Megint a parkba igyekszem, nem mintha akarnám, hanem mert végül is ott kötök ki. Az egyik északra tartó kikövezett úton megyek, körülöttem mindenütt parkmunkások fújják halmokba az avart. Egy ilyen fura gép van a hátukra szíjazva, amit úgy használnak, mintha fordított porszívó lenne, kupacokba fújják vele maguk előtt a leveleket. A délutáni napfényben fényes, színes forgatag az egész, és miközben ballagok, látom, ahogy lassanként lemegy a nap, s közben a színe fényes narancsszínre, csaknem vörösre vált.

Elmegyek a víztározó  mellett, letérek az ösvényről, és a füvön át egyenesen a teniszpályák felé tartok. Üres az összes, vége a szezonnak, a kapukat is bezárták, még a hálók sincsenek fönt. Szerintem ez így sehogy se jó, a hálóknak mindig fönt kellene lenniük, függetlenül az évszaktól. Mert hát a pályák így olyan szomorúnak és céltalannak látszanak, mint amilyenek a sípályák is nyár közepén.

A teniszpályáktól nem messze, ahonnan még látom a köréjük emelt magas kerítés sarkát, találok egy padot, leülök. Senki mást nem látok a parkban, legalábbis itt nem, de a dudaszó távoli hangja olykor azért eljut hozzám. Üldögélek itt egy ideig, nem gondolok semmire, aztán a távolban egyszer csak észreveszek egy nőt, felém tart. Az első dolog, amit meglátok, igazából nem is ő maga, hanem a kalapja. A széles karima a rét egy gödröcskéjéből emelkedik ki, ezt követi a nő arca, végül az egész alak kibontakozik, halszálkamintás kabátban, s ahogy közeledik, egyre magasabb és magasabb lesz. Mire a padomhoz ér, kissé már alkonyodik.

Elmegy mellettem, egy pillanatra sem néz rám, megáll, és leül a szomszédos padra. Így ülünk, talán ha két méterre egymástól, és én időnként odasandítok, hogy megnézzem kicsit. Úgy ül, ahogy Phoebe szokott egykor, nagyon illedelmesen, szögegyenes háttal, kezét a combján nyugtatja, közvetlenül a térde fölött. Most már erősen szürkül, így hát nem vagyok benne biztos, de mintha sírt volna. Van valami különös izzás a szemében, s a szeme alatt halvány fekete karikákat látok. Egy dologban azonban a növekvő sötétség ellenére is biztos vagyok. Nagyon csinos.

Hosszú szőke haja van, arca jellegzetesen finom metszésű, szeme nagy és kerek. Egyenesen maga elé néz, a külvilágról tudomást sem vesz, még abban sem lehetek biztos, hogy észrevette, ott ülök nem messze tőle a padomon. Ezért aztán nagyon is meglep, amikor egyszer csak megszólal.

Nem fogja kitalálni, ki vagyok, mondja.

A hangja halk, erőtlen, légies.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, elernyed a teste, mintha a szavak eddig a torkába lettek volna szorulva, és most, hogy már nincsenek útban, végre újra szabadon tud lélegezni. Hátradől, nagyot sóhajt. Lábáról lankadtan a padra csúszik a keze. De még most sem néz rám, változatlanul a távolba réved.

Soha nem fogja kitalálni, ki vagyok, mondja most, apró kis kacaj gördül fel belőle, majd éppily gyorsan el is hal.

Hirtelen apró kis fény villan előttünk a gyepen, látom, ő is észreveszi. Hamarosan egyre több villanás van körülöttünk mindenütt, s ez elég ahhoz, hogy megtörje a rá nehezedő varázst, bármi legyen is az, s a távoli világból, mely eddig fogva tartotta, visszazökken a jelenbe, s tekintetét most már ő is a szentjánosbogarakra emeli.

Beesteledett, s hamarosan teljes sötétség vesz körül minket. Fojtott minden zaj, a fák felől sustorgó hangok áramlanak, minden bokorból apró lábak kaparászása hallszik. A világ egyik fele most ébredezik, a másik fele most készülődik elpihenni. Szeretem ezt a napszakot. Úgy tetszik, ő is így van ezzel, így hát csendben üldögélünk, és nézzük a semmiből elénk tűnő villanásokat. Rendszertelenül, rövid fénykitörésekben zizzennek fel egy-egy pillanatra, aztán újra belevesznek a sötét háttérbe.

