Amikor Alec Leames utolsó ügynökét is megölik Kelet-Németországban, a kémet visszahívják Londonba. Leames úgy hiszi, annyi hosszú, sötét és jeges év után végre bejöhet a hidegről. Ám Kontroll, a brit hírszerzés feje mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet. Terve megvalósításához Leamesre van szüksége, a kémre, akit még egyszer, utoljára visszaküld a hidegbe…John le Carré regényét világszerte a kortárs angol irodalom egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartják nyilván. A kiadó regényt megjelenése 45. évfordulója alkalmából Falvay Mihály klasszikus fordításában adja közre ismét. 

 

 

 

 

1. FEJEZET

ÁTKELŐHELY

 

Az amerikai újabb csésze kávét nyomott Leamas kezébe, és így szólt: – Menjen vissza és feküdjön le. Fölhívjuk, ha meglátjuk a pasast.

Leamas nem felelt, csak bámulta a kihalt utcát az őrház ablakából.

– Nem várhat itt örökké, uram. Lehet, hogy nem is most jön. Fölhívjuk a Polizei-jal az Ügynökséget, és húsz percen belül visszaérhet ide.

– Nem – szólalt meg Leamas –, rögtön besötétedik.

– De hát meddig akar várni? Kilencórás késésben van már a pasas.

– Maga menjen csak, ha menni akar. Sokat segített, igazán – tette hozzá Leamas. – Meg is mondom Kramernek, milyen sokat segített.

– Hát maga? Meddig akar várni?

– Amíg meg nem jön. – Leamas a kémlelőablakhoz lépett, és megállt a két mozdulatlan rendőr között. A rendőrök távcsöve az átkelőhely keleti oldalára szegezve.

– Csak arra vár, hogy besötétedjen – dünnyögte Leamas. – Tudom, hogy csak arra vár.

– Ma reggel még maga mondta, hogy a munkásokkal fog átjönni.

Leamas fölhorkant.

– A titkosügynök nem repülőgép. Nincs neki menetrendje. Lebukott, menekül, retteg. Mundt a sarkában van, most is, ebben a percben is. Egyetlen esélye van. Neki kell döntenie, mikor kel át.

A fiatalember habozott, ment volna már, csak nem lelte a kellő pillanatot.

Csengő zördült a kisházban. Feszülten fölfigyeltek. Megszólalt az egyik rendőr, németül:
– Fekete Opel Rekord, NSZK-rendszám.

– Olyan messzire nem látni el ebben a szürkületben. Csak találgat – suttogta az amerikai, aztán hozzátette: – Hogy jött rá Mundt?

– Csönd – szólt rá az ablak mellől Leamas. Az egyik rendőr kilépett az őrházból, és a homokzsákokkal védett tüzelőálláshoz ment, mely ott állt, méternél nem messzebb a demarkációs vonaltól. A vonal akár egy teniszpálya alapvonala fehérlett keresztben az úttesten. A másik kivárta, míg bajtársa lekuporodik a teleszkóp mellé, akkor leeresztette messzelátóját, az ajtó melletti fogasról leemelte s óvatosan fejére illesztette fekete sisakját. Magasan az átkelőhely fölött életre keltek az ívfények, színpadias kévék fényében fürdetve meg az úttestet.

A rendőr belekezdett a közvetítésbe. Leamas kívülről tudta.

– A kocsi megáll az első ellenőrző pontnál. Egy ember ül csak benne. Egy nő. Útlevélvizsgálatra bekísérik a Vopo őrházába. – Némán várakoztak.

– Mit mond? – kérdezte az amerikai. Leamas nem felelt. Fölkapott egy messzelátót, és beirányozta a keletnémet ellenőrző pontra.

– Útlevélvizsgálatnak vége. Átengedték a második ponthoz.

– Ez a maga embere, Mr. Leamas? – szívóskodott az amerikai. – Mert ha igen, föl kell hívnom az Ügynökséget.

– Várjon.

– Hol az autó? Most mit csinálnak?

– Valuta-ellenőrzés. Vámvizsgálat – vágta rá Leamas.

