Costa elment, örült, hogy ilyen jól kezdődött a napja, Raimundo Silva pedig kiment a konyhába, nekilátott elkészíteni a tejeskávét meg a vajas pirítóst. Ez a szabályok és elvek közé szorított ember szinte szenvedélyesen szereti a pirítóst, és ebben leküzdhetetlen torkossága nyilvánul meg, amelyhez számos érzéklet is társul, ezek pedig egyaránt lehetnek vizuálisak, tapintásiak, szaglószerviek és ízlelésiek, itt van mindjárt a kenyérpirító krómozott ragyogása, aztán a szeleteket vágó kés, a piruló kenyér illata, az olvadó vaj, végül pedig a száj, a szájpadlás, a nyelv összetett gyönyörűsége, meg a fogaké, melyekre elmaradhatatlanul rátapad a sötét, égett és puha réteg, aztán ismét az illat, most már belülről, a mennyországba kell kerülnie annak, aki ilyen fenséges dolgot tudott feltalálni. Raimundo Silva egyszer valamikor hangosan is kimondta ezeket a szavakat, egy rövid pillanatig ugyanis úgy érezte, vérévé válik a tűz és a kenyér tökéletes műve, mert neki tulajdonképpen még a vaj is fölösleges lehetne, különösebb sajnálkozás nélkül le tudna mondani róla, noha botorság visszautasítani azt, ami a lényeghez társulva csak növeli annak étvágygerjesztő voltát és zamatát, márpedig a pirítós meg a vaj esete éppen ez, eddig is erről beszéltünk, és ez lenne például a szerelem esete is, ha a korrektornak e téren több tapasztalata volna. Raimundo Silva befejezte az evést, majd elment fürödni, borotválkozni, rendbe tenni a külsejét. Amíg arcát jó vastagon el nem lepi a hab, óvakodik egyenesen a tükörbe nézni, mára már régen megbánta, hogy a hajfestés mellett döntött, olyan, mintha rabja lenne saját mesterkedéseinek, mert viszolyogva szemlélt képmásánál is kevésbé tudja elviselni a gondolatot, hogy ha abbahagyná a festést, ősz hajszálai egyszerre, hirtelen tűnnének elő, akárcsak valami brutális kitörés a lassú, természetes őszülés helyett, amelyet egy napon hiúságból felfüggesztett. A lélek apró kis nyomorúságai ezek, de a bűntelen testnek kell fizetnie értük.
  Kizárólag azért, hogy ismerkedjék az új munkával, Raimundo Silva a dolgozószobában szemügyre veszi a Costa által otthagyott könyvet, nehogy most meg véletlenül egy teljes Portugália története jusson nekem, akkor aztán lenne bőven kísértés Igenre és Nemre, vagy arra a másikra, ami még csábítóbban spekulatív, ez maga a végtelen Talán, így kő kövön, vagyis tény tényen nem maradna. Kiderül, hogy csak egy regény a sok közül, nincs mit idegeskedni, nem kell belevezetni azt, ami úgyis benne van, mert az ilyen könyvek és minden elbeszélő írás egytől egyig folyamatos kételkedés közepette készül, elharapott állításokkal, főleg pedig az a nyugtalanító bennük, hogy semmi sem igaz, de úgy kell tenni, mintha az volna, legalább egy darabig, aztán már úgysem lehet ellenállni, nyilvánvaló körülöttünk a változás, és ekkor kezdünk az eltelt idővel foglalkozni, mert csak ez az igazi idő, és megpróbáljuk rekonstruálni azt a pillanatot, amelyet azért nem tudtunk felismerni, mert az éppen egy másik pillanat rekonstruálása közben telt el, és így tovább, pillanatot pillanat után, az egész regény ez, merő kétségbeesés, meghiúsult szándék, hogy a múlt ne vesszen el véglegesen. Csak arra nem talált még választ az ember, hogy a regény akadályozza-e meg a