Johanna Adorján (1971) Münchenben élő, magyar származású újságíró, az FAZ munkatársa. Első regényében apai nagyszüleinek közös öngyilkosságát dolgozza fel. Egy budapesti zsidó házaspár élettörténete bontakozik ki előttünk. Túlélik a vészkorszakot, gyermekeik születnek, majd az ötvenes évek első felében, tudomást sem véve a diktatúra rémtetteiről, a rendszerhű értelmiségi elit viszonylag kényelmes életét élik, ám 1956-ban az ő lábuk alatt is forró lesz a talaj, elhagyják Magyarországot. Dániában lelnek új hazára, gyermekeik és unokáik már dán-német identitással nőnek fel. Amikor a férfin elhatalmasodik betegsége (a munkaszolgálatban szerzett tífusz késői következménye), úgy dönt, megrövidíti a szenvedést. Felesége pedig követi őt a halálba.
Johanna Adorján bátran keveri az önéletírást a fikcióval, ugyanakkor fegyelmezetten és pontosan, rendkívüli részletgazdagsággal építi fel regényét. Miközben a szereplők saját nevükön, saját élettörténetükkel lépnek elénk, az a bizonyos nap, amelynek nincs élő tanúja, a legapróbb részletekig elevenedik fel a megrázó regény lapjain.

***

Részlet a regényből

Nagyapám köntöst húzott a pizsamája fölé, lábát sötét bőrpapucsba bújtatta, így jön ki a konyhába. Inkább csoszog, mint megy. Még mindig szól a rádió, Bach, már a két hegedűre írt Kettősversenyt halljuk.
– Jó reggelt. – Az ő hangja még mélyebb, mint nagyanyámé, mélyen brummogó basszus.
– Jó reggelt – mondja nagyanyám. – Jól aludt? – Egész életükben magázódtak, ami a korukbéli magyarok körében is abszolút szokatlan volt, főleg házastársak között.
– Nem, nem aludtam valami jól – mondja nagyapám. – És maga?
Nagyanyám rosszalló arckifejezéssel válaszol.
Nagyapám leül.
– Nem hozta még be az újságot?
– Vasárnap van – mondja nagyanyám.
– Ja persze – mondja nagyapám, mint aki maga is rájött közben.
Nagyanyám kicsit feszült, de ezt magának sem vallaná be. Mici, a kutya a lábánál ül, és rajongva néz föl rá. Valószínűleg arra számít, hogy valami ennivalót vet neki, ami valóban bármelyik pillanatban bekövetkezhet, mert nagyanyám nem sokra tartja a tekintélyelvű kutyanevelést; de lehet, hogy a kutyafej tökéletesen üres. Nem valami okos kutya, vagy ha mégis, jól leplezi. Szóval ott ül nagyanyám lábánál, csodálattal nézi, nagyanyám futólag megvakarja a kutya fejét, megráncigálja a fülek közti rövid, göndör, drótszerű szőrt, éppen úgy, ahogy Mici szereti.
– Mikor megy Ingához? – kérdezi nagyapám.
– Dél körül kell ott lennem – mondja nagyanyám.
A rádiókészülék sercegő hangot hallat. Nagyapám megmozgatja az antennát, először balra, aztán jobbra, majd ferdén az ablak felé fordítja. Végül fogja a kannát, és kávét tölt magának. A fele mellémegy.
Nagyanyámból kiszakad egy sóhaj.
– Ó – mondja nagyapám, amikor észreveszi, milyen ügyetlen volt. Mostanában ez gyakran megesik. Nehezen tudja felmérni a távolságokat. Úgy gondolja, a gyógyszerektől van.
Nagyanyám feláll, letép egy papírtörlőt a konyhapolcra erősített hengerről. A kávétócsára teríti. Gyorsan barnává színeződik a papír. Nagyanyám összegyűri, még egyszer áttörli vele az asztalt, azután a szemetesbe dobja. Visszaül, és teletölti nagyapám csészéjét.
– Köszönöm.
Iszik egy kortyot. A rádióban most jön a kedvenc része. Az első hegedűnek meleg, olvadó hangja van, lehet, hogy Ojsztrah, gondolja nagyapám, de nem merne fogadni rá.
– Bemondták, hogy kik a szólisták? – kérdezi.
– Nem figyeltem – feleli nagyanyám, és rágyújt egy cigarettára.
Egy darabig némán hallgatják a zenét.
– Magával tartok, ha nincs ellene kifogása – mondja nagyapám, miután a második tétel utolsó hangja is elhallgatott.
– Csak tíz perc – feleli nagyanyám.
– Megvárom az autóban.
– Legyen észnél. Napok óta nem volt kinn.
Nagyapám nem szól semmit.
– Túlságosan fárasztó lesz – mondja nagyanyám.
Nagyapám megint nem szól.
– Inkább pihenje ki magát.
Egy darabig egyikük sem beszél.
– Hát jó – szakítja meg végül a hallgatást nagyanyám. – Ha feltétlenül ragaszkodik hozzá. – Megragadja a kutya mindkét fülét. – De nagyon el fog fáradni. – A kutya, aki nem szereti, ha a fülét húzogatják, kivonja a fejét nagyanyám keze közül, és behátrál az asztal alá. Nagyanyám föláll. Csészéjét a mosogatóba teszi. – De melegen öltözzön fel. – Ezekkel a szavakkal hagyja el a konyhát.
Nagyapám egy darabig csak ül, és hallgatja a zenét. A harmadik tétel utolsó hangját tapsorkán követi. Vajon bemondják-e, hogy ki játszott? Az utóbbi időben előfordul, hogy hiába vár, csak a soron következő darabot konferálják fel.
Köntöse zsebéből lapos ezüst cigarettatárcát húz elő, kinyitja, és kivesz belőle egy szivarkát. Másik zsebéből az öngyújtóját húzza elő, azt a fajtát, amelyik állítólag szélviharban is működik. Meggyújtja a szivarkát, a nap első szivarkáját, talán ez esik a legjobban. Mélyeket szippant belőle, füst száll fel. Na, most figyeljünk, halkul a taps. – Det var dobbetkoncerten af Johann Sebastian Bach, spillet af David Oistrakh og Yehudi Menuhin – mondja a bemondó a rádióban dánul. – Nu kommer et stykke af Dzsordzsi Ligeti. – György – javítja ki nagyapám, egyszótagúként ejtve a nevet, az elején és a végén lágy dj-vel. – Ligeti György. – Mélyet szív a szivarkába, a fejét csóválja, ezek a dánok már soha nem tanulják meg?

