Török Sándor varázslatos könyvének címszereplői, a Kököjszi és Bobojsza nevű törpék esténként meglátogatják Andrist, hogy selyemvitorlás papírhajójukon magukkal vigyék a tündérek birodalmába. Igen ám, de a kisfiút előbb törpe méretűre kell kicsinyíteni, hogy beférjen a világtengerészek járművébe. Kököjszinek és Bobojszának viszont erre is van egy bevált módszere: bukfencet vetnek a szíve fölött. Ahogy a kisfiú egyre nagyobbra nő, a törpéknek annál többet kell bukfencezniük, hogy átváltoztassák. Az utolsó történetben már egy híján százat.

Hogy eljussunk a mesék világába, Andrishoz hasonlóan nekünk is újra meg újra „össze kell mennünk”. Át kell alakulnunk, hogy beférjünk a tündérek országa felé szállító járműre – mondta Dr. Rákai Orsolya irodalomtörténész, a Királyerdei Művelődési Ház Áramlás című előadássorozatának második eseményeként, a mesékről szóló előadásán. És ahogy növekszünk, akár a Török-mese hősének, nekünk is egyre nehezebb a dolgunk. A meseolvasás a felnőttek számára – így az előadó – az elmúlt gyerekkorra való sóvárgást, nosztalgikus és fájdalmas visszaemlékezést is jelent. Egy olyan világ megidézését, ami nem lett ugyan oda végleg, de ahova nekik már nincs közvetlen bejárásuk. A hétköznapi világot, a felnőttek profán világát ugyanis szűk átjáró választja el a mesék ünnepi, karneváli, pompázatos világától. Ahogy növünk, fokozatosan felejtjük el ennek a nyitját. Ahogy egyre kevesebb időnk marad rácsodálkozni a világra, úgy távolodunk a mesék világától. Hogy e két világ egymás mellett, de egymásról szinte mit sem tudva létezik, azt legplasztikusabban a Pán Péterben fogalmazódik meg: a Sohaországba kerülő gyerekek tudnak ugyan repülni és értenek a tündérek nyelvén, de nem képesek kapcsolatot létesíteni az emberekkel. Pedig létezik átkelési lehetőség, csak rá kell lelni az átjáróra, ami a hétköznapi világot a képzelet birodalmával összeköti.


A mesék eredetét számos kutató a rítusokból vezeti le, hiszen a különféle törzsi, közösségi rituálék alkalmával – akárcsak a mesékben – nem ritkán próbatételek sorának kell megfelelni, hogy a serdülők teljes jogú tagjai lehessenek a közösségnek. Vagyis: elnyerjék méltó jutalmukat. A híres vallástörténész, Mircea Eliade szerint a rituális ünnepek azok a napok, amelyeken kitüntetett térben találkozik egymással szent és profán, mesés és mindennapi. Ha elmaradnak az ünnepek, akkor előbb-utóbb a profán közösség is elsorvad – idézte a román professzor gondolatait Rákai Orsolya. Majd hozzátette: tulajdonképpen a mesék is két világ találkozásáról szólnak, hiszen a képzelet birodalmának mindennapjait beszélik el.

És a mesékben megteremtődik a világok közti átjárás lehetősége is. Arról persze magunk dönthetünk, hogy átlépünk-e egy „másik világba”. Hogy belépünk-e a mesék ajtaján, csak vágyainktól, igényeinktől függ. Antropológusok és pszichológusok egybehangzóan állítják, hogy az átlépésre mindenkinek szüksége van. Ezt kínálja az életkortól függetlenül alkalmazható meseterápia is, mely elsősorban azon alapszik, hogy a traumatikus események, sokkhelyzetek megoldása gyakran nem ebben a világban keresendő, a kulcsért olykor más világokat kell felkeresni. Ebben segít a mese nyelve, az egyszerű szimbólumok által való kibeszélés, mely sokszor irányt is mutat a gyógyuláshoz. Viszont az átjárás kétirányú. A mesék csábító világából nem ritkán veszélyes csápok nyúlnak ki, amik a mindennapok komfortos világát veszélyeztetik. Tulajdonképpen ezt tematizálja Goethe: Erlkönig című verse is – mondta Rákai Orsolya, hiszen a legfontosabb, archetipikus átjáró maga a halál.


A mesék menekülést is jelenthetnek. Ha valaki kényelmetlenül érzi magát a modern világban, akkor gyakran virtuális, mesés valóságokkal veszi körül magát. A vigaszt ugyanakkor nem a menekülés, hanem inkább a happy ending, vagyis az az elmaradhatatlan dramaturgiai fordulat okozza, hogy hiába is tartanak a mesében rossz irányba a dolgok, történik egy hirtelen változás, ami rendet rak a káosz felé zuhanó világban. Ezt a jelenséget másképpen jó katasztrófának nevezik. Hatására helyre áll a rend, csak éppen a tragédiákkal ellentétben ehhez semmilyen, vagy legfeljebb elenyésző veszteségnek kell bekövetkeznie.

Előzetesen arra számítottunk, hogy az előadó a mesehősök „lélekvándorlásáról” fog beszélni, ám előadása végén a referens elmondta, hogy azért változtatott a tematikán, mert véleménye szerint mesehősök tulajdonképpen nincsenek, hisz mindegyikük lecsupaszítható jóformán egy tulajdonságra. Azok számára, akik mégiscsak érdeklődnek a klón-sztori iránt, megemlítette, hogy minden egyes királylány-királyfi történet valójában Ámor és Psziché-remake, illetve azt is megtudhattuk, hogy Luke Skywalker és Harry Potter kiválóan megrajzolt Parszifál-hasonmások. Rákai Orsolya – végszó gyanánt a rajzfilmekkel és az interaktív számítóképes játékokkal szemben a meséskönyvek mellett tette le a voksát. Úgy gondolja ugyanis, hogy a gyors vágásokkal operáló cartoonok befogadhatatlanok, feldolgozhatatlanok a legkisebbek számára. A hangulatos helyszínen sajnos igen kisszámú közönség jelent meg. Bízzunk benne, többen azért maradtak távol, mert a rendezvény éppen mesélőidőben zajlott.

A nyúlós-ködös mesevilágból selyemvitorlás papírhajó helyett sínen járó zöld dobozba rendeződve kerülök vissza a mindennapok világába. Azzal az érzéssel a szívem fölött, hogy jól esett a bukfenc!      

       

Vass Norbert