felejtést, vagy a felejtés képtelensége készteti-e arra, hogy regényeket írjon. Raimundo Silvának megvan az a higiénikus szokása, hogy minden korrektúra után egy nap szabadságot engedélyez magának. Megkönnyebbülés, mondja, megtisztulás, így hát ilyenkor le szokott ereszkedni a városba, sétál az utcákon, tárlatokon időzik, leül egy kerti padra, két órán át a moziban szórakozik, bemegy egy múzeumba, mert hirtelen sürgős igénye támadt ismét megnézni egy festményt, egyszóval úgy viselkedik, mint aki látogatóba jött, s nem egyhamar tér majd vissza. Azonban nem mindig teljesíti a programot. Nem ritka az sem, hogy már akkor hazatér, amikor még javában tart a délután, pedig nem fáradt, nem is bosszús, csak éppenséggel szólította az a belső hang, amellyel nem érdemes vitába szállni, egy könyv várja, egy másik, a kiadó ugyanis, bár igen nagyra becsüli és tiszteli őt, még sohasem hagyta munka nélkül. A sok egyhangúan leélt év után még mindig ágaskodik benne a kíváncsiság, vajon miféle szavak várnak rá, milyen konfliktus, milyen tétel, miféle vélemény, milyen egyszerű cselekmény, ugyanígy járt a Lisszabon ostromának históriájával is, nincs mit csodálkozni rajta, hiszen iskolás kora óta még véletlenül sem volt módja rá, hogy a távoli múlt ilyen epizódjai iránt érdeklődjék.
 Hanem ezúttal Raimundo Silva már előre tudja, hogy csak későn fog hazatérni, valószínűleg egy éjféli előadásra is beül, s nem kell különösebb éleselméjűség, anélkül is rájön az ember, hogy most minden vágya elérhetetlennek lenni, ha netán Costa fölfedezné a csalást, melynek a korrektor egyszerre szerzője és cinkosa, mint szerző ugyanis tévedett, mint korrektor viszont nem javította ki. Egyébként csaknem tíz óra, a nyomdában már bizonyára javában készítik az első kereteket, a nyomdász a szakemberre jellemző aprólékos gonddal tér rá a kilövés után a beállításra, néhány perc múlva sebesen záporozni kezdenek a papírlapok, amelyek Lisszabon ostromának hamis históriájáról szólnak, és ugyancsak néhány perc múlva megszólal a telefon, furcsa, hogy eddig nem szólalt meg, és a vonal másik végén Costa ordít, Olyan hiba van itt, Silva úr, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan, még szerencse, hogy idejében észrevettem, jöjjön azonnal, szálljon taxiba, ez a maga felelőssége, nem, nem olyasmi, amiről telefonon lehetne értekezni, követelem, hogy jelenjen meg, tanúkat akarok, Costának az idegességtől rikácsolóvá válik a hangja, Raimundo Silva pedig, aki legalább annyira ideges, vagy még idegesebb, ráadásul űzi a képzelete, sietősen öltözködni kezd, az ablakhoz megy megnézni, milyen az idő, hideg, de derült. A túlsó parton füstöt eregetnek a levegőbe a magas kémények, a gomolyok eleinte függőlegesen szállnak fölfelé, aztán a szél megtöri a lendületüket, és lassú, dél felé hömpölygő felhővé szelídíti őket. Raimundo Silva az öreg város háztetőire néz, lefelé. Keze az erkély korlátjára támaszkodik, a hideg, érdes fémet tapintja, már megnyugodott, csak bámul, nem gondolkozik, és ebben a szellemileg üres pillanatban egy ötlete támad, hogyan töltse a szabadnapját, éspedig olyasmivel, amit még soha életében nem csinált, nincs igazuk azoknak, akik az élet rövidségét panaszolják, ha nem használják ki úgy, ahogyan tehették volna.
