hirdetés

Jolsvai András: Centiről centire

2018. augusztus 22.

Ijedtemben elkezdtem nőni. Olyan eszeveszetten, hogy szinte szabad szemmel is látható volt. Az első hónap végére végleg kinőttem minden ruhámat, amit magammal hoztam, a második végére meg azokat, amelyeket már apám vett nekem kint. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Jolsvai András írása.

hirdetés

Túl sokáig nem kell gondolkodnom, melyik nyarat válasszam, merthogy a magam részéről lényegében kihagytam a kamaszkort az egyedfejlődésemből. (Akadnak ismerőseim között, akik meg vannak győződve az ellenkezőjéről: tudniillik, hogy az a kamaszkor még ma is tart.) Tizenhat éves koromig alulfejlett tizenkét évesnek álcáztam magam, a tornasor végén üresen kellett hagyni három helyet és csak azután jöhettem én, tizenhét évesen pedig összeköltöztem egy lánnyal és egyszer s mindenkorra felnőttnek nyilvánítottam magam: rövidesen már mint családfenntartó vettem ki a részem a társadalmi munkamegosztásból.

Marad tehát az a nyár, a kettő között. Akkor meg éppen azzal ütöttem el az időt, hogy kivándoroltam.


Akkoriban ez még nem volt nagyon egyszerű feladat, beletelt jó néhány évbe, míg valamennyi illetékes áment mondott rá, magam is három évesen kezdtem intézni az ügyet – hogy követhessem apámat, aki kezdő migránsként Rotterdamban ütötte fel a fejét, és vágyott rá erősen, hogy végre az én fejemet is üthesse -, de tizenhat voltam, mire minden iratra pecsét került. A magyar állam, szokása szerint, nagyvonalúan viselkedett, a csakoda útlevél mellé még egy ötdollárost is mellékelt, örökbe, nem is kellett visszaadni. Abból az ötdollárosból hat és fél kiló banánt vásároltam a Westbahnhofon, melyet még ott, a váróteremben elfogyasztottam. (Akkoriban itthon ezt a csemegét csak Karácsony előtt lehetett kapni, hosszú sorállás eredményeképpen.) Ültem egy padon, egyik oldalamon minden vagyonom egy papírbőröndben, másik oldalamon a banán egy papírzacskóban (ez a pakk volt a nagyobb) és faltam: azóta is, ha a kamaszkorról esik szó, ez a jelenet jut az eszembe. Meg tudtam volna enni a gyarmatárú-kereskedés egész kínálatát: tizenhat évnyi elmaradásban voltam.


Hollandia vonzott is, taszított is. A rendezettség, a nyugalom, a jólét, a hétköznapokat belepő szabadság – mely nemcsak a parlamenti közvetítésekben, a kocsmai beszélgetésekben, a hivatali ügyintézésekben öltött testet, de abban is, ahogy az emberek beléptek egy cipőüzletbe, kinyitottak egy újságot vagy felpattantak egy városi kerékpárra – tetszett nagyon, a kispolgári, tévénézős-könyökvédős világ már kevésbé, a szemlélet, hogy annyit érsz, amennyi a bankszámládon van, kimondottan taszított, és aztán ott volt a nyelv, a hollandusok sok vihart látott nyelve, amelyet, tisztesség ne essék szólván, riasztónak találtam. És nem vonzott különösebben az emigráns-lét perspektívája sem, pedig én már nem nulláról indultam volna, ott várt az állampolgárság, a biztos egzisztencia, a középiskola, de elég volt két estét eltölteni a helyi magyar klubban, hogy megértsem, a vákuum mentes beilleszkedés Európába, nos, az egy ujpestinek nem kétnemzedékes feladat.

