hirdetés

John Haynes-James Knowlson: Beckett képei

Az Európa Kiadó ajánlata

2006. április 18.
Szerző: Haynes, John – Knowlson, James / angol
Cím: Beckett képei (Images of Beckett)
Fordította: Dedinszky Zsófia
Oldal kb.: 176
Formátum: 245x186
Kötés: kötve, védőborítóval
Bolti ár: 3400 Ft
ISBN 963 07 7979 X
Megjelenés: 2006. március
hirdetés

A Beckett képei John Haynes Beckett előadásairól készített, egyedülálló fényképeit mutatja be, Beckett életrajzírója és barátja, James Knowlson három új esszéje kíséretében. John Haynes azon kevesek közé tartozott, aki fotózhatta Beckettet munka közben, és más rendezők Beckett-előadásainak is a legavatottabb fényképésze volt. Előadásfotói láttán rácsodálkozhatunk a látszólag szikár darabok mélyén rejlő vizualitásra, és Knowlson szubjektív, mégis pontos esszéi és a fotók összjátéka révén új megvilágításban pillanthatjuk meg a huszadik század egyik legfontosabb színpadi szerzőjét.
 
Samuel Beckett korunk egyik legeredetibb gondolkodású képzőművésze is volt, vagy helyesebben talán „összművésze”, aki a középkori és a modern festészet, a némafilm, a pantomim és a zene ihletését bámulatosan egyéni vizuális nyelvvé volt képes átalakítani. Bár a precíz formák, a mániákusan pontos megvalósítás híve volt, mégis tévednek azok, akik rideg formalistának, érzéketlen embergyűlölőnek látják őt, és nem veszik észre a sémák mögött bújó átlelkesített emberi tartalmat.
 
Az első esszé, a Beckett portréja a szerző személye körüli mítoszokkal próbál leszámolni, a barát szemével mutatja be a „zord remetét”. A Beckett képei a drámáiban tetten érhető képzőművészeti hatásokról igyekszik számot adni, a fényképek pedig gazdagon illusztrálják a feltárt párhuzamokat. A Beckett, a rendező pedig a színházi rendező Beckett munkamódszerét, színpadi elképzeléseit tárja fel előttünk, és hogy miként válik a rendezővé avanzsált író kezén a szöveg csupán egyetlen, egyenrangú elemmé a komplex színpadi alkotás hangi-képi rendszerében.
 
JOHN HAYNES előző könyve, a Taking the Stage, Lindsay Anderson bevezetőjével, a színházi fényképezés alapművévé vált. Haynes abban a szerencsében részesült, hogy nyomon követhette Samuel Beckett munkáját, amikor az író a hetvenes években saját darabjait rendezte a fényképész állandó munkahelyén, a londoni Royal Court Színházban. Haynes később is a brit kortárs színház legnevesebb rendezőivel és színészeivel dolgozott együtt.
 
JAMES KNOWLSON a legjelentősebb Beckett-életrajz szerzője (Damned to Fame. The Life of Samuel Beckett, 1996), ezenkívül tíz további Beckett-tel kapcsolatos könyvet írt vagy szerkesztett. Húsz éven át volt Beckett közeli barátja.
 
 
Beckett portréja (Részletek John Haynes-James Knowlson: Beckett képei c. könyv első esszéjéből)
 
Samuel Beckett kétségkívül egyike volt a huszadik század irodalmi és színházi “sztárjainak”. Több mint két évtized névtelenség után lett egyaránt híres az angol és a francia nyelvterületen, műveit rendszerint maga fordította egyik nyelvről a másikra. Négy leghíresebb színdarabja, a Godot-ra várva és A játszma vége (eredetileg francia nyelven), Az utolsó tekercs és az Ó, azok a szép napok! (eredetileg angolul), valamint regénytrilógiája, a Molloy,Malone meghal és A megnevezhetetlen (eredetileg franciául), illetve ezek számos nyelven megjelent fordításai a világirodalom kulcsfigurájává tették Beckettet. Számos fontos nemzetközi díjat is elnyert, ezek közül talán a legtekintélyesebb az 1961-ben odaítélt International Publisher’s Prize (megosztva Jorge Luis Borgesszel) és az 1969-es irodalmi Nobel-díj volt. Kevés írót ünnepeltek ennyire életében, ő azonban inkább csak vergődött a hírnév fogságában. Csontos, mélyen barázdált arca könnyen felismerhetővé tette, de ő gyűlölte, ha felismerték. Viszolygott a magamutogatás és az önreklámozás minden formájától, és udvarias, de határozott “nem”-mel válaszolt, ha interjúra, nyilvános fellépésre, televíziós vagy rádiós szereplésre kérték. Ennek eredményeként állandóan rejtély lengte körül, és számos mítosz keringett róla. Sok ezek közül még halála után is fennmaradt.
Az első és a legegyszerűbb mítosz arról szólt, hogy Beckett egy modern remete, aki visszavonultan él hetedik emeleti lakásában a Saint-Jacques bulváron, Párizsban. Valóban igaz, hogy nagyon szerette a magányt, a csendet és a békességet. Amikor 1936-ban Németországba látogatott, naplójában “az egyedüllét abszurd szépségéről”[1] írt, a berlini állatkertben – amely elég hatalmas alapterületű, hogy még akár manapság is egyedül lehessen benne az ember – tett hosszú, magányos séta után pedig így sóhajtott fel: “Mennyire IMÁDOM a magányt”[2] (a nagybetűket Beckett-től vettem át). De a magányt nem csak önmagáért szerette. Felismerte, hogy a csend és az egyedüllét életbevágóan fontos, hogy írni tudjon. “Lefelé az immár barátságos sötétségbe”[3] – írta, amikor a távoli Ussy-sur-Marne-i víkendháza nyugalmába vonult, hogy elmerüljön különlegesen sűrű, újszerű prózaszövegének írásában, amely később a Comment c’est (How It Is – Hogy van ez) címet kapta. A barátságtalan kis birtokot ronda, szürke salakbetonból készült, magas, fenyegető fal fogta körül, amely megakadályozta, hogy az útról belássanak, és bizonyos mértékben az ő saját látóterét is korlátozta. Ez a fal látványosan jelképezte, mennyire tiltakozott az ellen, hogy betolakodjanak a magánéletébe.
A városban azonban gyakran igencsak felfokozott társadalmi életet élt. Egy barátjának arról panaszkodott, hogy Párizsban mindig “harctéri izgalom”[4] fogja el. Szó szerint több száz, mindenféle foglalkozású és nemzetiségű barátja és ismerőse volt – festők, zenészek, rendezők, írók, tudósok –, és meglepően sok igazán közeli barátja is. Egyszer valaki meg is jegyezte: “Még sosem láttam, hogy ennyi ember tódulna valakihez repülőgépen és vonaton Párizsba, mint amennyi ehhez az úgynevezett remetéhez!” Amikor Beckett hivatalos életrajzát írtam és beletekinthettem életének utolsó húsz évében vezetett határidőnaplóiba, megdöbbentett, hogyan volt képes ennyi művet megalkotni ilyen sok program közepette. Párizsban heteken át folyamatosan gyakran két, három, néha akár négy találkozója is volt egy nap, rokonokkal, barátokkal, munkatársakkal, kiadókkal, illetve számtalan alkalmi látogatójával. Kiterjedt levelezést folytatott, és rengeteg időt töltött a levelek megválaszolásával, ráadásul válaszait maga írta, általában kézzel.
Számtalan leleményes trükkel élt, hogy a rá nehezedő hírnév kellemetlen következményeitől megszabaduljon, főként az irodalmi Nobel-díj elnyerése után. A hetvenes és nyolcvanas években például csak délelőtt tizenegy és dél között vette fel a telefont. Azelőtt pedig tíz és tizenegy között. Olyan készüléket vásárolt, amelyen egy piros gombbal meg lehetett akadályozni, hogy a telefon bejövő hívásokat fogadjon. (Ironikus, hogy Beckettnek, aki a csend szerelmese volt és aki olyan féltékenyen őrizte magánéletét, ez a telefonkészüléke most a dublini Írók Múzeumában van kiállítva.) Barátai tudták, hogy ha nem levélben, táviratban vagy pneumatique-on (csőposta) fordulnak hozzá, csak ebben az egy órában érhetik el. Olykor, ha ahhoz volt kedve, egyáltalán nem kapcsolta be a készüléket: “Egy ideje rendszeresen kikapcsolom a telefont” – írta egy londoni barátjának 1972-ben.[5] 