 Az erkélyről belépve a dolgozószobába sietett, a szekrényből, a papírok közül előkereste az Ostrom még nála lévő első levonatát, ugyanígy persze nála van a második meg a harmadik is, de az eredeti nincs, az az első korrektúra után már a kiadóban marad, az egészet papírzacskóba tette, és ekkor megszólalt a telefon. Raimundo Silva megremegett, balkeze szokásból lendült ki, de félúton megállt, és visszahúzódott, ez a fekete tárgy időzített bomba, mindjárt felrobban, támadásra kész, vibráló csörgőkígyó. Lassan, mintha attól félne, hogy léptei zaját a hívó fél meghallhatja, hátrál a korrektor, Ez Costa, suttogja, de téved, sohasem fogja megtudni, ki akart vele aznap délelőtt beszélni, ki és miért, Costa nem fogja néhány nap múlva azt mondani, hogy Telefonáltam a lakására, de senki se vette föl, és más sem, de ugyan ki, más se mondja majd ugyanezt, Milyen kár, jó hírem volt a maga számára, de a telefon csak csöngött, csöngött, és semmi. Igaz, a telefon csak csöng, csöng, de Raimundo Silva nem veszi föl, már az előszobában van, ennyi kétely és ijedelem után végre távozásra készen, valaki biztos eltévesztette a számot, előfordul, de ezt sohasem fogjuk megtudni, csupán feltételezés, noha kedvünk volna kihasználni a lehetőséget, a korrektor is megnyugodna, ez persze, ha alaposan megfontoljuk, meggondolatlan vélekedés csupán, figyelembe véve, hogy az efféle nyugalom a jelen körülmények között minden szempontból a puszta halogatás átmeneti megkönnyebbüléséhez hasonlítana, múljék el tőlem ez a pohár, mondta az a másik, és mit sem használna neki, hiszen újra csak megkínálnák vele. 

 Miközben lefelé megy a keskeny és meredek lépcsőn, Raimundo Silva arra gondol, hogy még nem késő elkerülni a rá várakozó baljós órát, mikor is fölfedezik majd a vakmerő beavatkozást, elég lenne taxiba szállnia és a nyomdába sietnie, Costa is biztosan ott van, ragyog a boldogságtól, hogy ismét bizonyítékát adta fő jellemvonásának, a hatékonyságnak, ugyanis Costa, mivel a Műszaki osztályon dolgozik, imád a nyomdába menni és, úgymond, vezényelni, éppen ezt fogja csinálni most is, amikor egyszerre csak kiabálva bevágtat az ajtón Raimundo Silva, Állj, abbahagyni, olyan, mint a ziháló hírnök esete, aki az utolsó pillanatban hozza a halálra ítéltnek a királyi kegyelmet, micsoda megkönnyebbülés, igaz, ez is átmeneti, de micsoda szakadék tátong a tudás, mármint, hogy egy napon meg fogunk halni, és a tény között, amikor a szemünk előtt lebeg a vég, a kivégző osztag fegyvert szegez ránk, senki sem tudja ezt jobban, mint aki egyszer már csodásan megmenekült, most viszont visszavonhatatlanul itt a végzetes pillanat, Dosztojevszkij először megúszta, de másodszorra már nem. Az utca hideg, tiszta fényében Raimundo Silva még mintha mérlegelné, mit is tegyen, de a mérlegelés színlelés, látszat csupán, a korrektor olyan vitát testesít meg önmaga számára, amelynek kimenetele már előre ismert, a hajthatatlan sakkozók mondása