Terjedelem: 232 oldal
Ára: 2390 Ft
ISBN 963 14 24 33 2
Magvető Kiadó, 2005.

Jónás Tamás irodalmi szereplőinek szenvedélyei, halálai mintha csak a szomszéd településen, utcában, házban esnének meg; vagyis bármikor és bárhol. Ezek azok a történetek, amelyek előtt bezárjuk fülünket és szemünket; saját lelki békénk érdekében. És – legalábbis ebben – mi vagyunk a bűnösök. "Hősei" kisfiúk, akik rossz esetben szeretettelen az utcán, ólban, semmiben nőnek fel, még rosszabb esetben sosem lesznek nagyfiúk. Nagyfiúk, akiknek kegyetlenkedései istent és embert tagadnak. De mindenekelőtt szerencsétlen, reményvesztett szegényemberek, akik napról-napra a túlélésre játszanak. Az ő rosszuk: boldogulás boldogság helyett. E kötet pedig maga a hidegvalóság; élő történetek, melyek a költő-író lehunyhatatlan szemén, nyughatatlan tekintetén átszűrve lesznek szép-borzasztó, taszító-vonzó irodalommá. Beleüti arcunk a békétlen sötétségbe, a sajátjába, és nem jövünk ki belőle ártatlanul; legfeljebb kegyesebben, türelmesebben és még jobban vágyakozva a fény felé.