Találkozóit legtöbbször levélben szervezte meg, általában jó előre. Az ismeretlenektől kapott leveleket rövid megjegyzéssel látta el a lap alján vagy hátulján, vagy a francia kiadójánál, a Minuit-nél dolgozó Jérôme Lindonnal egyeztetett szimbólumok valamelyikét írta rá. A titkárnő ezek alapján válaszolta meg ezeket a leveleket, gyakran sablonszövegekkel: “Mr. Beckett soha nem ad interjút”, “Mr. Beckett sohasem olvas el tudományos dolgozatokat vagy kéziratokat a saját műveiről”, “Mr. Beckett jelenleg vidéken tartózkodik”. Ez utóbbi kifogás nem volt mindig igaz, de legalább elfogadható mentségnek számított, és Beckett gyakran csak így tudta elérni, hogy elegendő időt szakítson magának az írásra.
Erőfeszítései azonban, hogy nyugodt, problémamentes életet éljen Párizsban, kudarcra voltak ítélve – elsősorban nagylelkű természete miatt. Egyszerűen nem tudta magát rávenni, hogy nemet mondjon barátainak, akik azért utaztak a fővárosba, hogy lássák. Képes volt felrohanni vidékről, csak hogy együtt ebédeljen velük vagy megigyanak közösen egy italt, ehhez pedig reggel 5.30-kor kellett elindulnia kis szürke Citroën Deux-Cheveaux-ján, hogy elérje a hatórás vonatot a közeli városban, La Ferté-sous-Jouarre-ban. Gyakran küldtek neki ajánlott küldeményt. Ha épp nem volt otthon a kézbesítés időpontjában, akkor sorba kellett állnia érte a postán, amihez legtöbbször semmi kedve nem volt. “KÉREM ne küldjön ajánlott küldeményt” – esdekelt panaszosan. Otthon nem volt titkára, mert sem ő, sem francia felesége, Suzanne nem bírták volna elviselni, ha valaki rendszeresen az otthonukban tartózkodik. Rövid ideig régi barátja, A. J. (“Con”) Leventhal segített neki az üzleti ügyekben, aki miután a dublini Trinity College-ból nyugdíjba vonult, Párizsba költözött. De Beckett nem igazán tudott utasításokat adni, így azokban az esetekben, amikor az üzleti kérdéseket kiadói vagy ügynökei nem tudták egyedül megoldani, mindig be kellett vonniuk őt is, vagy legalább is kikérni a véleményét.
Korai írásai olyan hullámokat kavartak, hogy félő volt, az általuk gerjesztett szökőár elmoshatja az összes utánuk jövő alkotást. Ennek ellenére kései, “Párizsban” keletkezett kéziratainak mennyiségéből inkább az derül ki, milyen hatalmas koncentrációval volt képes dolgozni, ha erre lehetősége adódott. Előjegyzési naptáraiból azt is láthatjuk, hogy a munkára tudatosan metszett ki magának némi időt – üresen hagyott oldalak sora jelzi ezt a naptárban –, ilyenkor senkivel sem találkozott. Ezekben az időszakokban egyedül levonult Ussybe, és elmerült az imádott csendben, írt vagy egyszerűen csak kipihente a nagy társadalmi élet okozta stresszt és megterhelést, illetve – mi tagadás – a túlzásba vitt whiskey- és borfogyasztást. Amikor a Godot-ra várva világsikere után a pénz többé nem jelentett gondot neki, Beckett gyakran utazott el Suzanne-nal üdülni, általában csendes helyekre, a szezonon kívül, például Szardíniára, Valle d’Aostá-ra, Madeirára, Porto Santóba, Máltára, Görögországba és a görög szigetekre, Zell am See-be, Kitzbühelbe vagy Tangiers-be. De rendszerint még ekkor is vitt magával valami írni- vagy fordítanivalót.
Minél több mű állt már mögötte, annál inkább kétségbe tudott esni, ha észrevette, hogy írásai nem haladnak semerre. Az emberekre és a körülményekre volt ilyenkor mérges, holott a probléma legtöbbször az inspiráció hiá­nyában rejlett, vagy abban, hogy túlságosan könnyen mondott igent olyan felkérésekre, amellyel csak az idejét vesztegette. 1977 elején például ezt írja: “Kísérleteim, hogy új munkába kezdjek, teljesen reménytelenek”[6] és “az írásban pangás”;[7] “állandóan félbeszakítanak, végtelen levelezés, nem tudok dolgozni. Elsüllyedtem. Nem látok kiutat.”[8] 1983 januárjában, egy mélységesen lehangolt időszakában pedig így ír Larry Shainbergnek: “tehetetlenség és üresség, mint még soha. Eszembe jut Kafka naplójából egy részlet: »Kertészkedés. A jövő reménytelen.« Ő legalább kertészkedni tudott. Kell, hogy legyenek rá szavak. De én már nem hiszem, hogy valaha is megtalálom őket.”[9]
Ez a panasz később elég gyakorivá vált. De miután betöltötte a hetvenet, Beckettet még kétségbeesettebbé tette az érzés, hogy kifut az időből. “Megátkozva a hírnévvel” – írta nekem 1981-ben, Alexander Pope The Dunciad (Tökfej-eposz) című művéből idézve,azon keseregve, hogy hetvenötödik születésnapja tiszteletére egy egész fesztivált rendeztek, amit a magánélete és az ideje ellen elkövetett merényletnek érzett.[10] “Rettegek az elkövetkező évtől – írta egyik barátjának, Jocelyn Herbert angol díszlettervezőnek – és mindattól a felhajtástól, ami még itt [Párizsban] rám vár, mintha százéves lennék. Inkább elillanok, amíg tart, hová, nem tudom. Talán a kínai Nagy Falhoz, meglapulok mögötte, amíg tiszta nem lesz a levegő.”[11]
 
