hirdetés

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

2015. április 23.

Ez volt az a felismerés, amit már évek óta próbáltam elhárítani magamtól: nem az az igazi nagy baj, hogy a világ majd valamikor a jövőben a darabjaira fog hullani, hanem hogy nekem ezzel kénytelen-kelletlen, de most kell törődnöm. Ez volt az én madárproblémám. – Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Jonathan Franzen most megjelent regényéből ajánlunk részletet Bart István fordításában. 

hirdetés

Az én madárproblémám

2005 februárja, Dél-Texas: egy országúti motelben szálltam meg, Brownsville-ben, mindennap hajnalban keltem, még napkelte előtt, kávét főztem régi barátomnak, Manley-nek, aki szólni se volt hajlandó hozzám, hát még az ágyból kikelni, amíg meg nem itta, aztán bekaptuk a motel ingyenreggelijét, rohantunk a bérelt kocsinkhoz, és tizenkét óra hosszat non-stop lestük a madarakat. Az ebédre valót is csak napszállta után vettem meg, és a kocsit is akkor tankoltam meg, nehogy egy percet is veszítsek a madárlesre alkalmas, napvilágos órákból. Azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is művelek én, és hogy miért, csakis úgy lehetett elkerülni, ha közben az égvilágon semmi mást nem csináltam.

Egy tikkasztó hétköznapi délutánon hosszú túrát tettünk Manley-vel a Santa Ana Nemzeti Vadrezervátum poros csapásain egy mesterséges tavacskához, melynek a túloldalán, velünk szemközt, három halványbarna kacsát pillantottunk meg a vízen. Kettő közülük teljes sebességgel kanalazott a sűrű nádas felé, úgyhogy inkább csak a püspökfalatjukat láttam, de a harmadik elég hosszan elidőzött ahhoz, hogy a távcsövemet a fejére szegezhessem, mely olyan volt, mintha valaki két ujját tintába mártva két párhuzamos csíkot rajzolt volna az arcára.

– Feketearcú réce! – mondtam. – Te is látod?

– Azt látom, hogy réce – mondta Manley.

– Feketearcú réce!

A kis kacsa egykettőre eltűnt a nádasban, és semmi jele nem volt, hogy újra elő akarna bújni. Megmutattam Manley-nek a képét a Sibley-ben.

– Nem ismerem ezt a fajtát – mondta. – De a képen tényleg olyan, mint az, amit az előbb láttam.

– A csíkok az arcán. A fahéj árnyalatú tollazat.

– Igen.

– Ez egy feketearcú réce volt!

Csak néhány száz yardnyira voltunk a Rio Grandétől. A folyó túloldalán, ha az ember lemegy kissé délebbre – mondjuk Brazíliáig –, csak úgy nyüzsögnek a feketearcú récék. A határtól északra azonban ritkaságnak számítanak. Észlelésük megédesítette a hosszú kutyagolást vissza a parkolóig.

Manly lefeküdt a kocsiban szundítani, én meg ezalatt egy közeli lápos részen bóklásztam. Három középkorú fehér férfival találkoztam, akiknek nagyon jó felszerelésük volt, és megkérdeztek, hogy nem láttam-e valami érdekeset.

– Nem sok mindent – feleltem –, csak egy feketearcú récét.

Erre mind a hárman egyszerre kezdtek beszélni.

– Egy feketearcú récét!

– Egy feketearcú récét?

– Pontosan hol? Mutassa meg a térképen.

– Biztos, hogy feketearcú réce volt?

– Ismeri a halcsontfarkú récét? Tudja, hogy milyen a tojója?

– Szóval egy feketearcú récét!

Azt feleltem, hogy igen, láttam már halcsontfarkú tojót, nálunk is volt a Central Parkban, de ez nem halcsontfarkú réce volt. Elmondtam, hogy olyan volt, mintha valaki két ujját tintába mártotta volna, és…

– Egyedül volt?

– Több is volt?

– Egy feketearcú récét!

Az egyik férfi elővett egy tollat, felírta magának a nevemet, és megmutattatta velem a térképen, hogy pontosan hol láttam a kacsákat. A másik kettő közben már el is indult visszafelé a csapáson, amin jöttem.

– És egészen biztos benne, hogy feketearcú récét látott? – kérdezte a harmadik.

– Mindenesetre nem halcsontfarkú volt – mondtam.

Ekkor közvetlenül a hátunk mögött egy negyedik férfi lépett ki a sűrűből. – Láttam egy alvó estifecskét egy fán.

– Ez a fiatalember meg egy feketearcú récét látott – mondta a harmadik férfi.

– Egy feketearcú récét? Ez biztos? Ismeri a halcsontfarkú tojóját?

A másik két férfi visszasietett a csapáson. – Nem azt mondta valaki, hogy látott egy estifecskét?