A gépkocsit távcsövezte. Két vopós állt a vezetőülés felőli ajtónál, az egyik beszélt, a másik hátrébb, várakozó állásponton. Egy harmadik az autó körül ténfergett. Megállt hátul, a csomagtartónál, aztán visszaballagott a vezetőhöz. Elkérte a kulcsot. Fölnyitotta a csomagtartót, belenézett, lecsukta, visszaszolgáltatta a kulcsot, aztán ment vagy harminc métert az úttesten, amelyen, félúton a két határállomás között, magányos keletnémet őrszem álldogált, buggyos nadrágos, csizmás, zömök figura. Váltott vele pár szót, félszegen a vakító ívfénytől.

Aztán gépiesen intettek az autónak. Mehet. A kocsi megállt az útközépen álló két őr előtt. Azok körülsétálták, félrehúzódva ismét beszélgettek egy keveset, aztán, mondhatni kelletlenül, továbbengedték a nyugati szektor vonalához.

– Maga, ugye, férfira vár, Mr. Leamas? – kérdezte az amerikai.

– Arra. Férfira.

Leamas fölgyűrte zubbonya gallérját, és kilépett a jeges októberi szélbe. Csak most jutott eszébe a tömeg. Benn az őrházban megfeledkezik az ember ezekről a zavart arcokról. Az emberek változnak, de az arckifejezésük egy ugyan olyan. Arcuk mint a közlekedési baleset köré gyűlő tehetetleneké, akik azt sem tudják, mi történt, és nem mernek hozzányúlni a tetemhez. Füst vagy por emelkedett kavarogva az ívlámpa sugárkévéjében, folytonosan változó, fénykúp kihasította fátyolfüggöny.

Leamas odament a kocsihoz, és megkérdezte a benne ülő asszonyt: – Hol van?

– Érte jöttek, menekülnie kellett. Kerékpáron. Rólam ezek nem tudhattak.

– Hová ment?

– A Brandenburgi kaputól nem messze, egy kocsma fölött van egy szobánk. Ott tartotta némi holmiját, pénzét, papírokat. Gondolom, oda mehetett. Aztán jön át.

– Ma éjjel?

– Azt mondta, igen. A többieket mind elfogták – Pault, Vierecket, Lándsert, Salomont. Neki sincs sok ideje.

Leamas egy percig némán nézte a nőt. – Lándser is lebukott?

– Le. Tegnap éjjel.

Az egyik rendőr odaállt Leamas mellé.

– Tessék továbbhajtani – szólt. – Tilos elállni az átkelőhelyet.

Leamas rásandított.

– Menjen a fenébe – vetette oda. A német megrezzent, de akkor kiszólt a nő.

– Üljön be, elhajtunk a sarkon túlra.

Leamas beült melléje, s lassan elgördültek az első sarokig.

– Nem tudtam, hogy kocsija is van – jegyezte meg a férfi.

– A férjemé – felelt közönyösen az asszony. – Karl nem mondta, ugye, hogy férjes asszony vagyok? – Leamas hallgatott. – Egy optikai cégnél dolgozunk a férjemmel. A cég szokott átküldeni, üzleti ügyekben. Karl magának csak a lánynevem árulta el. Nem akarta, hogy közvetlenül is belekeveredjek... ebbe az egészbe.

Leamas kulcsot vett elő.

– Ha nincs hol megszállnia – mondta fahangon –, itt a kulcs egy lakáshoz az Albrecht-Dürer-Strassén, a múzeum mellett. 28/A. Megtalál mindent, ami kell. Majd telefonálok, ha megjön Karl.

– Maradok inkább magával.

– Csakhogy én sem maradok itt. Menjen el a lakásra. Majd jelentkezem. Itt várni, annak nincs értelme.

– Dehogynem, hisz ehhez az átkelőhelyhez jön. Leamas meglepetten nézett rá.

– Ő mondta? Magának?

– Ő. Ismeri az egyik itteni vopóst, a háziurának a fia. Talán segít. Ezért választotta ezt a kaput.

– És megmondta magának?

– Megbízik bennem. Mindent elmondott. – Úristen.