Beckett csak nagyon szűkszavúan nyilatkozott saját műveiről. Ha egy újságíró (akivel kizárólag baráti beszélgetésre vállalkozott, interjúra sohasem), egy kritikus vagy egy barát megkérdezte, mit is akart ezzel vagy azzal kifejezni, kísérletet sem tett arra, hogy bármit is megmagyarázzon. Ez részint abból adódott, hogy Beckett vonakodott eloszlatni a rejtélyt, amely szerinte ott lebeg minden művészeti alkotás körül. Másrészt pedig tisztában volt azzal, hogy ő, mint szerző – ahogy egyszer kifejtette –, “kukac az alma magházában”, így képtelen kívülről, teljes egészében látni az almát. 
Szűkszavúságának köszönhetően egy második mítosz is elterjedt róla, miszerint Beckett nehezen kezelhető, közreműködésre képtelen művész, aki szándékosan ködösít. Semmi sem állt azonban távolabb az igazságtól. A színészeknek például, akikkel dolgozott mindig rengeteget segített. Tanácsai azonban legtöbbször gyakorlati jellegűek voltak, részletesek és egyszerűek, általában arra szorítkoztak, hogyan mondják a színészek szövegüket vagy milyen mozgásokat és gesztusokat alkalmazzanak. Beckett sohasem fejtegette a darab filozófiai mondanivalóját vagy a szereplők lélektani motivációját. A magánbeszélgetések során is sokkal élénkebb volt akkor, ha az adott előadás gyakorlati problémáiról vagy egy színész vagy színésznő erősségeiről volt szó, mint amikor darabjai koncepcióját vagy képi világát akarták vele megvitatni. A kutatókkal, akik cikkeket vagy könyveket írtak műveiről, szintén nagyon készséges volt, rengeteg információval ellátta őket, igaz, velük is főként életrajzi adatokat közölt és szövegkompozíciós elveit osztotta meg, és sohasem magyarázta vagy elemezte írásait.
Mégis akadtak olyan alkalmak is, amikor baráti társaságban megnyílt, és egészen sokat elárult művészetéről, színházfelfogásáról és írói gyakorlatáról. Egy alkalommal például, amikor vele vacsoráztam Párizsban, Az utolsó tekercs zeneisége került szóba és megkérdeztem, hogy vajon Gustave Flaubert-hez, a nagy francia regényíróhoz hasonlóan, aki ezt gueuloire-nak nevezte, ő is fel szokta-e olvasni hangosan a műveit. “Igen – felelte Beckett, és elkezdte idézni azt a részt, amelyben Krapp a lánnyal fekszik a bárkában, és hozzátette: – Ha csak egyetlenegy szótagot kihagysz innen, megbontod a bárka falára csapódó víz zenéjét.” Megjegyzése után zavartan elnevette magát, mintha valami indiszkrét dolgot mondott volna.   
Egy másik alkalommal – és ez nagyon jellemző példa arra, hogyan jutott Beckett bizonyos megfigyelésekre – éppen arról beszélgettünk, milyen nehézségekbe ütközött, amikor saját darabját, az Akkor-t (angolul That Time) fordította franciára. “Már rögtön az első probléma a cím – mondta –, mert a that time egyszerre jelenti azt, hogy »az idő, amikor« és tágabb értelemben azt, hogy »az a bizonyos Idő«. Hogyan tudnád mindkét jelentést visszaadni?” Végül a Cette fois cím mellett döntött, lemondva a tágabb, prousti értelemben vett Időre való utalásról, arról az Időről tehát, amelyet fiatal korában írt Proust-tanulmányában “a kárhozat és a megváltás kétfejű szörnyeteg”-ének nevezett.[12] Később elmondta nekem, hogy Monológcímű darabját még nagyobb nehézségek árán tudta csak lefordítani franciára, és szinte kényszert érzett rá, hogy “kivágjak részeket, mert egyszerűen nem tudtam ugyanazt a hangzást elérni a francia szavakkal, mint az angolokkal”. Egyértelműen a birth (’születés’) szó explozívájára gondolt, amelyre a beszélő utal is, miszerint “a nyelve hegyén van”. Éppen ezért, magyarázta, a francia változat rövidebb lett, mint az angol eredeti.
Mielőtt hozzáfogtam Beckett életrajzának megírásához, szinte sohasem készítettem jegyzeteket a vele való találkozásaim után, kivéve egy esetet, amikor 1983-ban, a hetvenhetedik születésnapján kettesben vacsoráztunk. Az este egy részében azokról a rövid darabjairól beszélgettünk, amelyeket akkoriban írt vagy fordított. 1980-as darabjáról, az Altatódal-ról Beckett kifejtette: “Ez ugyanaz a nő, mint aki a Léptek-ben szerepelt. Most egy szinttel feljebb jutott. Talán belefáradt abba, hogy »mindent felforgasson«.” És elmondta, hogy megkérte Billie Whitelaw színésznőt, ne játssza együtt a két darabot tokiói fellépésén, éppen azok közeli rokonsága miatt. Nagyon kíváncsivá tett tévéjátéka, a Sitt, amelyben a négy szereplő mozog eszeveszett sebességgel egy négyzet egyik sarkából a másikba, gyors haladásukkal bonyolult mintázatot kirajzolva. Mivel komoly fejtörést okozott, hogyan értelmezzem a négyzet középpontjának kiemelt jelentőségét, a “veszélyzónáét”, amelyet a szereplők óvatosan vagy rögeszmésen próbálnak kikerülni, megkérdeztem, hogy vajon ennek a tabu területnek köze van-e a taoizmusban mágikus jelentőségű “középhez”. “Nem, legalábbis nem ez volt a szándékom” – felelte. Sokkal inkább “az emberi létezésnek a folytonos kavargását” akarta kifejezni, mondta, és a négyzet középpontjával kapcsolatos elképzeléseit minden további magyarázat nélkül hagyta. A második változat, a megfilmesített Sitt II. olyan, mint egy utólag született gondolat, tette hozzá, és a Süddeutscher Rundfunk stuttgarti stúdiójában fekete-fehérben és lassított sebességgel vették fel, mintha “ezer éven át tartana”.
Lenyűgöző élmény és roppant szórakoztató volt egy egész estét Beckett társaságában tölteni. Néha éppen a beszélgetés hétköznapisága miatt. Ahhoz képest, hogy Beckett mennyire féltékenyen óvta saját magánéletét, rettentően érdekelték mások magánügyei, és éppúgy örült egy jó pletykának, mint bárki más. Gyakran beszélt a közös barátokról és beszélgetőtársa családjáról. Jó memóriája volt, de alkalmazta azt a trükköt is, hogy noteszébe barátai és ismerősei neve mellé feljegyezte gyermekeik nevét is, így családi ügyekben mindig kivételesen jól tájékozottnak tűnt.
Gyakran beszélgetett a sportról is. Egész életében ez volt egyik fő érdeklődési területe. És nem csak azok a sportágak érdekelték, amelyeket hagyományosan Becketthez szoktak kapcsolni. Az egyik kedvence az ökölvívás volt. A rádióban nagyon gyakran meghallgatta döntők közvetítését. Ezenkívül főleg a rögbi, a krikett és különösen a golf iránt rajongott, még nyolcvanévesen is. Fiatal korában elég jó teniszjátékos volt, ügyesen krikettezett és golfozott, és remek 3 center volt a rögbiben, amit a párizsi École Normale-ban, illetve korábban az enniskilleni Portora Royal Schoolban játszott. Az 1950-es években eljárt a Roland Garros stadionban rendezett nemzetközi tenisztornákra. Kiváló érzéke volt a biliárdhoz is. Első és egyetlen amerikai útján, 1964-ben Richard Seaverrel és Judit Schmidttel ellátogatott a New York-i Shea baseball stadionba, és a meccset egy igazi sportember őszinte érdeklődésével követte. Amikor kinyitott egy angol újságot, először mindig a sporteredményeket nézte meg, Franciaországban külön sportújságot járatott, a L’Équipe-et, az aktuális eseményeket pedig először a Combat-ból vagy a L’Humanité-ból, később a Libération-ból olvasta el, mindhárom baloldali újság volt.
Amikor nyáron Angliában tartózkodott, hogy segítsen valamelyik darabja színre vitelében, ebédidőben mindig az egyik helyi kocsmában lehetett megtalálni, ahol szemei a tévére tapadtak – különösen, amikor Anglia és Ausztrália krikettcsapatai test match sorozatot játszottak. A krikett és a rögbi állandó beszédtémáink voltak. Más barátokkal a golfról beszélgetett. Aki meglátogatta őt Párizsban vagy darabjai rendezése közben Londonban, hamar megtanulta, hogy Beckett-tel sohasem lehetett találkozót megbeszélni szombat délutánra, ekkor ugyanis kizárólag a rádió vagy a televízió nemzetközi rögbi-, illetve egyéb sporthíreit volt hajlandó hallgatni. A hétnek ez a része szent volt.
Élethosszig tartó szenvedély fűzte a sakkhoz is, ahogy ez néhány művéből is kiderül.[13] Bálványozta Capablancát és Aljechint, és több tucat sakk-könyve volt. Lelkes híve volt a Le Monde sakkrovatának is, és majdnem húsz éven át rendszeresen játszott festő barátjával, Henri Haydennel. A szürrealista festő és sakknagymester, Marcel Duchamp, Beckett szerint, sokkal jobb volt nála. Ahogy ezt mondta, hangjából mindenesetre érződött, hogy azért elégtétellel tölti el, hogy egy ilyen kaliberű játékossal is játszhatott.
A Beckett-tel töltött esték azonban gyakran egyáltalán nem voltak hétköznapiak. Számos olyan alkalomra emlékszem, amikor valósággal lenyűgözött hatalmas olvasottságával. Az európai irodalomból rengeteg alkotót ismert, nem csak azokat, akikre a “nagy öregek” néven utalt, ide sorolta Dantét, Shakespeare-t, Miltont, Pascalt, Racine-t, Dr. Johnsont, Goethét, Heinét, W. B. Yeats-et, Synge-et és – meglepő módon – Hölderlint.[14] Teljesen lenyűgözött például, amikor a kései darabjairól beszélgetve egyszer csak fejből idézett néhány sort az alig ismert francia parnasszista költő, José-Maria de Hérédia verséből, Benvenuto Celliniről, a firenzei aranyművesről és szobrászról. “Cellini, ignorant la foule, sur le Pont des Soupirs, ciselait sur le pommeau d’une dague le combat des titans” [Nem törődve a tömeggel, Cellini a Sóhajok hídján a kard markolatját csiszolta a Titánok küzdelméhez].* “Gyakran érzem magam úgy, mint Cellini – magyarázta Beckett bizalmas hangon –, mikor a munkáimat csiszolgatom.”[15] Beckett valamennyi barátjának megvan a maga kedvenc története arról, hogy milyen volt, amikor Beckett bepillantást engedett nekik rögeszméibe, feltárta előttük, mi az, ami iránt a legszenvedélyesebben és olthatatlanul érdeklődik – a festészet, a költészet és a zene területén. Anne Atik, Avigdor Arikha festő felesége rajongott Beckett irodalmi és zenei ízléséért, és a versekért, amiket Beckett fejből idézett.[16]