– Ráállítottam egy teleszkópot.

Mind az öten bementünk a csalitba. Az alvó estifecske olyan volt az ágon, mint egy összegöngyölt, szürke túrazokni. A teleszkóp tulajdonosa azt mondta, hogy a barátja szerint, aki észrevette a madarat, ez egy kis estifecske, nem pedig közönséges estifecske. A jól felszerelt trió különvéleményt nyilvánított.

– Azt mondta rá, hogy kis estifecske? A hangját hallotta?

– Nem, de az előfordulási hely…

– Az nem sokat segít.

– Az előfordulási hely amellett szól, hogy ez egy közönséges estifecske, tekintettel az évszakra.

– Látod, hol van a csík a szárnyán?

– Mondom, hogy közönséges.

– Szerintem is.

A négy madarász erőltetett menetben vágott neki az útnak, hogy megkeresse a feketearcú récét, én pedig aggódni kezdtem. A kis kacsa meghatározása, amiben pedig akkor még halálosan biztos voltam, most egyszerre kissé elhamarkodottnak tűnt annak fényében, hogy ez a négy komoly férfiú mérföldeket fog gyalogolni a délutáni hőségben. Felköltöttem Manley-t.

– Szerintem csak az számít – mondta –, hogy tényleg láttuk.

– De ez a pasas felírta a nevemet. Ha nem találják meg, a rossz híremet fogják kelteni.

– Ha nem találják meg, azt fogják gondolni, hogy a nádasban rejtőzik.

– De mi van, ha helyette halcsontfarkúakat látnak? Lehet, hogy halcsontfarkú és feketearcú récék is vannak a tóban, a halcsontfarkúak pedig nem olyan félénkek.

– Nézd, ha mindenáron krenkolni akarod magad valamiért – mondta Manley –, akkor ez arra tényleg pont jó.

Bementem a rezervátum látogatóközpontjába, és beírtam a naplóba: FEKETEARCÚ RÉCÉK észlelése; egy példány biztosan, kettő részlegesen a Gyékényes # 2 északi végénél. Megkérdeztem az egyik önkéntest, hogy más is jelentett-e már feketearcú récét.

– Nem. Az idén ez az első eset – mondta.

Másnap délután a South Padre-szigeten, a Kongresszusi Központ mögötti vizenyős területen, ahol körülbelül húsz közép-nyugati nyugdíjas és bozontos szakállú fehér férfi járkált a deszkapadlón fényképezőgépekkel és távcsövekkel, megláttam egy csinos, fekete hajú fiatal nőt, aki két kacsát fényképezett teleobjektívvel. – Zöld szárnyú böjti réce – mondtam mintegy mellesleg Manley-nek.

A fiatal nő felkapta a fejét. – Böjti réce? Hol?

A kacsái felé böktem.

– Ezek fütyülőrécék – mondta a nő.

– Igaza van.

Nem először fordult elő velem ez a tévedés. Pontosan tudtam, hogy milyen a fütyülőréce, de néha, izgalmamban, hogy megláttam valamit, egy kicsit megzavarodtam. A deszkapadlón visszafelé menet megmutogattam Manley-nek a madárhatározóban a képeket.

– Látod – mondtam –, a zöld szárnyú böjti récének és a fütyülőrécének nagyjából ugyanolyan színei vannak, csak fordított sorrendben következnek. Fütyülőrécét kellett volna mondanom. Most majd azt hiszi rólam ez a nő, hogy nem tudok megkülönböztetni egy böjti récét egy fütyülőrécétől.

– Miért nem mondtad meg neki? – kérdezte Manley. – Hogy csak eltévesztetted a szót.

– Nem akartam belebonyolódni a dologba. Olyan lett volna, mintha mentegetőznék.

– De most legalább tudná, hogy te tisztában vagy a kettő közötti különbséggel.

– Ez a nő nem tudja, hogy ki vagyok. Sosem látom többé. Ez az egyetlen vigaszom.

Amerikában nincs jobb hely madárlesre februárban, mint Dél-Texas. Manley már járt itt, harminc évvel ezelőtt, tinédzser madarászként, de nekem ez egy új világ volt. Mindössze három nap alatt láttam bokrok tetején elbűvölően ugrándozó, kócos ani madarakat, őskori látványt nyújtó kígyónyakú madarakat, amint a napon szárítgatták kiterjesztett szárnyukat, csapatostul repülő fehér pelikánokat, ahogy lefelé siklottak a folyó fölött a kilenc láb szélesre kitárt szárnyukon, caracara sólymokat, amint egy elgázolt királysiklóból lakmároztak, egy elegáns trogont, egy rózsásmellű magvágót, és két egzotikus vörösbegyet, s mindezt csak az Audubon Társaság postabélyeg nagyságú madártani ösvényén, Weslacóban. Az egyetlen csalódásom épp utam legfőbb célja, a feketehasú fütyülőlúd volt. Ez a fán fészkelő, meglepően hosszú lábú, tulipiros csőrű, szeme körül fehér karikát viselő lúd azok közé a madarak közé tartozott a madárhatározómban, amelyekről nem is igen tudtam elhinni, hogy egyáltalában léteznek – olyan, mintha egyenesen Marco Polo meséiből származnék. Telente állítólag nagy számban tanyáztak a brownsville-i morotvákban (az úgynevezett resacá-kban), de ahogy az egyik partszakaszt a másik után jártam be hiába, egyre inkább mesebelinek tűnt.