Átadta a kulcsot, visszament az őrházikóhoz, és behúzódott a hidegről. A két rendőr egymás közt sutyorgott, a magasabbik tüntetőleg hátat fordított.

– Ne haragudjon – mondta Leamas. – Sajnálom, hogy úgy leugattam odakinn. – Kinyitotta viharvert aktatáskáját, és addig turkált, míg ki nem húzta, amit keresett: fél üveg whiskyt. A rendőr egy biccentéssel elfogadta, félig töltötte a bögréket, és kávét öntött rájuk.

– Hova lett az amerikai? – kérdezte Leamas. – Kicsoda?

– A CIA-fiú. Aki itt volt velem.

– Elment alukálni – mondta az idősebbik, és mindnyájan elnevették magukat.

Leamas letette bögréjét.

– Mit ír elő a szabályzat, védhetik-e lőfegyverrel azt, aki átszökik?

– Csak fedezőtüzet alkalmazhatunk, azt is csak akkor, ha a Vopo átlő a mi szektorunkba.

– Vagyis nem lőhetnek, amíg az illető át nem jut a határon?

Az idősebbik felelt: – Nem adhatunk fedezőtüzet se, Mr. ...

– Thomas – segítette ki Leamas –, Thomas. – Kezet ráztak, a két rendőr is bemutatkozott.

– Nem adhatunk fedezőtüzet se, ez az igazság. Azt mondják: kitörne a háború, ha átlőnénk.

– Abszurdum – vélekedett a fiatal rendőr, bátorságra kapva a whiskytől. – Ha nem lennének itt a szövetségesek, már a fal se lenne sehol.

– De meg az egész Berlin se – dünnyögött az idősebbik.

– Átjön ma egy emberem – közölte ekkor Leamas.

– Itt? Ezen az átkelőn?

– Fontos lenne átsegítenünk. Mundt emberei a nyomában vannak.

– Van még most is egy-két hely, ahol át lehet mászni – mondta a fiatal.

– Lehet, de ő nem az a fajta. Át fogja dumálni magát; papírjai, azok vannak, ha ugyan érvényesek még. Biciklin jön.

Az őrházban csak egy lámpa égett, zöld ernyős olvasólámpa, de a kinti ívfények mesterséges holdvilág gyanánt töltötték be a helyiséget. Beállt a sötétség s vele a csönd. Halkan beszélgettek, mintha félnének, hogy kihallgatják őket. Leamas az ablakhoz ment és kinézett; rálátott az útra meg a falra – mocskos, csúf salakbeton tömbökből rakva, szögesdróttal megfejelve, sárga villanykörték hitvány fényében, mintha valami koncentrációs táborból kölcsönözték volna. A faltól keletre és nyugatra egyaránt a város újjá nem épített része, romvilág, a háború kétdimenziósra silányodott szirtjei.

Ez a nyavalyás nő, gondolta Leamas, meg ez a lüke Karl, hogy még hazudott is felőle. Elhallgatással hazudott, már ahogy az ügynököknek szokása mindenütt a világon. Megtanítjuk, hogyan csaljanak, hogyan tüntessék el nyomaikat, és bennünket is becsapnak. Karl evvel a nővel csak egyszer mutatkozott, még tavaly, az után a vacsora után a Schürzstrassén. Akkor volt Karlnak az a nagy fogása, és Kontroll látni kívánta. Kontroll mindig előkerül a siker szagára. Együtt vacsoráztak – Leamas, Kontroll és Karl. Karl imádja az ilyesmit. Úgy állított be, mint egy templomba készülő iskolás fiú, ragyogva, tisztára súrolva, kalaplevéve, módfölött tisztelettudóan. Kontroll jó öt percig rázogatta a kezét, és így szólt: “Hadd mondjam el, Karl, mennyire meg vagyunk elégedve magával. Nagyon meg vagyunk elégedve.” Leamas meg ezt gondolta: Ez nekünk megint évi pár százba fog fájni. Vacsora után Kontroll újabb bensőséges parolázást produkált, és jelentőségteljes biccentgetés közepette olyasmire célzott, hogy valaha, valamikor ő is kockára tette az életét, s azzal beszállt sofőr vezette autójába. Karl elnevette magát, vele nevetett Leamas is, és kivégezték a maradék pezsgőt, egyre Kontrollon nevetve. Később átmentek az “Alter Fass”-ba – Karl volt az, aki kierőszakolta – és ott várt rájuk Elvira, ez a negyvenéves, kemény húsú szőkeség.