Ahogy a hasonlóan ragyogó intellektussal és művészi érdeklődéssel megáldott embereknél gyakran, Beckettnél a személyes kérdések sokszor általános problémákhoz vezettek, majd onnan megint vissza a személyeshez. Így például egyszer elmondta, hogy milyen elcsigázottnak érzi magát az utóbbi hetekben, majd megkérdezte, ismerem-e Heinétől (akit Beckett nagyon szeretett) azt a verset, amelyben a költő a “régi forgásról” ír, ahogy “kiőrlődünk az életből”.[17] Ez a kijelentése bepillantást engedett nekem abba, hogyan is gondol ő az írásaival kapcsolatban az öregségre. “A gyermekkor gyengesége és az öregkor szenilitása között – mondta – ott van az a rengeteg lehetetlen küzdelem a tudásért – mint egy parabola. Egészen fiatal koromtól kezdve mindig is azt reméltem, hogy az öregség majd lehetőséget ad rá, hogy meglássam az élet lényegét, távol a létezés nyugtalanságától.”[18] Beszélt Goethe és W. B. Yeats csodálatos kései írásairól és arról, hogy az öregséget ő mindig a fénnyel és a lélekkel kapcsolta össze magában. Mélységesen vágyott a lélekre. “Ez korunk betegsége – mondta Patrick Bowles-nak. – Az emberek nincsenek kapcsolatban a lelkükkel. Pedig az egyetlen, ami számít, a lélek.”[19] Ezekben a nyitott és közlékeny pillanatokban az ember csak csodálkozni tudott azon, hogy kaphatott szárnyra a csendes, zárkózott és titkolózó Beckettről szőtt mítosz.
Még izgalmasabb és alapvetőbb témákat feszegettek azok a késő esti beszélgetések, amelyekről Lawrence Harvey, a Dartmouth College professzora és Patrick Bowles író-fordító számoltak be. Beckett mindkettőjükben nagyon megbízott, és legmeglepőbb gondolatait is megosztotta velük az élet és a művészet általa felfedezett összefüggéseiről. A művész legnagyobb feladata, mondta Beckett Harveynak, hogy kifejezze a “létet”. De a “lét”, vélte Beckett, formátlan, kaotikus, enigmatikus és rejtélyes, “értelmetlen események sorozata”; az ember pedig egy mindenre alkalmatlan, szenvedő, rendetlen lény. És habár a művész maga is része ennek az értelmetlenségnek, mégis arra kényszerül, hogy beszéljen róla, mégpedig egy olyan nyelven, amely szükségszerűen szintén alkalmatlan. A művészetet, folytatta, mindig az erő jelének hitték, és ezért a művészek sohasem foglalkoztak a létet alkotó sötét és zavaros dolgokkal. Miközben megpróbálta Harveynak elmagyarázni, mit is értett  a “lét eredendő gyengeségén”, elmondta, hogy “bármit mondunk is el, az a lehető legtávolabb esik a tapasztalattól”, és “ha igazán a mélyére nézel egy katasztrófának, a legkisebb ékesszólás is elviselhetetlenné válik”.[20] Hogy a “létet” minél hűbben fejezze ki, Beckett a forma lerombolására törekedett, és a “gyengeség szintaxisát” igyekezett megalkotni. Ezeknek a nézeteknek bizonyos következményeivel a következő esszében fogok foglalkozni.
[…]
Évek elteltével is számtalan olyan eszmecserére emlékszem – vagy megfelelőbb lenne talán “csevegésnek” nevezni ezeket –, amelyeket filozófiai kérdésekről folytattunk. Egy vacsorán, amit a Hyde Park Hotelben fogyasztottunk el, ahol gyakran megszállt londoni rendezései alkalmával, Beckett megkérdezte, mit is tanítok éppen az egyetemen. Úgy esett, hogy aznap pont Jean-Paul Sartre színházáról tartottam órát. Így Sartre filozófiájáról kezdtem beszélni, felvetve azt, hogy nézetem szerint túlságosan mereven en situation létezünk (túlságosan korlátoz minket saját helyzetünk), ahhoz képest, hogy az egzisztencialisták szerint az emberi szabadságnak milyen rengeteg változata lehet. Beckett szenvedélyesen helyeselt, de közbevetette, hogy szerinte az emberi cselekvés szabadságának a korlátai aktuálisan (az ember génjei, neveltetése, szociális körülményei) sokkal izgalmasabbak, mint maga a szabadság elmélete, amelyre pedig Sartre oly nagy hangsúlyt helyezett. Többször beszélt rajongásáról Schopenhauer iránt, akit 1930-ban kezdett olvasni, és még 1983-ban is arról számolt be, hogy éppen Karl Jaspers érdekes írását olvassa a filozófusról. Egyszer Püthagoraszról és a püthagoraszi számelméletről is beszéltünk, Beckett azonban csak megvetően nyilatkozott saját jártasságáról a görög filozófia területén, ha azt Joyce óriási műveltségével hasonlította össze. A halála után azonban előkerült néhány addig ismeretlen jegyzete, amelyeket a harmincas évek közepén készített Windelband Filozófiatörténet-éről, és ezekből kiviláglik, mennyire felvillanyozták a világegyetem megmagyarázására törekvő emberi próbálkozások, és milyen sokat tudott a püthagoraszi gondolkodásról.[21] Így hát, amikor azt mondta, hogy nem látja “rendszernek még nyomát sem”, kijelentése mögött évszázados filozófiai magyarázatok pontos ismerete rejtőzött.
 