*

Nem sokat tudunk arról az időről, amit nagyapám a lágerben töltött. Igazság szerint semmit sem tudunk. Soha nem beszélt róla, és ha kérdezték, amit minden családtag legalább egyszer megtett, így válaszolt: „Erről nem beszélünk.” Ha nagyanyámat kérdezték, ugyanezt felelte: „Erről nem beszélünk.” De akkor honnan tudtuk, hogy nagyapámnak meg kellett tanulnia menet közben aludni? Ha elesett vagy leült volna, lelövik. Ezt az egyet, ezt tudtuk. Vagyis mi ketten, nagynéném és én, mi tudjuk. Habár mit jelent az, hogy „tudjuk”, mert apám például nem emlékszik rá, hogy valaha is hallotta volna ezt a történetet. Ki mesélte kinek? Mikor? Igaz-e egyáltalán? Egy időben, ha úgy éreztem futás közben, hogy nem bírom tovább, abból a gondolatból merítettem erőt, hogy egy olyan férfi unokája vagyok, aki menet közben tudott aludni. Mert muszáj volt neki. Mert az élete függött tőle. Ez mindig bevált. Igen, ilyen banális ez.
Apám hív telefonon. Nagyapám papírjai között, amelyeket magánál tart egy fiókban, talált egy közjegyző előtt tett nyilatkozatot, amelyből kiderül, hogy nagyapám 1944-ben került Mauthausenbe, és 1945-ben a gunskircheni lágerben, Mauthausentől 55 kilométerre szabadították fel. Ez meglep bennünket, azt hittük, Mauthausenben szabadult fel. Az interneten találok beszámolókat az úgynevezett halálmenetekről, vagyis arról, hogy a háború utolsó heteiben a mauthauseni tábor túlzsúfoltsága miatt foglyokat hajtottak át Gunskirchenbe. Olvasom, hogy az SS-ek mindenkit, aki megállt, összerogyott a kimerültségtől, vagy akár csak lehajolt, hogy megkösse a cipőjét, azon nyomban lelőttek. Gyerekeket, nőket, férfiakat, nem tettek köztük különbséget. Aki nem tudott lépést tartani, lelőtték. Kivétel nélkül. Több ezren haltak meg ezekben a menetekben. Természetesen megrázó ezt olvasni, de meg is könnyebbülök. Szóval igaz, én vagyok az unoka.