“Íme, a legjobban őrzött titkom, Alec” – mutatta be Karl, és Leamas nagyon zabos volt. Utána veszekedtek is.

“Mennyit tud? Egyáltalán, kicsoda? Hogy szedted föl?” Karl duzzogott, és nem volt hajlandó nyilatkozni. És ekkor fordultak rosszra a dolgok. Leamas megpróbálta átrendezni a teljes gyakorlatot, új találkozóhelyeket és új jelszavakat akart választani, de Karl ellenkezett. Leamas tudta, honnan fúj a szél, és rühellte a dolgot.

“Most már úgyis késő, ha nem bízol meg benne” – hajtogatta; Leamas elértette a célzást, és befogta a száját. Ámde attól kezdve óvatosabb volt, Karlnak kevesebbet mondott el, és még több hókuszpókuszt vett elő kémtechnikai kelléktárából. És most itt ül kinn a kocsiban ez a nő, és mindent tud, ismeri az egész hálózatot, a rejteklakást, mindent. Leamas megesküdött, s nem is először életében, hogy eztán soha egyetlen ügynökben sem fog megbízni.

Föltárcsázta a lakása számát. Frau Martha jelentkezett.

– Vendégeink lesznek a Dürer-Strassén – mondta Leamas –, egy férfi és egy nő.

– Házasok?

– Úgyszólván – mondta Leamas, és Frau Martha elnevette magát azzal a félelmetes nevetésével. Mikor Leamas letette a kagylót, hozzálépett az egyik rendőr.

– Herr Thomas! Gyorsan! – Leamas a megfigyelőablakhoz ment.

– Kerékpáros férfi – suttogta a fiatal rendőr. Leamas a messzelátóért nyúlt.

Karl volt az, alakja még ilyen messziről sem téveszthető össze máséval; ócska Wehrmacht-viharkabátjában, kerékpárt tolva közeledett. Lám, sikerült neki, gondolta Thomas, hát megcsinálta. Túl van az útlevél-ellenőrzésen, már csak a valuta– és vámvizsgálat van hátra. Leamas nézte, milyen hanyag mozdulattal támasztja kerékpárját a korlátnak, s indul a vámirodára. Csak túl ne játszd, pajtás. Kisvártatva kijött, vidáman intett a korlátnál álló őrnek, és lassan emelkedni kezdett a piros-fehér sorompó. Átjutott, már közeleg, sikerült neki! Már csak a vopós az út közepén, a vonal, s aztán biztonságban lesz.

Akkor Karl mintha valami hangot hallott vagy veszélyt orrontott volna; hátrasandított a válla fölött, és őrültül nyomni kezdte a pedált. Egészen ráhajolt a kormányra. Ott állt a hídon a magányos őrszem; most megfordult, és érdeklődve nézte Karlt. Váratlanul kigyúltak a reflektorok, vakító fehér fényük egy-kettő rátalált Karlra, és úgy tartotta, mint gépkocsi fényszórója a riadt nyulacskát. Panaszosan följajdultak a szirénák, vad parancsszavak röpködtek. Leamas előtt térdre ereszkedett a két rendőr, s a homokzsákok közt kikukucskálva, gyakorlott mozdulattal sorozatra állították géppisztolyukat.

A keletnémet őrszem tüzet nyitott, gondosan ügyelve, hogy a golyók a keleti szektorban maradjanak. Az első lövés mintha előrelódította volna Karlt, a második éppen hogy visszarántotta. És még mindig haladt, még mindig fönn ült a nyeregben, elhúzott az őrszem mellett, és az őrszem egyre tüzelt. Akkor végre összehuttyant, fölhengeredett; tisztán hallhatták a kerékpár csörgését a kövön. Leamas szívből remélte, hogy meghalt.