Kinn, a San Padrén, miközben hömpölygött befelé a köd a Mexikói-öböl felől, eszembe jutott, hogy itt fel kell pillantani a város víztornyára, mert az útikönyv szerint ott gyakran látható egy vándorsólyom. Nem tudtam nagyon tisztán kivenni, de tényleg ott volt a tetején. Felállítottam a teleszkópomat, és egy idősebb házaspár, láthatólag mindketten veterán madarászok, megkérdezte, hogy mit fogtam.

– Egy vándorsólymot – feleltem büszkén.

– Tudod, Jon – mondta Manley fél szemét a távcsőre tapasztva –, én úgy nézem, hogy a feje inkább egy halászsasé.

– Igen, ez egy halászsas – erősítette meg az asszony csendesen.

– A mindenségit – mondtam, és újra belenéztem a teleszkópba, – nagyon nehéz kivenni ebben a ködben, meg megbecsülni a pontos arányokat, főleg, hogy olyan magasan van, de azt hiszem, neked van igazad, igen, most már én is látom. Halászsas. Tényleg halászsas. Ez egy halászsas. Igen.

– Ez a jó a ködben – jegyezte meg az asszony. – Az ember azt lát, amit látni akar.

Éppen ekkor ment el mellettünk a fekete hajú fiatal nő a fotóállványával meg az óriási kamerájával.

– Halászsas – mondtam neki magabiztosan. – Mellesleg még mindig majd’ elsüllyedek, ha arra gondolok, hogy „böjti récét” mondtam, pedig azt akartam mondani, hogy „fütyülőréce”.

A nő értetlenül nézett rám. – Hogyhogy fütyülőréce?

A kocsiba visszaülve, Manley mobiljáról, hogy ne az én nevemet írja ki a telefon, felhívtam a Santa Ana látogatóközpontját, és megkérdeztem, nem jelentette-e „valaki”, hogy feketearcú récét észlelt volna a rezervátumban.

– De igen, tegnap valaki bejelentést tett. Lenn, a Gyékényesnél látta az illető.

– Csak egy bejelentés volt? – kérdeztem.

– Csak egy. Nem én voltam szolgálatban. De valaki tényleg bejelentést tett, hogy feketearcú récét látott.

– Ez fantasztikus! – mondtam, mintha a lelkesedésemmel mintegy utólag hitelesíthetném a bejelentésemet. – Megyek, és megkeresem!

Félúton Brownsville felé, egy olyan kis keskeny földúton, amiket Manley nagy előszeretettel használt, megálltunk, hogy hátunk mögött a lenyugvó nappal megcsodáljunk egy buja zölddel övezett resacá-t. Ilyenkor télen olyan gyönyörű volt a delta, hogy muszáj volt kiszállni a kocsiból. És akkor ott, a morotva vizének árnyékos oldalán, hanyag eleganciával, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – ahogy varázslatos teremtmények varázslatos helyeken szoktak –, elúszott előttem az én mesebeli feketehasú fütyülőludam.

Nyomasztó volt visszatérni New Yorkba. Dél-Texas izgalmai után üresnek éreztem magam, és olyan zaklatott voltam, mint egy leszokófélben lévő kábítószeres. Nehezemre esett értelmes mondatokat kinyögnöm a barátaimnak, és képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Esténként mindenféle madárkönyveket vittem magammal az ágyba, majdan megteendő kirándulásokról olvastam, sosem látott fajták ismertetőjegyeit tanulmányoztam, és utána madarakkal álmodtam. Amikor elkezdett feltünedezni két vörös vércse egy kéményen a konyhaablakom előtt, egy hím és egy tojó, akik talán Christo, a csomagolóművész és a felesége, Jeanne-Claude elől menekültek ki a Central Parkból, és még a frissen elejtett egerek vérét is láttam a csőrükön, arra gondoltam, hogy ezek éppúgy nem találják a helyüket, mint én.