kívánkozik ide, a megérintett figurával lépni kell, kedves Aljekinem, amit írtam, megírtam. Raimundo Silva mélyet lélegzik, a jobb- és baloldali épületsort nézi a birtoklás különös érzésével, amely kiterjed a lábával taposott földre is, ő, akinek az égvilágon semmije sincs, még az a reménye sem, hogy egyszer lesz valamije, hiszen a Benvinda keresztmama által képviselt adománynak már az illúziója is réges-régen szertefoszlott, Isten nyugosztalja, ha ugyan vigasztalják a törvényes és kegyben részesített örökösök fohászai, ők pedig semmivel sem önzetlenebbek vagy önzőbbek, mint ahogy azt az örökösök általános, mindenhol egyforma természete diktálja. De az igaz, hogy a korrektor, aki hosszú-hosszú, már számon sem tartott évek óta él itt, a fellegvár szomszédságában, bár elég csak annyira tudomást vennie róla, hogy a lakását mindenhonnan be tudja tájolni, most az új birtokos már említett öröme mellett felszabadult, megkönnyebbült gyönyörűséget is tapasztal, amely talán nem tart a következő saroknál tovább, ahol befordul a Bartolomeu de Gusmao utcába, az árnyak övezetébe. Gyaloglás közben önmagának teszi föl a kérdést, vajon honnan eredhet ez a biztonságérzet, hiszen jól tudja, Damoklész híres kardja lebeg a feje fölött felmondólevél formájában, amelyet több mint igazságos okból, illetéktelenség, szándékos csalás, előre megfontolt rossz szándék miatt fog majd kézhez kapni, s mert másokat is belekevert a maga eltévelyedéseibe. Ezt kérdezi, és elképzeli, hogy a választ maga az elkövetett mulasztás adja meg, persze nem a mulasztás önmagában, hanem a belőle fakadó nyilvánvaló következmények, arról van szó tudniillik, hogy Raimundo Silvának, aki véletlenül éppen a volt mór város különböző pontjain mozog, e történelmi és helyrajzi egybeesésről sokrétű, kaleidoszkopikus tudata van, s ez kétségkívül formálisan meghozott döntésének köszönhető, amely szerint a keresztes vitézek elhatározták, nem segítenek a portugáloknak, boldoguljanak, ahogy tudnak a maguk nemzeti erőivel, ha ugyan már nemzetinek hívhatjuk őket, bár az biztos, hogy hét évvel korábban hiába segített egy másik keresztes had, alaposan beverték az orrukat a várfalba, vagy talán el sem jutottak odáig, menekült, ki merre látott, kerteket, udvarokat dúlva föl és más módon is megsértvén a magántulajdont. Mindezeknek a megfontolásoknak pedig egyetlen céljuk világossá tenni, még ha a nyers valóság fényében keserves is elismerni, hogy Raimundo Silva számára, míg Urunk Istenünk másképpen nem rendelkezik, Lisszabon még mindig a móroké, hiszen, tűrjük el most az ismétlést, még huszonnégy óra sem telt el a keresztes lovagok vérlázító visszautasításának végzetes perce óta, ilyen csekély idő alatt pedig a portugálok nem tudhatták maguktól megoldani a vesztegzár, az ostrom, az ütközet és a támadás bonyolult taktikai-stratégiai kérdéseit, reméljük, hogy amikor ezekre sor kerül, mindegyik rövidebb időt vesz majd igénybe, mint az előző.
