hirdetés

Giorgos Panagi: Mondák – Al-Mutaszim, az aszaszinok vezére

2018. április 21.

A törvényalkotás a megoldásra váró kérdésekkel párhuzamosan zajlott, és azokkal egyidejűleg is hirdették ki őket. Amit reggel helyesnek ítéltek meg, délutánra elvetett ötletté változott, hogyha a délután árnyai közepette már idejétmúltnak bizonyult. – Giorgos Panagi, másképp Jorgosz Panají az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának ciprusi vendége. Művének részletét Pávai Patak Márta fordította.

hirdetés

(…) Umbar. A sivatag aranyszemcséje. Az erő és a gyengédség oázisa. Umbar, az évszázados pillanatok városa, a város, ahol Al-Mutaszim eszményei olyan tökéletes formában öltöttek testet, hogy kezdetben maga is olyan bizalmatlanul fogadta őket, ahogyan az alkimisták fogadják önkéntelenül is tökéletes kísérleteik sikerét.

Umbar volt az első város, amely a sivatag kellős közepén valaha is épült, és hasonlóképpen az első olyan is, amelyet nomádok építettek. A legenda szerint a vándorlók a sivatagon keresztül a legközelebbi városba igyekeztek, amikor megtapasztalhatták Al-Mutaszim egyik Időélményét. Mozdulatlanná merevedve álltak a homokviharban, és csak azt látták, hogy vándorolnak folyamatosan városról városra, és az egész csupán egyforma terek és épületek, egyforma emberi arcok egyvelegének tűnt előttük, minden mindenütt ugyanolyannak, egyforma sorssal, és legalább annyira egyforma keservekkel. Mintha egyik városból a másikba vándorolva semmi sem változott volna, mintha egyáltalán nem telt volna el közben idő, és az egyetlen szabadságélményt és változást, amit ezek a nomádok átéltek, mindössze abban az üres időszünetben tapasztalták volna meg, ami a menekülés és a mindenütt jelenvaló városukba való visszatérésük között volt. Most, itt a sivatag kellős közepén megtalálták az egyetlen helyet, amely nomád létezésüknek igazán megfelelt: a táj minden szélfuvallatra változott; ahogy kinyitogattad és becsukogattad a szemed, mindig máshol voltál; a folyton változó szélben, és ahogy a homokbuckákra szállt a homok, az Idő mintha visszaugrott volna, mintha újult erővel gördült volna alá, kimeríthetetlenül és felfoghatatlanul, ismétlődések, szünet és üresség nélkül. Eleinte a kezdetleges, nomád tábor viselte az Umbar nevet. Az elnevezés azonban később is megmaradt, miután a sátrak között megkezdték a házak és középületek alapozását, és szép lassan megjelentek a fürdők, a kövezett utak, a piramisok, a függőkertek és a könyvtárak és minden egyéb között, aminek Umbar hajdanán a pompáját köszönhette.

A nomádok városában az élet a jelen ritmusára járt, ugyanolyan békességben az Idővel, ahogyan a szívünk ver, meg ahogyan az óra mutatja a másodperceket. A házakban folyamatosan változott lakó és bútorzat, ám ez egyáltalán nem okozott felfordulást. A kereskedelem a pillanatnyi spontán elhatározás szerint zavartalanul működött a szomszédok körében, a pillanatnyi igények szerint, egyáltalán nem megszabott szervezeti formában. A törvényalkotás a megoldásra váró kérdésekkel párhuzamosan zajlott, és azokkal egyidejűleg is hirdették ki őket. Amit reggel helyesnek ítéltek meg, délutánra elvetett ötletté változott, hogyha a délután árnyai közepette már idejétmúltnak bizonyult. Az érzelmek és a hangulatok ugyanolyan könnyedén és észrevétlenül változtak, ahogyan az éjszakai szél hőmérséklete. A temetések nem a végérvényes, örökre szóló búcsút, hanem karneváli ünnepi alkalmat jelentettek. Az ünneplések nem az érzékiség felszikrázó ütemére, hanem a pontos ösztönök önfeledt szabadságának irányítása alatt zajlottak. A gondolkodást csupán az élet folyását megakasztó időleges akadályok elhárítására, nem pedig alapvetésre vagy érvelésre használták, és sosem számított kötelező érvényűnek.

Al-Mutaszim valahányszor megérkezett a városba, mindig kitörő öröm fogta el. Eleinte elrejtőzött, éjfélkor titokban körbejárta az utcákat. Egy idő múltán fényes nappal kötött barátságot a helyiekkel. Végül aztán teljes bizalmáról biztosított bennünket Ubarban, és szabad bejárást engedélyezett, mintha a város Alamut folytatása lenne. Csodálatos, mérhetetlenül hasznos éveket éltünk le egymás mellett Ubarban. A hitetlenek azonban mindvégig rossz szemmel nézték Al-Mutaszim érdeklődését a város iránt, azzal vádolták, hogy fittyet hány a testvériségre, tették mindezt csupán azért, hogy elhíresztelhessék róla, kifecsegi titkainkat az idegenek körében. Az igazság pedig az, hogy mottónk rövid időn belül elterjed az ubariak között, akik nagy lelkesen magukra ismertek benne. Közöttünk azonban mindig is megvolt az a titokzatos és különleges vonzódás egymás iránt, mi hát a rossz abban, hogy a viszonyunk végül kölcsönös lett? Mi az ő létformájukat csodáltuk, ők meg a mi gondolkodásmódunkat.