A harmadik közkeletű mítosz arról szólt, hogy Beckett maga volt a kétségbeesés és a pesszimizmus, munkájában és az életben egyaránt. Ez az egyik legelterjedtebb félreértés róla, ami véleményem szerint azon alapult, hogy oly kevéssé ismerték ennek az embernek az összetettségét és oly mélységesen félreértették műveit. Természetesen voltak olyan időszakok, amikor komor volt, elmélyült és magába forduló: ilyenkor kezét barázdált homlokához emelte, fáradtan sóhajtott vagy hosszan hallgatott. Ezek a tünetek ismerősek voltak mindenki számára, aki már régebben ismerte. Valamennyi barátjának megvolt a saját módszere arra, hogyan kezelje ezeket a kríziseket: valaki sakkjátszmát javasolt, más Dr. Johnsonról kezdett beszélni, hogy felderítse, vagy feltett egy Mozart-, Schubert-, Haydn-, Chopin- vagy Webern-felvételt;[22] megint más békésen kivárta, hogy valami enyhülés álljon be és kedélye ismét a régi legyen; és akadt (például én), aki csak fecsegett összevissza, remélve, hogy valami majd felkelti Beckett érdeklődését.
Miközben felszámolunk egy mítoszt, óvatosnak kell lennünk, nehogy egy másik, éppoly hamisat teremtsünk. Beckett természetesen nem játszotta meg magát. Csüggedtsége és melankóliája valódi volt és mély. A szenvedés és a szorongás néha hihetetlen erővel tört rá, és éppen a fájdalomra és a reménytelenségre való rádöbbenés ihlette legmegrázóbb műveit. Néha lítiumot szedett, amit legmélyebb depressziós időszakaiban írtak fel neki. A jövőt gyakran látta sivárnak, sőt, olykor az öngyilkosság gondolatáig is eljutott.
Másrészt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen lendülettel és erővel szállt szembe a fájdalommal és a balsorssal, ha valóban szükség volt rá, és egyáltalán, mennyi energiával volt képes ilyenkor talpra állni. Az öngyilkosság végeredményben elfogadhatatlan volt számára. Protestáns neveltetése és sztoikus életfelfogása kötelező penzumként rótta ki rá, hogy a lehető legbátrabban kell szembeszállni a nehézségekkel, és ez a hozzáállás határozta meg világszemléletét is. Miközben Beckett életét kutattam, újra meg újra megdöbbentett fizikai és szellemi ereje. 1936–37-ben Németországban például egy borotvával leoperált a saját kezéről egy kelést. És céltudatosan, csak a szellemi célokat szem előtt tartva sorra látogatta a berlini galériákat, miközben egy fájdalmas daganat kínozta herezacskója alatt (“a szél és a víz között” – ahogy ő kifejezte).[23] Ilyen körülmények között a legtöbb ember azonnal vonatra vagy repülőre szállt volna, hogy hazautazzon. De Beckett számára ez megfutamodás lett volna, és ő sohasem futott el semmi elől. Illetve a második világháború kitörésekor elfutott, a szó szoros értelmében: Írországból Franciaországba. Amikor pedig a háború véget ért, és visszatért Írországba, hogy meglátogassa édesanyját, a hazaúton munkát vállalt az ír Vöröskereszt kórházában, Saint-Lôban.
Beckett élethez való hozzáállását végig ez a fajta eltökéltség és erő jellemezte, ellentétben mindazzal a gyengeséggel és pesszimizmussal, amivel oly gyakran vádolják. Emlékszem, hogy röviddel azután, hogy az irodalmi Nobel-díjat Saul Bellow-nak ítélték, levelet küldtem neki, amelynek a végére, kissé félreérthető módon ezt írtam: “még egy Nobel-díjas pesszimista”. Beckett sértetten visszakérdezett: “Honnan veszed, hogy én pesszimista vagyok?”[24] Egy másik levelében, Tom Bishopnak ezt írta: “Ha a pesszimizmus azt jelenti, hogy valaki úgy ítéli meg, a világon több rossz van, mint jó, akkor engem nem lehet pesszimizmussal vádolni, mert nem vágyom arra, hogy ítélkezzem és nem is értek hozzá. Egyszerűen csak az egyik dologból többet kaptam életemben, mint a másikból.”[25]
Beckett munkáiból és életéből az a szilárd elhatározás olvasható ki, hogy ki kell tartani és tovább kell menni mindenáron, nem törődve a ránk váró nehézségekkel. Hetvenöt évesen a következő sorokat másolta ki a Lear király-ból: “Ne mondja senki, hogy legrosszabúl van [...] Nem leggonoszb, míg azt mondhatjuk: ez volt leggonoszb.”[26] Következő, szűkszavú, mégis hihetetlenül gazdag prózai írásának Előre vaknyugatnak lett a címe. Levelezésében szintén találhatunk utalásokat arra, mennyire ellenszenvesnek találta a Thomas Hardy vagy T. F. Powys műveiben megjelenő elkomorult világszemléletet.[27] Beckett műveiben még a legsötétebb, legsivárabb mondatoknak is formájuk van és olyan energiát és erőt sugároznak, hogy azzal mindenfajta nihilizmust elutasítanak.[28]
Beckett kiváló, lenyűgözően szellemes beszélgetőpartner volt. Ha csatlakozott egy asztaltársasághoz, nem telt el néhány perc és mindenkit megnevettetett. Mindig meglepődtem, hogy a szeme fölötti ráncok, amelyeket mintha a fájdalom és szenvedés karcolt volna oda és amelyek oly félelmetessé tették “azték sas” arcát, milyen könnyen változtak át nevető vonalakká.[29] Csak kevés fénykép örökíti meg ezt az átváltozást, mert a fényképezkedést Samuel Beckett általában egyáltalán nem találta viccesnek. Eltűrte barátai kérésére, vagy hogy egy kis engedményt tegyen a nyilvánosságnak, illetve a színház vagy egy bemutatója kedvéért. Az ebben a könyvben található valamennyi róla készült képet például John Haynes fényképezte, a londoni Royal Court Színházban. Alkalmanként megengedte, hogy a dolgozószobájában is lefotózzák, például Henri Cartier-Bresson, Lutfi Özkök vagy Gisele Freund fotóművészeknek. De még a saját otthonában készített fényképeken is kerüli a magamutogatást, feszültnek tűnik, és látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Levelei is tele vannak ironikus és szellemes megjegyzésekkel. Amikor Suzanne tanácsára egy homeopátiás orvossal kezeltette szemén a szürkehályogot, szkeptikusan megjegyezte: “Még mindig folyik a kezelés. Ostoba cseppek, kúpok és homeopátiás bogyók, mint falábra borogatás.”[30] “Fel a szürkehályogra, munkára!”[31] – írta, vagy miután egy szájsebészeti műtét után protézist kellett viselnie: “protézisig vagyok már a műtétekkel”.[32]Van néhány személyes kedvencem. Ez volt, írta “a legrosszabb tavasz, amire a nárciszok vissza tudnak emlékezni”,[33] variálva azt a Diderot La Reve de d’Alembert (D’Alembert álma) című művéből vett mondatot – “egy kertész sem halt meg rózsaemlékezet óta” –, amin Beckett fiatal korában nagyon jókat nevetett és számos korai írásában újra meg újra felhasznált.[34] Amikor képtelennek érezte magát az alkotásra, ezt írta egyik barátjának: “semmi sincs a fejemben, csak műfogak”;[35] és végül, idős emberként saját egészségéről szólva ezt mondta: “állapotom stabilan hullámzó egyenesen életem végéig, nesze neked egy költői kép”[36]. Jó érzéke volt ahhoz, hogy szellemesen átalakítson egy közhelyet, vagy hogy más írók bon mot-jainak váratlan, meghökkentő jelentést adjon.
Még idős korában is humorral reagált az őt ért szerencsétlenségekre. Ez a tipikusan ír jellemvonás egész életében meghatározó volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a súlyos csapásokat könnyedén vette volna. A humor nem mindig a menekülés eszköze: lehet, hogy ugyanúgy partra vetettnek érzi magát vele az ember, vagy mint aki viharban hánykolódik, mégis segíthet abban, hogy ellenálljunk a sors csapásainak és felkészüljünk a legrosszabbra. Beckett gyakran olyasmiken nevetett, amik különben a legfájóbban érintették: ilyen volt a betegség, a testi elváltozások és az írásképesség elvesztése. Folyamatosan nyíltan viccelődött “jó öreg hólyagján”, szájának állapotán, prosztatáján, szemén és a szívén. Valójában azonban mániákusan aggódott amiatt, hogy a szájpadlására nőtt cisztáról kiderül, hogy rákos daganat, hogy prosztata-megnagyobbodása, amitől éveken át szenvedett, rosszindulatúnak bizonyul, hogy látása addig homályosodik, mígnem James Joyce-hoz hasonlóan egy napon megvakul, vagy kétségbeesetten küzdő szíve, amellyel diákkora óta baj volt, egyszer csak feladja, és apjához hasonlóan szívinfarktusban hal meg. […]