Március elején egy este elmentem a Society for Ethical Culture-ba, hogy meghallgassam Al Gore-t a globális felmelegedés témájában. Arra számítottam, hogy jót mulatok majd a beszéd retorikai ügyetlenségein – hüledezve hallgatom, hogyan zengeti Al Gore azt, hogy „végzet” meg „emberiség”, hogyan kérkedik a diplomáival, és hogyan korholja majd az amerikai fogyasztókat. De úgy tűnt, Al Gore újra megtalálta a humorérzékét. A beszéd nagyon szórakoztató volt, bár hihetetlenül lehangoló. Több mint egy óra hosszat sorolta, ábrákkal és grafikonokkal alátámasztva, a meggyőző bizonyítékokat, hogy a közelgő klímaváltozás olyan kataklizmákat fog kiváltani, melyek azelőtt elképzelhetetlen megrázkódtatásokkal és szenvedéssel járnak majd az egész földkerekségen, alighanem még az én életemben. Ahogy kiléptem az előadóteremből, olyan szomorú és gondterhelt voltam, mint tinédzser koromban, amikor először olvastam az atomháborúról.

Amikor New Yorkban voltam, általában szigorú korlátok közt tartottam a környezetvédelmi tudatosságomat, és arra az évi tíz percre szorítottam vissza, ami alatt kitöltöttem a lelkiismeret-megnyugtató csekkjeimet az olyan természetvédelmi szervezeteknek, mint a Sierra Club. Gore előadása azonban annyira felkavaró volt, hogy már majdnem otthon voltam, mire sikerült megbékélnem magammal. Nem teszek-e máris sokkal többet a globális felmelegedés ellen, mint az amerikaiak többsége? Végtére is nincs kocsim, egy energiahatékony manhattani lakásban lakom, és szelektíven gyűjtöm a szemetet. Mellesleg nem volt-e aznap este éppenséggel szokatlanul hideg ahhoz képest, hogy már március elején jártunk? És vajon Al Gore térképeiről, melyek azt mutatták, milyen lesz Manhattan, amikor félig víz alá kerül majd a tengerszint megemelkedése miatt, nem az volt-e leolvasható, hogy a Lexington és a Nyolcvanegyedik utca sarka, ahol én lakom, még a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása esetén is kiemelkedik majd a vízből? Az East Side fölső részének a domborzata egyértelműen erre utalt. Nagyon valószínűtlennek tetszett, hogy a grönlandi jégtakaró elolvadása következtében kiáradó tenger a Harmadik sugárúti Citarella csemegeüzletnél följebb emelkednék, az pedig hat háztömbnyire van tőlem délkeletre. És különben is, én a tizediken lakom.

Amikor beléptem a lakásba, nem jöttek elém gyerekek futva, és a gyerekek hiánya el is döntötte a dilemmámat: jobban járok, ha a szorongási keretemet nem a globális felmelegedésre, hanem inkább a járványokra és piszkosbombákra költöm. De még ha lennének is gyerekeim, aligha várható el tőlem, hogy még az ő gyerekeik gyerekeinek a klimatikus viszonyairól is gondoskodjam. Az, hogy nincsenek gyerekeim, teljesen felszabadítólag hatott rám. A gyerektelenség volt az utolsó menedékem az olyanok elől, mint Al Gore.

Csak egy baj volt. Ahogy megpróbáltam elaludni aznap este, és gondolatban lejátszottam magamnak Gore számítógépes animációit az elsivatagosodott Észak-Amerikáról, sehogyan sem hagyott nyugodni annak a sok milliárd madárnak és ezernyi szárnyas fajnak a sorsa, mely bizonyára kipusztul majd a földkerekségen. Texasban sok olyan helyen jártam februárban, melynek a tengerszint feletti magassága még húsz láb sem volt, és ahol a klíma máris a kibírhatóság határához közeledett. Az emberek valószínűleg képesek lesznek majd alkalmazkodni a változásokhoz, hiszen arról vagyunk híresek, hogy milyen leleményesen tudjuk elkerülni a katasztrófákat, vagy ha mégsem, akkor milyen nagyszerű történeteket költünk róluk, de a madaraknak nincs annyi választási lehetőségük, mint nekünk. A madaraknak segítségre van szükségük. És akkor rájöttem, hogy ez az igazi tragédia egy kényelemhez szokott, modern amerikai számára. Ez volt az a felismerés, amit már évek óta próbáltam elhárítani magamtól: nem az az igazi nagy baj, hogy a világ majd valamikor a jövőben a darabjaira fog hullani, hanem hogy nekem ezzel kénytelen-kelletlen, de most kell törődnöm. Ez volt az én madárproblémám.

Bart István fordítása

Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati "kisváros"; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak - a hetvenes évek - a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei - megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában.

A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna. Jonathan Franzen könyvét Bart István fordította.

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna, Európa, 2015, oldal, 2990 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.