És aztán ott volt még az apám. Akivel, hogy a diplomácia nyelvén fejezzem ki magam, sehogy sem találtuk meg a közös hangot. Kerestük pedig, ahogy a torkunkon kifért, inunk szakadtáig, de csak nem leltük meg. Annyira mást gondoltunk a világról, annyira mást gondoltunk egymásról és magunkról is, így nemigen volt esélyünk arra, hogy zöld ágra vergődjünk. Bármibe fogtunk, hamar falakba ütköztünk. Rá kellett jönnünk, hogy az a tizenhárom év, amit egymás nélkül töltöttünk, olyan szakadékot vájt közénk, melyet már sosem fogunk tudni betemetni.

Ráadásul a helyzetet még egy second hand család is súlyosbította: ott volt ugyanis Léni, apám második felesége, aki két kisebb fiúgyermeket is hozott a házasságba, s ők hárman nem örültek felhőtlenül a feltűnésemnek. Igaz, én mindig arra vágytam, hogy teljes családi körben élhessek, de azért én sem éppen így képzeltem el a dolgot.

Nem volt túl sok okom az örömre. Megérkeztem egy idegen világba, amelynek nem ismertem nyelvét, szabályait, logikáját, éltem egy idegen családban, ahol nem láttak szívesen, és naponta összevesztem az apámmal, aki fejébe vette, hogy behozza a majd másfél évtizedes lemaradást, és embert farag belőlem. Nem is csak hogy embert, hanem hajószakácsot. Merthogy egy hajószakács, az mindenhol megtalálja a számítását. Az egy igazi világpolgár. Nem kell mondanom, hogy ezek a tervek nem igazán kvadráltak az enyéimmel. Én inkább lettem volna, mondjuk, focista a Feyenoordban.

Nyár volt, dolgom nem volt semmi, naphosszat csavarogtam a városban, ültem a parkokban vagy a kikötőben, bicikliztem föl-alá a kertes házak között, apró mozikban bámészkodtam és megtanultam, hogyan kell sodorni a cigarettát. Állt az idő, arra várt, amire én, hogy történjék végre valami.

Ijedtemben elkezdtem nőni. Olyan eszeveszetten, hogy szinte szabad szemmel is látható volt. Az első hónap végére végleg kinőttem minden ruhámat, amit magammal hoztam, a második végére meg azokat, amelyeket már apám vett nekem kint. Boldogságos érzés volt, szó szerint kibújtam a bőrömből, éreztem, ahogy tágulok, gyarapodom, érek. Hogy csinálok végre valamit. Éjszaka, ha felriadtam, szinte hallottam, ahogy a testem újabb területeket szel ki magának a világból. Olyankor új és új távlatok nyíltak előttem. Úgy éreztem, mindent elérhetek, amit akarok.

Eleinte apám is megelégedéssel látta fejlődésemet, lámcsak, a rendszeres, egészséges koszt, a rendezett családi élet, a szabadság levegője milyen pozitív hatással van rám, nyugtázta, csak így tovább, fiacskám, mondta bíztatólag, és kéthetente odaállított az ajtófélfához, hogy megmérjen: az eredményeket apró füzetbe vezette. De aztán, hogy csak nem hagytam abba a dolgot, s kezdtem megközelíteni az ő magasságát, aggodalmas arcot vágott, hogy ekkora növekedés néhány hónap alatt nem egészséges, a csontok nem fogják elbírni a testet, ha ez így megy tovább, még a végén púpos leszek vagy egyéb bajaim lesznek, legjobb lesz, ha orvoshoz fordulunk, de addig is, míg valami történik, utasította a feleségét, hogy kevesebbet adjon nekem enni.

Augusztus végére nőttem túl az apámon. Nem sokkal, egyetlen centiméterrel. Álltunk a nagyszoba közepén, kihúzva magunkat, ahogy csak tudtuk, Léni egy vonalzót egyensúlyozott összeérő fejünkön, majd kimondta a verdiktet. Én vagyok a magasabb. Azt a boldogságot, ne mondjam, diadalt, mely akkor fogott el, soha többé nem éltem át.

Másnap megmondtam, hogy repatriálok. Az apám nem tartóztatott.

 

Jolsvai András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.