A rossz mindenütt jelen volt. A helyiek tudomásul vették, hogy létezik egy mondás, amely igen pontosan összegzése életmódjuknak, és attól fogva inkább gondolkodni kezdtek, ahelyett hogy cselekedtek volna. Mintha az a „semmi sem igazi, mindent szabad” annyira jellemző módon körülírta volna, hogy milyenek is az ubariak, és mit csinálnak, hogy szép lassan minden cselekedetüket és életjelenségüket ez hatotta volna át. Idővel pedig a város szent mottója, Ubar felvirágzásának titka lett. Ámde bármennyire fölfogta is ésszel minden helybeli, egyáltalán nem tudták átvinni a gyakorlatba, mindössze a bűvös mondat imádatára szorítkoztak, alkalmazni viszont nem alkalmazták. Ez idő tájt jelentek meg Ubarban az első sajátos intézmények. A bíróságok, a helyőrségek, a tanácsok, a tisztek, a hadsereg, a menhelyek, a szanatóriumok, az intézmények és a címek rendíthetetlen hierarchiában kezdtek feltünedezni, és mindez a bűvös jelmondat meggyökeresedését és végsőkig való tiszteletben tartását szolgálta. Az a hír járta még, hogy Ubart egy azonos nevű, titkos királyság szervezte, amely ugyanolyan legendás teljhatalommal rendelkezett, mint a mi vezérünk. Al-Mutaszifot eleinte nem nyugtalanították az újítások. Ha számára Ubar az a hely, ahol legszebb reményeit látta megvalósulni, akkor talán elérkezett a pillanat, hogy maga a város is pontos és ésszerű szerkezetet öltsön.

Hamarosan elkezdődött az első bölcseleti iskolák alapítása. Félművelt, ostoba diákok ízlelgették a mottónkat, ebből aztán egy sor szofizma és félremagyarázás született, rendeletekben és törvényekben értelmezték, ezáltal teljesen kiforgatták, megmásították, ízekre szedték mindazt, amit szerintük jelentett. Ekkoriban történt, hogy Al-Mutaszimot hatalmába kerítette a kétségbeesés. Nem alaptalanul. A skolasztika és a tehetetlenség konkrét jelent és múltat adott Ubarnak. Jelenje a futóhomok örvénylő vihara lett, melyben a hanyatlás összes tünete elegyedett és őrlődött egymással: a telhetetlenség, a dogmatizmus, a lustaság, a szentimentalizmus, a kereskedelem és mindennemű hit teljes hiánya. Ubar titokzatos királya szerette volna összhangba hozni egymással az ellentétes tantételeket, s hogy véget vessen a vitáknak és viszálykodásoknak, megváltoztatta az ismert mondást: „Minden igaz, mindent szabad”. Vezérünk ekkor omlott össze. Attól fogva napról napra fehérebb lett a haja és a szakálla. Szótlanul, erőtlenül vonszolta magát, mintha Ubar hanyatlása teljesen maga alá temette volna. Órákra eltűnt, és amikor újra megjelent, idősebbnek látszott, mint előtte volt. Jóllehet minden kapcsolatot megszakított Ubarral, rémálmaiban a város olyan hullámzónak tűnt fel, hogy esténként az ágyából nézve is, mintha eltűnt volna, reggelente pedig homokszemeket találtunk a kastély folyosóin, a sarkokban ubari érmék és drága kelmék cafrangjai hevertek. Egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor holttestét megtaláltuk a város egyik sikátorában. (…)

Pávai Patak Márta fordítása

A kötet a nosztalgia, a szerelem, az identitás és az élet értelmének témaköréből merít, azt vizsgálja, mit jelent embernek lenni egy olyan világban, amely gyorsan és követhetetlenül változik. Régi mondák címen a mai világ lép az ismert mítoszok keretébe, és ezzel megfordul hagyományos jelentésük. Jelenkori mondák címen életmódokat és viszonyokat vizsgál a szerző, mitikus távlatokba helyezi őket, és ezáltal minden túlnő a megszokott jelentésén, ismeretlen, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen lesz.

Giorgos Panagi (vagy Jorgosz Panají) (1987, Limaszol) ciprusi író klasszika-filológiát tanult a Thesszaloniki Arisztotélio Egyetemen. Jelenleg Berlinben él és dolgozik. Első kötetével elnyerte a ciprusi állami díjat, több nemzetközi irodalmi fesztiválon szerepelt. Nemrégiben szerb fordítás is készült a könyvből.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.