 A Tündér nevű tejivó, ahová a korrektor most belép, természetesen nem volt itt ezernegyvenhétben, vagyis a mi évünkben, e pompás júniusi ég alatt, amely a tenger és a kikötő felől érkező friss szellő ellenére is forróságot áraszt. Egy tejivó mindig is kiváló helynek számított a friss hírek szempontjából, mert az ide betérők általában nem nagyon sietnek, mivel pedig ez a negyed amúgy is megőrizte népies jellegét, s így mindenki mindenkit ismer, a mindennapok családiassága pedig minimálisra apasztotta a közlést megelőző szertartásokat, kivéve az olyan egyszerűeket, amilyen a Jó reggelt, a Hogy van, a Hát otthon, minden rendben, mert ilyenkor nem szentelünk különösebb figyelmet a kérdések és válaszok valódi értelmének, természetes, hogy a beszélgetők rövid időn belül rátérnek a sokféle és kivétel nélkül súlyos napi gondok megvitatására. A város akár egy siratókórus, csak úgy özönlik befelé a menekülő tömeg, Ibn Arink, a Gallégo csapatai futamították meg őket, hogy Allah sújtson le rá, és űzze a mélységes pokolba, és bizony szánalmas állapotban jönnek a boldogtalanok, sebeikből folyik a vér, sírnak és kiáltoznak, nem kevésnek csak csonk maradt a keze helyén, mások fületlenül, orr nélkül térnek vissza, íme a figyelmeztetés, melyet maga előtt küld a portugál király, és úgy látszik, mondja a tejivó tulajdonosa, keresztes lovagok érkeznek a tengeren, átkozottak legyenek, azt beszélik, úgy kétszáz hajó lehet, jó nagy kutyaszorítóba kerültünk, semmi kétség, Jaj, szegénykéim, mondja egy kövér asszony, s fölszárít egy könnycseppet, most jövök a Vaskaputól, még akkora bajt és nyomorúságot, mint ott, azt se tudják az orvosok, hová rohanjanak, olyat is láttam, akinek véres massza volt az arca helyén, egy szerencsétlennek meg a szemét szúrták ki, borzalom, borzalom, a Próféta kardja sújtson le a gyilkosokra, Le fog sújtani, mondta egy fiatalember, aki a pultnak támaszkodva egy pohár tejet ivott, ha a mi kezünk fogja, Nem adjuk meg magunkat, mondta a tejivó tulajdonosa, hét éve is jöttek portugálok meg keresztesek, és megemlegették, Úgy bizony, erősítette meg a fiatalember, miután kézfejével megtörölte a száját, de Allah nem szokott segíteni azokon, akik nem próbálnak magukon segíteni, ami pedig a keresztesek öt hajóját illeti, már hat napja ott horgonyoznak a folyón, miért nem támadunk rájuk, és süllyesztjük el őket, és milyen igazságos cselekedet lenne, szólt közbe a kövér asszony, cserébe a mieink nyomorúságáért, Cserébe nem, vetette ellen a tejivó tulajdonosa, mert mi sohasem adjuk alább a bosszút, százat veszünk egyért, De az én szemem olyan, mint a holt galamb, mely nem tér vissza a fészekbe, mondta a müezzin.

 Raimundo Silva belépett, és anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelt volna a jelenlévőknek, köszönt, aztán leült egy asztalhoz a kirakat mögé, amelyben ott díszelegtek a szokásos csábító nyalánkságok, a tejszínkrémes kosárkák, pálmalevelek, bőségszaruk, kuglófocskák, rizstorták, szerelmeslevelek és az elmaradhatatlan svájci kiflik, ez utóbbiak növekvő félhold formájukról kapták francia nevüket, a croissant-t, bár az első harapás után máris fogyatkozni kezdenek, végül már csak morzsák maradnak a tányéron, ezek a legeslegalsóbb égitestek, melyeket Allah hatalmas, megnedvesített ujja a szájához emel, aztán nem marad más, mint a szörnyű kozmikus üresség, ha összeférhet egyáltalán a lét és a semmi. A pincér, aki nem tulajdonos, félbeszakítja a pohármosogatást, és már hozza is a kávét, mert azt kért a korrektor, ismeri őt, bár nem mindennapos vendég, csak olykor-olykor jön, s mindig olyan benyomást kelt, mint aki csak az időben véletlenül keletkezett hézagot tölti