1928–30 lecteur d’anglais (angol nyelvi lektor) volt a párizsi École Normale Superieure-ben, itt ismerkedett meg Joyce-szal és barátkozott össze Thomas MacGreevyvel, aki költőnek és kritikusnak készült, és itt határozta el, hogy író lesz. Elhivatottsága életének olyan meghatározó eleme volt, amit még a legrövidebb életrajzban is megbocsáthatatlan lenne nem említeni.
Miután 1933-ban édesapja meghalt, Beckett egy szerény, de biztos, 300 fontos évjáradékot kapott. A harmincas és a negyvenes években emellé még vers- és prózafordításokat is vállalt, franciából, olaszból, később spanyolból. Időről időre elhatározta, hogy szerez egy rendes állást, hogy végre biztos megélhetése legyen. Gondolkozott például azon, hogy múzeumi teremőr lesz, de felmerült benne az is, hogy visszatér a tanításhoz, habár ezt a munkát nagyon utálta, amikor a dublini Trinity College-ban tartott órákat, és csupán másfél évet bírt ki. A háború után aztán az Írországból érkező pénz elértéktelenedése és a megdrágult élet miatt már valóban nem volt elég pénze arra, hogy magát és Suzanne-t eltartsa. Egy ideig kénytelen volt angolórákat adni, fordítani az UNESCO-nak, illetve Georges Duthuit művészeti magazinjába, a Transition-ba, vagy átnézni mások ugyanide készült fordításait. De hogy írnia kell, arról mélyen meg volt győződve. Hogy miért érezte ennek ilyen égető szükségét, önmaga előtt is rejtély volt. Mégis ez volt a legmélyebb bizonyosság.
Negyvenéves koráig nem igazán ért el írói sikereket. A háború előtti írásai, a Proust című esszéje (1931) és a More Pricks Than Kicks című novelláskötete (1934), pocsékul fogytak. Versei először egy irodalmi folyóiratban jelentek meg, majd 1935-ben egy kis példányszámú magánkiadásban, Echo’s Bone and Other Precipipates (A visszhang csontjai) címmel. Murphy című regénye, amelyet 1936-ban írt, negyven kiadónál fordult meg és két évbe telt, míg végre valaki hajlandó volt kiadni. És még ekkor sem fogyott igazán jól. Nagy lelkierőre és akaratra lehetett szüksége, és az önmagába vetett feltétlen hitre, hogy még ezek után is kitartson elhatározása mellett. Mielőtt azonban a háború után Franciaországban, elsősorban regénytrilógiájával, a Molloy, Malone meghal és A megnevezhetetlen című művekkel befutott volna, illetve Godot-ra várva című drámájával világszerte ismertté vált volna, Beckett többféleképpen is megújította írásművészetét.
Először is, franciául kezdett írni. Ezt a lépést sokan hajlamosak nem igazán értékelni. Pedig teljesen más dolog leveleket írni és mindennapi ügyeket intézni egy idegen nyelven, mint verset, regényt vagy drámát írni. Csak nagyon kevés író tudta sikerrel megvalósítani ezt a váltást. Igaz, ezek közé tartozik Conrad, Nabokov és Ionesco, de a hozzájuk hasonló kivételek száma mégis csekély. Beckett a Trinity College-ban tanult franciául és olaszul, később unokaöccse, Morris Sinclair segítségével, autodidakta módon németül. A sok idegen nyelv ismerete segítette őt abban, hogy kritikusabban, objektívebb módon tudja szemlélni saját anyanyelvét. 1937-ben ezt írta németül egy barátjának, Axel Kaunnak: “Valóban egyre nehezebbnek, sőt, olykor értelmetlennek tűnik, hogy a hivatalos angol nyelven írjak.”[37] Így egy évvel később megpróbálkozott a francia nyelvű versírással, és ezek a versek sokkal egyszerűbbek, egyértelműbbek és sokkal kevésbé szofisztikáltak lettek, mint az ezt megelőzően angolul írt versei (az 1936-os Cascando kivételével). Váltásában valószínűleg szerepet játszott az is, hogy annyira vágyott a világos megfogalmazásra. 1938-ban Denis Devlin verseiről írott recenziójában ezt írja: “Talán itt az idő megtenni azt a rossz javaslatot, hogy a művészetnek nincs köze az egyértelműséghez, nem foglalkozhat világos dolgokkal és nem tisztázhat semmit.”[38]Beckett azonban azt remélte, hogy képes lesz megvalósítani egy olyan művészetet, amelyben – Gertrude Stein szavait idézve – “a nyelv szövete porózussá válik”. “A saját anyanyelvem – írta Axel Kaunnak – egyre inkább olyannak tűnik, mint egy fátyol, amit le kell tépnem, hogy meglássam magát a dolgot (vagy a Semmit) mögötte.”[39] Beckett célkitűzése az volt, ahogy ezt egy Lawrence Harvey-val folytatott korábbi beszélgetésben kifejtette, hogy közelebb jusson a “lét” és a “káosz” kifejezések értelméhez. Mint azt Tom Drivernek bevallotta, szeretett volna “formát találni a káosznak, mert ez most a művész feladata”.[40] És az a nyelv, amely számtalan asszociációt keltett benne és amelyet tökéletesen tudott irányítani, inkább csak célkitűzései útjában állt.
A háború alatt mindennap franciául kellett beszélnie, ezért tűnt később egyszerűbbnek Beckett számára, hogy ezen a nyelven írjon. A francia nyelv lehetővé tette, hogy – ahogy ő mondta – “stílus nélkül” írjon. Ez alatt valószínűleg azt értette, hogy franciául képes sokkal egyszerűbben, sokkal kevésbé túldíszítve kifejezni magát, és jobban tud koncentrálni a formára, a szöveg ritmusára és zeneiségére. De minden bizonnyal arra is gondolt, hogy ezen a nyelven kevésbé tud elkalandozni eredeti témájától, a létezés “értelmének kereséséről”.[41]
