglalkozó írásod az ÉS-ben jelent meg: a Janikovszky-monológok kapcsán a magyar gyerekkönyv-kritika lehetőségeiről beszélsz. A rendszeres kritika hiányát a gyerekirodalom-kritika nyelvének hiányával hozod összefüggésbe. Szerinted tehát egy gyerekkönyv hatásmechanizmusa olyannyira eltér a felnőtt irodalométól, hogy a „létező” kritikai nyelv nehezen férhet hozzá, esetleg elvétheti a hangsúlyokat?

A probléma kettős – szerintem. Az egyik gond az, hogy az általában vett irodalomkritika nem tekinti rendszeres terepének a gyerekirodalmat, a kritikusok számára inkább alkalmi kiruccanás, ha gyerekkönyvről írnak. A másik pedig az, hogy a gyerekkönyvekről szóló kritikák inkább az irodalmi szöveg hagyományos megközelítésmódjait használják, és kevéssé foglalkoznak a gyermeki befogadás szempontjaival, azzal tehát, hogy itt egy speciális olvasói közegről van szó, speciális elvárásokkal. Lehet, persze, hogy tévedek ebben a kérdésben, de ez a benyomásom.

Miben látod a kiutat?

Állandó kritikai rovatokra volna szükség a gyerekirodalom terén, és persze kritikai vitákra, ahol az eltérő álláspontok formát nyerhetnek. Ennek révén szép lassan formát nyerhetnének a gyerekirodalomban meglévő különféle irányok és értékhangsúlyok. 

Mivel foglalkozol a kritikaíráson kívül?

A napi munkán túl, ami elsősorban könyvszerkesztést jelent, mostanában esszéket írok, főképp olyan 1945 és 1989 közötti könyvekről, amelyek kevéssé állnak a figyelem középpontjában. Persze dalszövegeket is, amikor sikerül, és a te felkérésednek köszönhetően gyerekverseket.

Három gyereked van. Ezeket a verseket „nekik” írod?

Írni nem szoktam kizárólag nekik, de ezeket a most keletkezett gyerekverseket mindig megmutatom nekik, sőt, kikérem róluk a véleményüket.

Miket olvastok mostanában?

Mást a két nagyobbnak, és mást a kicsinek, aki ötéves. A nagyoknak közös olvasmányképp most éppen a Grant kapitány gyermekei megy, de egyébként mindenevők vagyunk, Benedek Elektől a régi Delfin könyveken át az Asterix-képregényekig.

Szerinted milyen a jó gyerekvers?

Azt hiszem, jó gyerekvers épp olyan sokféle van, mint jó vers. Nincsenek általánosan rögzíthető jegyei. A gyerekkoromra visszaemlékezve azokat szerettem a legjobban, amelyek úgy mozgatták meg a fantáziát, hogy közben „zenéltek” is. És hát az is fontos (szerintem), hogy lehetőleg ne legyen didaktikus. Weöres például a legjobb „gyerekverseit” nem gyerekversként írta, amikor pedig ez volt a célja, akkor jöttek az olyanok, mint a Kezdődik az iskola, a tanévnyitók fárasztó sztenderdje: „Kora reggel rohanás, / rontom-bontom, / nem könnyű a tanulás, / csak azt mondom.” Rettenetes, nem?



Keresztesi József: Állatos versek

1.
Rinocérosz, te bamba állat,
Letépted ezt a hangaszálat.
A sok virágunk kinn, a kertbe’
széttaposva, föllegelve…
Itt kardvirág meg nőszirom
meg őszirózsa nőtt, bizony! –
tudom, tudom, nagyon finom,
de mégse kell az őszirózsát
fölzabálni, böszme jószág…
Rinó, rinó, te bamba állat,
Köpöd ki azt a hangaszálat!

2.
Névnapomra kaptam egy pici
Tyrannosaurus Rexet.
Mélynövésű tán némileg,
de az én Rexem a legszebb!
Azóta is igyekszek
szeretni a T. Rexet:
macskatápot adok föl neki,
valamint pilótakekszet.