Matat valamivel a táskájában. Most veszem csak észre, hogy egyáltalán van nála; amikor idejött a padhoz, meg mertem volna esküdni, hogy mindkét keze üres. Körülöttünk mindenütt felerősödik a fényrajzás, felfénylik a park egy másik kis része is. Tőlünk jobbra apró robbanások láncreakciója lüktet lézerfényszerűen az összeboruló fák alkotta boltív felé, majd eltűnik a távolban. A nő ismét kihúzza magát, tekintetét a sötétségbe mélyeszti. Testét végtelenül törékenynek képzelem a kabát alatt, csuklóját vékonynak, mellét laposnak. Táncosnői alkat. Nem tudnám megmondani, milyen ember, de valahogy akaratlanul is sajnálatot érzek iránta. Ormótlan kabátban fulladozó kicsi lánynak tűnik. Szinte már nyúlnék is oda, hogy megmentsem, hogy a kezemet mélyen a halszálkamintás kabátba süllyesszem, s kihúzzam őt onnan, hogy végre ismét levegőhöz jusson.

Talán csak azért gondolom ezt, mert hallom erőtlen lélegzését. Érzem a tekintetét az arcomon, és azt remélem, nem fog sírni. Tehetetlen és védtelen leszek, ha egy nő elsírja magát; képtelen voltam megtanulni, mit kell ilyenkor tenni. A tekintete perzseli az arcomat, és hirtelen már nem bírom tovább. Feléje kell nyúlnom.

Nézze a szentjánosbogarakat, mondom.

A hangom öreg és fakó.

Mindössze napi öt percet élnek, a többi sötét csend. Csaknem huszonnégy órai semmi.

Biztos vagyok benne, nem ezt szeretné hallani, de más nem jut az eszembe. Mintha a hangom irányítaná őket, kialszanak körülöttünk a fények; egyenként kihunynak, és visszasüppednek a feketeségbe. A nő abbahagyta a matatást, kezét mozdulatlanul tartja a táskájában.

Musz… kezdi, de azonnal el is harapja a szót.

E pillanatban kigyulladnak a lámpák, s körülöttünk és körben a parkban mindenütt mintha hatalmas fénylő gyöngyfüzér ereszkedne alá. Fölemelő  látvány.

Muszáj… muszáj megtennem ezt, mondja, s az egyik lámpa fényében megvillan valami fényes, amikor kihúzza a kezét.

Sebesen oldalra vetem magam, s most minden a feje tetejére áll. A park, a fák, a lámpaoszlopok és a pad; minden kicsit a fejem fölött és mögött van. Először semmit nem érzek, csak a kés kemény csattanását hallom a padon, majd azt, ahogy az apró lábak elfutnak a kavicson, bele az éjszakába.

Felemelem a fejem a fűből, megfordulok, és egy rövidke pillanatig, mielőtt még teljesen elnyelné  a sötétség, látom, ahogy a halszálkás kabát alatt mint két fehér inga előre-hátra lengenek a lábai. Aztán a melegség elönti a hasamat.

Nem tudom, honnan jött ez a nő, és még azt sem, vajon valóságos volt-e, de a kés, amit a pad alatt találok, olyan valóságos, hogy azonnal el is ejtem. Egy darabig lent maradok a fűben; most még nem akarnék fölállni. Szeretném megtalálni a lyukat a hasamon, hogy elállítsam a vérzést. Hallottam, hogyha hasba döfik az embert, kijönnek a belei, ezért meg kell próbálni bent tartani őket, és vigyázni kell, nehogy bármi szennyeződés kerüljön rájuk. De itt lenn istenverte sötét van, csak vakon tapogatózom, felkúszom hát a padra, lassan, óvatosan leülök, és a lámpák halvány fényében lyukak után kutatok a kabátomon és a testemen. Végigtapogatom magamat, de nem találok semmit, és amikor a meleg nedvesség kihűl, rádöbbenek, hogy nem is vér, hanem vizelet. Az a féleszű ringyó nem vágta belém a kését; egyszerűen összepisiltem magam.

Felállok, a park keleti oldala felé indulok. Körülöttem mindenütt lépéseket hallok a kavicsos ösvényen, de nem tudom, vajon a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg van valaki a közelben. Mintha suttogást is hallanék, de ahhoz túl halk, hogy egyetlen szót is kivegyek belőle, megállok hát, hallgatózom, s ekkor a hangok elenyésznek. A baleset ellenére a hólyagom nem ürült ki teljesen, bemegyek ezért a legközelebbi fák félkaréjába, s igazából könnyítek magamon. Figyelem, hogy issza be a permetet a föld, s közben hallom a parkot körülölelő kövezett úton tovairamló biciklik surrogását is. Tudom, örülnöm kellene, hiszen élek, de hogy egész őszinte legyek, ha választanom lehetett volna, nem biztos, hogy a bepisilést választom.