*

Egy házi koncerten mutatták be őket egymásnak, 1940-ben, Budapesten. Magyarországról távolinak tűnt akkor a háború, teljes nyugalom volt. Eltérőek a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a házi koncert közös ismerősöknél volt-e, vagy nagyanyám szüleinél. Annyi biztos, hogy budapesti zsidó polgári miliő, tudom, hogy zongoraest volt, és hogy a zongoristát István Antalnak hívták (Magyarországon természetesen úgy mondanák, hogy Antal István). Mégis hozzáképzelek még egy hegedűst, egy fiatal, Kafka-arcú férfit, és képzeletemben Kreisler Szerelmi bánatát játsszák, van abban valami monarchikus, egy letűnt kor omlatag melankóliája. Elképzelem, hogy nagyapám ezen a házi koncerten az első sorok valamelyikében ül, egyenes derékkal, mindig előre néz, úgyhogy nagyanyám a tarkóját látja először. Akkoriban még biztosan sötétbarna volt a haja. Biztosan nagyon egyenesen ült, mindig úgy ült. Talán fehér szmokingot viselt, az a fajta férfi volt.
Valaki odasúghatta nagyanyámnak, hogy az ott elöl egy fiatal sebész, lehet, hogy nagyanyám csak ekkor vette észre a fess férfit, vagy inkább a fess tarkójú férfit, aki olyan szálegyenesen ült és hallgatta a zenét. Aztán, gondolom, szünet következett, amikor mindenki megkönnyebbült, hogy végre járkálhat, iszogathat és cseveghet. Mindenki, kivéve talán nagyapámat, aki a világon szinte mindennél jobban szerette a zenét. Aztán valaki bemutatta őket egymásnak. Veronika és István, Vera és Pista. A lány 20, a férfi 31.
Nagyanyám állítólag már az első találkozáskor tudta, hogy ehhez a férfihoz akar hozzámenni feleségül. Legalábbis gyakran mesélte így. És hogy hogyan folytatódott kettejük dolga, az is közismert a családban. Ez is olyan történet, amit annyira gyakran elmesélnek, hogy egy idő után már nem is történhetett másképpen, csakis így. Családi legenda: megbeszélték, hogy sétálni mennek. És mivel annyira rokonszenvesek voltak egymásnak, újabb sétát beszéltek meg. Aztán megint újabbat. Mindketten azt hitték a másikról, hogy az legszívesebben egész életében csak sétálna. Mindketten nagyot tévedtek. Amikor ez kiderült, mindkettejüknek óriási megkönnyebbülés volt.
1942. augusztus 7-én volt az esküvőjük. Szűk körű ünnepség, a két család volt ott, és néhány barát. Az esküvői fényképen nagyanyám oldalról, pimaszul mosolyog nagyapámra. Fehér virág a hajában, karján fehér kálacsokor. Nagyapám, aki egy fejjel magasabb nála, büszkén néz le szép menyasszonyára, bal kezén a frissen felhúzott jegygyűrű. Csak polgári esküvőt tartottak, Istenben egyikük sem hitt. Vajon megígérték-e egymásnak az anyakönyvvezető előtt, hogy együtt maradnak, amíg a halál el nem választja őket, avagy ahogy a magyarok mondják: ásó, kapa, nagyharang? Vajon tudták-e már akkor, hogy nem várják meg?