hirdetés

Jól hatnak az idegrendszerre

2017. június 17.

Most felidézem az évad legvadabb, velünk esett nevetését. A színpadi feladat a következő: egy nagy csapat civil (és színpadi tapasztalattal bíró), nagyon különböző tudású és habitusú ember együtt mozog, mondjuk táncol, bár ezt olykor túlzás táncnak nevezni. – A hónap szerzője, Tompa Andrea Sven Taddicken filmjét és Jérôme Bel Gala című előadását ajánlja.

hirdetés

„Vajon a hitem elvesztése a házassági gondjaim oka vagy következménye?" – teszi fel a kérdést ez a középkorú, németesen átlagos és szép nő. Ennél izgalmasabb kérdésfelvetést el sem tudok képzelni. Bár a filmet véletlenül választom és senkiről – alkotó, regényíró, színészek –, nem tudok semmit, a véletlen, úgy tűnik, a barátom.
Magyarázkodásképpen elmondom, hogy kevés filmet nézek. Bár legszívesebben évente, félévente zsűriznék egy nemzetközi filmfesztivált, no nem azért, mert értek a filmhez vagy meg tudnám ítélni, hanem hogy legitim módon falhassak naponta sok és ismeretlen, véletlenszerűen elém kerülő filmet. Nemrég a kolozsvári TIFF-en (Transilvania International Film Festival) megadatott, hogy csomó filmet nézzek, ám csakis azokat, amelyeket éppen meg tudok nézni, amikor nem tanítok. (Merthogy egyébként esténként másik hobbimnak hódolok, ha nem gyerekezek: színházba megyek.) És filmet csak moziban tudok igazán élvezni. Nincs is itthon technikánk hozzá.

A filmnek a címét sem tudom magyarul, a skót írónő, A. L. Kennedy regényének adaptációja, a könyv címe mondjuk Eredeti boldogság volna (Original bliss), a film német, címe: Gleissendes Glück, rendezője Sven Taddicken. Itt a trailer:


Ez a középkorú nő a maga németes, halk, de nagyon önreflektív lényével, elveszett istenhitének békés keresésével mélyen meggyőző. Két férfi van az életében, egy erőszakos férj és egy pszichológus, akit a nő egy tévéműsor alapján felkeres és elhív egy beszélgetésre. Mindig lenyűgöznek színpadon is a német színészek. Sosem fogom megérteni, miért olyan jók. Hogyan lesz igazi mélysége, formátuma a személyiségüknek, miért mutatnak a felszínen olyan keveset, miközben mély kutakat sejtetnek az emberi lélekben. És ebben a történetben még a pornófüggés bugyraiba is bele lehet nézni. Szerelmi háromszög, brutális témák, mégis mélyen és emberien, lassan. Jól hat az idegrendszerre. És fény is van az alagút végén, mert a reménytelenség rémes volna.

Színházi előadást mindennél nehezebb ajánlom, hiszen pontosan ezt teszem hétről hétre (a Magyar Narancsban, sőt, mint szerkesztő a Színház folyóiratban is). Most felidézem az évad legvadabb, velünk esett nevetését. A színpadi feladat a következő: egy nagy csapat civil (és színpadi tapasztalattal bíró), nagyon különböző tudású és habitusú ember együtt mozog, mondjuk táncol, bár ezt olykor túlzás táncnak nevezni. Mindenki rendre előad valamit, amit ő tud. És általában jól tud. Néptánc, balett, roma tánc, rock and roll, vagy éppen kerekesszékben forog vadul. Vagy egy kisgyerek mozog teljesen kiszámíthatatlanul a kedvenc számára. A többiek pedig megpróbálják leutánozni. Hangsúlyozottan nem tanulják be előre. Az előadás valami olyasmiről szól, hogy mindenki tud valamit, amit őt kifejezi, jellemzi, ám másvalamit pedig egyáltalán nem tud és kudarcot vall. A szereplők egyszerre profik és dilettánsok. Egyszerre lehet csodálni őket és azonosulni velük, mint semmit sem tudó, ügyetlen, nevetséges figurákkal.

Képzeljék most el, hogy színpadra lép egy lány, aki RSG-ben (ritmikus sportgimnasztikában) használt buzogányokat dobál és ugrik, pörög, bukfencezik, balettezik. Szép és profi. Mögötte tíz-tizenkét játszó személy próbálja utána csinálni: hajítják magasra a buzogányt, hol sikerül elkapni, hol nem, hol a másik fejére pottyan, hol a lábak alatt kell keresgélni négykézláb. A játszók nem törekszenek az ügyetlenségre, hanem egyszerűen és valóban ügyetlenek, de úgy, ahogy mi is azok volnánk. Csorog a könnyünk a nevetéstől, nem bírjuk abbahagyni a röhögést, ahogy fellövik a buzogányt, majd puff, valahol lepottyan.

A francia koreográfus, Jérôme Bel munkája, a Gala magyar civil és profi táncosokkal a Trafóban. Vannak benne sérült, transz, különböző etnikai kisebbségekhez tartozó emberek, fiatalok, idősek, gyerekek – láthatóvá válik, ami máskor a társadalomban láthatatlan. Nagy önismereti kurzus, könnyű és boldogító, mély és megrendítő, tiszta örömszínház.



Úgy volt, hogy csak háromszor játsszák el, de januárban ismét látható lesz. A jó dolgokra gyakran sokat kell várni.

Tompa Andrea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.