A másik változás a háború után édesanyja foxrocki szobájában átélt “kinyilatkoztatásnak” köszönhető, ezt a pillanatot Beckett egész írásművészetére nézve döntő jelentőségűnek tartja. Ő maga ahhoz az élményhez hasonlította, mint amit Saulus élt át a damaszkuszi úton. Beckett azt állítja, ekkor ismerte fel saját ostobaságát (“Molloy és a többiek eljöttek hozzám – mondta –, és azon a napon rádöbbentem, milyen bolond vagyok. Csak ezután kezdtem el leírni azt, amit érzek”) és jött rá, hogy kizárólag a tudatlanságról és a tehetetlenségről írhat.[42] Nekem ezt a fordulatot a következőképpen jellemezte, adósságát leróva, de közben el is határolva magát barátjától és egykori mentorától, Joyce-tól: “Rájöttem, hogy Joyce olyan messzire jutott, amilyen messzire csak lehet a mindent tudás irányában, illetve abban, hogyan legyen valaki az anyag tökéletes ura. Mindig csak hozzáadott – elég megnézni a korrektúráit, hogy lássuk. Én azonban rájöttem, hogy az én utam az egyszerűsítés, a tudás csökkentése vagy teljes hiánya – inkább a kivonás, mint a hozzáadás.”[43] Az anyja szobájában átélt élménynek köszönhető tehát az a felismerés, hogy témáit csak magából merítheti; hogy a külső valóság csak az ő személyes szűrőjén megtörve juthat el ebbe a világba; hogy a belső vágyaknak és szükségleteknek sokkal nagyobb szabadságot kell kapniuk; hogy az ellentmondásokat be kell engedni és hagyni kell, hogy a képzelet megalkossa a maga párhuzamos valóságát a hétköznapi valósággal szemben.
A joyce-i elvet, hogy a többet tudás lehet a világ megértésének és irányításának módja, Beckett azért utasította el, mert a világ számára kaotikusnak és irányíthatatlannak tűnt, az ember túl irracionálisnak, az én pedig túl kevéssé koherensnek ahhoz, hogy ebben a felfogásban hinni tudjon. Következésképpen az ebből a gondolkodásmódból adódó technikai fogásokról is lemondott: nem illesztett be többé idézeteket és nem helyezett el vájtfülűeknek szánt utalásokat a szövegben, eltekintett tehát attól, hogy egy intellektuálisan összetett kép- és gondolatszövetet hozzon létre. A jövőre nézve elhatározta, hogy művei a kudarcra, szegénységre, a számkivetésre és a veszteségre fognak épülni.
Ezt a revelatív élményt a háború után többször is elmesélte többnyire magánbeszélgetései során. A “kinyilatkoztatás”, a radikális fordulat gyakori emlegetése – “a fordulat volt a te nagy szavad”,[44] mondja az egyik hang önironikusan az Akkor-ban – vezetett el egy újabb Beckett-mítosz létrejöttéhez. Témái valóban komoly változáson mentek át a második világháború után, az általa említett irányban. Az ekkor íródott francia nyelvű művei kétségkívül inkább a nem-tudásra, mint a tudásra épülnek. Nem akarom azt állítani, hogy Beckett nem élhetett át egy ahhoz hasonló élményt, mint amilyen Krapp víziója az Az utolsó tekercs-ben. Sokkal inkább arra gondolok, hogy ez a sokat emlegetett fordulat nem egy pillanat műve, nem egy damaszkuszi élmény volt, hanem egy hosszú folyamat eredménye, és ha Beckett életművét kinyilatkozatás előtti és utáni periódusokra bontjuk, könnyen torz képet kaphatunk írói fejlődéséről. Számos elemzője felfigyelt rá például, hogy kései témái közül jó néhány megtalálható már korai műveiben is, így például Démokritosz elképzelése (“Semmi sem valóságosabb, mint a semmi”) vagy a Meglehetősen jó nőkről álmodom című regénye mélyén húzódó kvietista gondolatok. De a nagybetűs KINYILATKOZTATÁS mögött még több korábbi, nem annyira hirtelen fordulat is áll: amikor rádöbbent, hogy el kell határolódnia Joyce befolyásától; amikor újra kellett alkotnia önmagát a majdnem kétéves pszichoterápia alatt; amikor megszúrták és érezte a halál közelségét; amikor felszabadította magában az írót azzal, hogy elmenekült Írországból és rideg, kritikus szellemű anyja közeléből; amikor átélte azt, hogy barátait letartóztatják és megölik, neki pedig menekülnie és bujkálnia kell; és amikor a Saint Lôban végzett munkája során a másokkal való együttműködés révén megtanulta jobban tisztelni önmagát. A talaj tehát alaposan elő volt készítve a változáshoz.
Azt állítom továbbá, hogy a tudatlanság felismerése már a háború előtt bekövetkezett nála, és hogy Beckett, minden állítása ellenére, sohasem veszítette el a tanulás iránti szenvedélyes szeretetét. Egy közeli barátja, Barbara Bray szerint Beckett olyan volt, mint egy hattyú, amely derűsen úszkál a tavon, mindenhonnan felcsipegeti a morzsákat, aztán előbb előemészti őket, majd teljesen magáévá teszi. Egyszer Dantéról való bámulatos tudását dicsérve – miközben diákkönyvtári kiadású Dantéja ott hevert előttünk – azt a számomra nyilvánvaló kijelentést tettem, hogy ő igazán nagy szakértője az olasz szerzőnek. “Nem, nem vagyok szakértő – mondta ellentmondást nem tűrően. – Ahhoz, hogy valaki szakértő legyen, ismernie kell az összes latin művet, és én ezeket nem ismerem.” Igazi tudóshoz híven tisztában volt azzal, hogy relatíve milyen keveset tud. Német naplójának 1937. január 15-i bejegyzésében elárulja, hogyan tartották vissza “hattyúösztönei” attól, hogy egységes elméletet gyártson a tudásról, vagy ugyanígy a tudatlanságról.
 
