Jonathan Garfinkel

A sakter szobája

Először Varsóban, kilépek az éjféli vonatból
pénz nélkül és a 17 éve lagnagyobb
hóviharban. Két srác a műszaki egyetemről
megszán és megengedi, hogy ledőljek
műmárvány padlójukra. Żywiecet iszunk és lengyel
hangalámondással nézzünk a Dirty Dancinget. Egy
férfi, egyetlen monoton hang.
Patrick Swayze magánhangzóit kissé
jobban megnyomja, mintha maga is
Swayze szeretne lenni.
Lazán.

A következő nap felkeresem a zsinagógát, túlélő,
amit egy kozmetikai cég renováltatott.
Megkapom a sakter szobáját. Ingyen van és fagyos
utcára néz, a fagyos időre.
A sakter nincs itthon a hétvégén, borjút
és csirkét öl Magyarországon.
Isten vigyáz rám Lengyelországban. Azt hiszem.

Hideg a szoba, dísztelen.
Sehol egy kép a családról, a kedvenc bárányról
vagy valamelyik ősről. Sztanyiszlavszkij
egy könyve, kinyitva: a test a torony
és a hang. A fűtés hagymát
és heringet lehel. Egy szűk ágy nyeli
a december fehér fényét. Képzeld el
Lázár megtermett testét
a Hegedűs a háztetőnből. Az ágy
egy fél Lázárnak elég, nem többnek.

Figyelem a szellemeket, jeleket,
valamit a múltból, de nem hallok mást,
csak kilenc férfit, akik egy minjant keresnek, hangok
dadognak két történetet odalent. Csatlakozom hozzájuk és akadozva
köszöntjük szombat-menyasszonyt. Mikor az imának vége,
akad vodka és bor mindenesetre.
Egy másfajta imádság, bizalmasabb.

Itt van Ruben, aki azt se tudta, hogy zsidó, huszonegy éves koráig.
És Piotr, aki azért tért be, mert szombatonként ingyen volt az étel.
A másik hét, öregek, haldoklók.
Elhalványult emlékek, elfeledett imák.

Mickey, a biztonsági őr egyáltalán nem imádkozik.
Az ő története: kijutott Majdanekből, beállt partizánnak,
elkapták, aztán Auschwitzba vitték. A vöröslő hold
alatt megszökött egy cirkuszvonattal
Sanghaj felé. Mikor végignézte, ahogy apját
japán kutyák felfalják,
labdákkal zsonglőrködött, hattal egyszerre. Most ecetes
tojást eszik, böfög,
nem imádkozik semmi lélekhez.

Visszatérve szobámba, egy kazettát találtam –
Leonard Cohen a szekrény fölső rekeszében:
Ez minden, amire vágytam,
élni egy kísértetjárta házban…
Semmi dolgom, csak inni és imádkozni.
Mickey sorsán gondolkodva.
Táncolni kezdtem egyedül egy tükör előtt.
Csábítónak éreztem magam, önmagam ellenére.
Élőnek, Varsó ellenére.

Különös módon zajlanak a dolgok.
Az eltörölt gettófalak,
az egész város eltörölve.
És mégis, ahogyan egykor volt,
Varsó most újraépíti
polgárai emlékezetét,
fölemeli
kőről kőre.

Addig esik a hó, míg elbizonytalanodsz, létezik-e
egyáltalán a világ. Egyszerre érzem
magam és nem-magam,
elveszve és még meg sem találva,
ugyanúgy, mint Varsó, ugyanúgy, akár
a fél-Lázár sakter,
amikor végighúzza kését egy állat nyakán,
és megérzi annak hangját, melegen a kézfején.

(Krusovszky Dénes fordítása)

EX SYMPOSION, 2012/77.

Az EX Symposion Test–Emlékezet tematikájú számát Krusovszky Dénes szerkesztette.

Bár az emberi test a kezdetektől tárgya és eszköze, illetve ihletője, létrehozója és olykor elszenvedője a művészetnek, a testünkről alkotott reflexióink, szemléletmódunk, ez a befelé irányuló tekintet folyamatos változásban van. Az EX Symposion Test-Emlékezet száma a kiterjedt test-diskurzusnak kifejezetten az időbeliséggel, a fizikailag is tetten érhető mulandósággal és múlhatatlansággal (gondoljunk akár a sebhelyek jel-szerepére) kíván foglalkozni. Hogyan emlékezik a test, hogyan emlékeztet és hogyan felejt? A kortárs magyar művészet szerencsére elég gazdag válaszokban, elég csak Borbély Szilárd, Nádas Péter vagy Rakovszky Zsuzsa utóbbi időben megjelent műveire gondolnunk, vagy a fiatal költőgenerációból Nemes Z. Márió, Bajtai András vagy Lanczkor Gábor nevét megemlíteni. Számunk egyfelől a tematikához szorosan kötődő szépirodalmi rovattal, másfelől pedig a versek és prózák által felvetett kérdéseket kibontó esszékkel és az utóbbi években izgalmas eredményeket hozó gender-studies- és filozófiai-antropológiai elméleteket érintő tanulmányokkal, ezeken túlmenően pedig interjúkkal kísérel meg sajátos emlékezetes bepillantást nyújtani ebbe a problémakörbe. De természetesen most sem csak irodalomról lesz szó. Fontos beszélni a test és az emlékezet kérdéskörének társadalmi, szociálpszichológiai vetületéről, is mint ahogy a társművészetek válaszkísérleteit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A kortárs tánc, a képzőművészet vagy akár a film külön utakat járó, de egymásra rímelő kísérleteit is érinteni kívánjuk, testemlékezeti vizsgálódásaink célterületét tehát valahová Kafka A fegyencgyarmaton című novellája, Otto Weininger töredékei és Christopher Nolan Mementó című filmje közé helyezve el.