JÓNÁS TAMÁS: APÁIMNAK, FIAIMNAK (RÉSZLET)
12 FÉRFI

Tizenkét férfi állt a buszmegállóban. Ebből csak ketten nem tudták, hogy színjáték kezdődik. Az Öcskös meg a Takács. Az Öcskös négy napig volt részeg egyfolytában, hosszú születésnapot tartott, igaz, a hónapot eltévesztette, de mivel mindenkinek ő fizetett, nem szóltak neki. Méltatlankodva állt a tizenegy szőrös férfi mellett, aznap reggel józanodott ki, aznap reggel jött rá, hogy eltévesztette a hónapot. Ingatta csupasz képét, nem mert letolni senkit, de nagyon bánta a pénzt, anyja előtt el kellett vele számolni, az még hátra volt, a fele pénzt mindig le kellett adnia, az anyjának törlesztőrészlete volt, az apjának idegcsípődése, segíteni kellett, meg aztán el se tudta volna költeni a teljes fizetést, se nője, se kocsija nem volt. A Takács meg új volt, ő nem is tudhatta, hogy színjáték kezdődik, mert neki rendezték. Nem régen költözött a faluba, nagy darab, vörösfejű ember, a szeme zavaros még hónap végén is, pedig akkor már rendesen mindenkinek tiszta volt, sőt a fájdalom is beletelepedett a szemekbe, igazi, férfias fájdalom, a tűréshatár fájdalma, a várakozás fájdalma – tűrni kellett a hó végi pénztelenséget, várni kellett az ötödikére. Ez a Takács morgós ember volt. Úgy morgott, mint a medve vagy mint a veszett kutya vagy tacskógyűrűben a róka. Félelmetes volt; meg egyszer valakinek eldicsekedett vele, hogy majdnem megölt egy embert, mert az véletlenül ráköpött, pedig csak az árokba akart, de abban éppen ott feküdt a vörös, beledőlt előző éjjel, és ha már ott volt, ott is maradt, otthon se várta senki, semmi, neki teljesen mindegy, hol alszik. De az már nem volt mindegy, hogy mire ébred, mert köpésre nem szeret, arra az egyre neki allergiája van, úgy szájon kapta a köpködős malacot, hogy két hétig élesztgették a belgyógyászaton. Nem volt beszédes egyébként a Takács, csak ha ivott. Biztos azért ivott, hogy beszélhessen, mert amíg józan volt, nem mert megszólalni, a lelke mélyén gyenge, szelíd kis ember lehetett, csak kintről látszott húshegynek, ingott a hasa, ahogy lépett, hiába nézték, nem találtak rajta helyet, amit ne védett volna zsírrengeteg, pedig nézték rendesen, sokan, az egész kocsma, ütni lett volna mindenkinek kedve, tenyérbe mászó képe volt, vagy miért, mindegy, nem szerették, de a legnagyobb is két fejjel kisebb volt, mint ő. A Laci bá, sánta ember, különösen félt tőle, hogy majd egyszer hozzá ez a vörös betör, italért megy vagy valamiért, lehet ilyet hallani eleget, ő meg majd nem ad, hanem leköpi, ahogy szokott mindenkit, ez meg a köpést nem viseli, és még eltöri a derekát, pedig az úgy fáj neki, hogy azt a fájdalmat kevesen viselnék el. Még a Sottér főorvos is megmondta, amikor először ültettek bele platinát, hogy ezt a fájdalmat ilyen szótlanságban csak kevesen viselik el, meg lett dicsérve, pedig már nem volt gyerek. Laci bá találta ki, hogy rá kell ijeszteni a Takácsra, mert ki tudja, milyen vére van, az alföldiek megbízhatatlanok, üres a fejük, mint a rónaság vagy ehhez hasonló lapos vidék, mit tudnak ezek a dombvidékről, csak túrják a földet, aztán egyszer elborul az agyuk, hogy egész életükbe csak a láthatárt bámulják meg a csillagokat, eldobják a kapát, oszt vagy felakasztják magukat vagy megölnek valakit, kinek mi van a vérében. Laci bá szerint rá kell ijeszteni az ilyenekre, amíg el nem kanászodnak. Ő találta ki, hogy rendezzék meg azt a verést a buszmegállóban, amíg a munkásbuszra várnak, hadd ijedjék meg a vörös, füle, farka, amíg bent van, addig van rendben minden, de ha kinyílik a csipája, senki se tudja megállítani, még rendőr se. Lekopogta a kocsma asztalán, hogy szerencséjük volt eddig, hogy nem volt eddig semmi se, faasztalon kell az ilyesmit lekopogni, alulról felfele, háromszor vagy négyszer, minél többször annál jobb. Úgy döntöttek, a Robit verik meg, játszásból persze, nem esik annak igazi bántódása, csak látszatra, azért oda kell ütni, hogy színe maradjon. A Robi először vonakodott, azt találta mondani, hogy gyereke van, de mindenki fizetett neki egy feleset, az öt feles volt, akkor már rendben van minden, még ha gyereke is van az embernek, mit számít egy kis verés, pláne, ha színjáték. A Robi gyerek hazatántorgott, a többiek hümmögtek egy kicsit, hogy igaz, tényleg gyereke van, nem mintha másnak nem lett volna, több is, mint Robinak, de ő volt, aki ezt kimondta: gyerekem van, és ha mondja az ember, az már akkor van tényleg, nem csak akkor, ha hazamegy az ember, hanem mindig, hordja a gyereket a fejében, törődik vele, jó apa az ilyen, nem kéne az ilyeneket megverni. De mikor az ő érdeke is, mert mi van, ha, tegyük fel, mert el lehet könnyen képzelni, hogy a Takács éppen őhozzá megy be pálinkáért, ezek a büdös alföldiek azt hiszik, minden háznál van pálinka, oszt ez meg elköpi magát előtte, talán még az asszonyt is megüti, ahogy a Robi felesége kiabál, nem lenne csoda, ha odakenné azt a dagadt asszonyt a falhoz, mert ha van valaki, aki oda tudja kenni, az éppen a Takács, asszonyt pedig nem jó verni, mert az nem marad sose titokban. Kinek kell, hogy kibeszéljék az asszonyok, az asszonyok olyanok, mint a lyuk hajón, hiába tömködi őket az ember, a hajó csak süllyed, csak süllyed, egyre mélyebbre kerül minden.