Nem érdekel sem a történelmi káosz “kiderítése”, sem az egyéni káosz “tisztázása” és még kevésbé azoknak a nem emberi szükségleteknek az antropomorfizációja, amelyek a káoszhoz vezettek. Amit én szeretnék: szálak, törmelékek, stb., nevek, dátumok, születések és halálok, mert ez minden, amit tudhatok... [kiemelés: J. K.]. A régi típusú történelemkönyvet szeretném, nem pedig a ma divatos monde romancé-t, amely részletesen elmondja, miért volt pl. Luther elkerülhetetlen, anélkül hogy bármit mondana arról, ki volt Luther, hova ment aztán, hogyan élt és miben halt meg stb.[45]
 
Miközben Beckett életrajzán dolgoztam és drámáit kutattam, egyre inkább az lett a benyomásom, hogy a tanulással kapcsolatos nézetei, a múlttal és a kortárs művészvilággal szemben érzett adóssága, illetve a belső és külső életéből leszűrt tanulságok mind ott rejtőznek kései munkái mélyén. Olykor annyira integráns részévé váltak a daraboknak, hogy már-már észre sem vehetők. Láthatatlanul, mint a baktériumok az emberi bélrendszerben, úgy élnek és működnek nála a szöveg testében. A tanulás különböző módjai főként kései írásaiban kerülnek előtérbe, a belső és a külső káosz elfogadása pedig általában költői formát ölt, kései darabjaiban pedig festői vagy szoborszerű alakban jelenik meg.
Beckett önmagát – mind a háború előtti, mind a háború utáni önmagát – az európai irodalmi és művészi múlt folyamatában látta. Éppen ezért nem érthetjük meg Beckett képzeletének azokat az ugrásait, amelyek segítségével a huszadik század legradikálisabb prózai, drámai és televíziós műalkotásait létrehozta anélkül, hogy ismernénk, mi ösztönözte őt és milyen tényezők késztették ezekre a lélegzetelállító nyelvi és vizuális akrobatamutatványokra.


[1] Samuel Beckett [a továbbiakban SB] kiadatlan németországi naplói, 2. kötet, 1936. november 6.
[2] SB németországi naplói, 3. kötet, 1936. december 31.
[3] SB levele Ethna MacCarthyhoz, 1959. január 10.
[4] SB levele Jocelyn Herberthez, 1972. június 12.
[5] SB levele Mary Hutchinsonhoz, 1972. augusztus 24.
[6] SB levele Ruby Cohnhoz, 1977. február 6.
[7] SB levele Mary Hutchinsonhoz, 1977. február 6.
[8] SB levele Jocelyn Herberthez, 1977. május 15.
[9] SB levele Larry Shainberghez, 1983. január 7.
[10] SB levele James Knowlsonhoz, 1981. május 20.
[11] SB levele Jocelyn Herberthez, 1981. január 11.
[12]  Samuel Beckett: Proust. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó. Osztovits Levente fordítása. 7. o.
[13] Beckett regényében például Murphy sakkozik Mr. Endonnal, és a A játszma végé-ben, amelynek a címe is a sakkterminológiából van átvéve, szintén megfigyelhető a játék számos eleme, például azonnal Hamm nyitása: “Jövök. Játszani.”
[14] Patrick Bowles: How to Fail. PN Review 96, vol. 20, no. 4, 1994. Március–április. 20. o. Bowles itt idézi Beckett következő kijelentését: “Hölderlin valami ehhez hasonló kudarccal végezte. Csak ott sikeres, ahol versei továbbmennek, elakadnak, hebegnek-habognak, aztán beismerik tévedésüket és elhagyatnak. Ezek a pillanatok nagyon jól sikerültek. Amikor megpróbál lemondani a hamis ragyogásról.” Beckett különösen szerette Hölderlin A séta és A titánok című verseit.
[15] Samuel Beckett beszélgetése James Knowlsonnal, dátum nélkül, egy vacsorán a PLM hotelben, a Saint-Jacques bulváron, Párizsban.
[16] Anne Atik: How It Was. A Memoir of Samuel Beckett. London, 2001, Faber & Faber.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.