ki éppen, most mégis mintha kényelmesebben helyezkedett volna el, papírzacskót nyit ki, különálló lapok vastag kötegét veszi ki belőle, a pincér helyet keres, ahová letehetné a csészét és a pohár vizet, a cukroszacskót a csészealjra teszi, s mielőtt visszahúzódna, megismétli az egész délelőtt hangoztatott megjegyzést, a hidegről beszél, Szerencsénkre ma nincs köd, a korrektor mosolyog, mintha kellemes híreket kapott volna, Igaz, szerencsére nincsen köd, de a szomszéd asztalnál egy kövér asszony, aki szerelmeslevelet eszik a világos színű tejeskávéjához, közli velük, hogy a meteorológiai jelentés szerint, ezt mellesleg helytelenül ejti, Meteorológiai, mondja, a ködszitálás késő délután valószínűleg ismét megindul majd, ki hinné, olyan tiszta most az ég, szikrázón süt a nap, s bár az asszony nem így fejezi ki magát, mi nem tudunk ellenállni a költői kísértésnek. Az időjárás állhatatlan, akárcsak a szerencse, mondta a korrektor, de tudatában volt a mondat ostobaságának. Nem válaszolt a pincér, az asszony sem válaszolt, mert ez a legbölcsebb magatartás a megfellebbezhetetlen ítéletekkel szemben, meghallgatni őket és csöndben maradni, remélve, hogy az idő majd darabokra töri őket, bár az idő múlásával nem ritkán még megcáfolhatatlanabbá válnak, amint ez a görög és latin bölcsességekkel történt, ám ha majd minden idő eltelt, persze ezek is feledésre lesznek ítélve. A pincér visszatért a pohármosogatáshoz, az asszony a szerelmeslevél maradékához, hamarosan nekilát majd, hogy nedves mutatóujjával fölszedegesse a morzsákat, lopva teszi, mert ez neveletlenség, bár ellenállhatatlan, és nem tudja majd mindet egyenként összegyűjteni, mert a szerelmeslevél darabkái, ezt tapasztalatból tudjuk, olyanok, mint a kozmikus porszemek, megszámlálhatatlanok, egy végtelen, kifogyhatatlan ködfelhő cseppecskéi. Egy fiatalember is itt lenne a tejivóban, ha meg nem halt volna a háborúban, ami pedig a müezzint illeti, az ő jámbor ijedtség-okozta haláláról, emlékezzünk csak vissza rá, már megtudtunk egyet s mást, ahogy rárontott Osberno, persze nem az írástudó, hanem a keresztes lovag, magasra emelt, friss vértől csöpögő karddal, Allah legyen irgalmas az ő teremtményeihez, az övéihez, akik ennek ellenére oly szerencsétlenek.
 Kávézás közben Raimundo Silva előkereste a Lisszabon ostromának históriája levonatából azt, ami őt érdekelte, nem a király beszédét, nem is a harci epizódokat, már a baleár vagy baleári hajítógépek is teljesen hidegen hagyták, s ugyanilyen kevéssé érdekelte a fegyverletétel vagy a fosztogatás. Hamar megtalálta, amit keresett, a négy papírcsíkot, kiemeli őket a lapok közül, és figyelmesen elolvassa, a fontosabb utalásokat áthúzza sárgán fluoreszkáló kijelölő filccel. A kövér asszony bizalmatlan tekintettel szemléli az érthetetlen műveletet, azután pedig, minden előjel nélkül és persze semmiféle ok-okozati viszonyt nem tételezve föl idegen cselekedet és saját gondolat között, kapkodva kis halomba söpri a morzsákat, és mind az öt ujja begyével összeszorítja, felcsippenti, és szájához emeli, majd kéjesen beszippantja őket. A zajtól megzavart Raimundo Silva szemrehányón oldalvást pillant, nem kétséges, gondolja, a visszamenőleges kísértés az emberi faj sajátossága, ha Henrik Alfonz falánk módon habzsol az öt ujja segítségével, üsse kő, akkoriban így szokás, bár hellyel-közzel már felfedezhető néhány újítás, mint például az, hogy az ember a kése hegyére tűzi a húsfalatot, és úgy emeli a szájához, már csak a kézenfekvő ötletre kell ráéreznie valakinek, hogy fogakat képezzen ki a pengéből, igazság szerint már késik is a találmány, hiszen elegendő volna, ha a szórakozott feltalálók felfigyelnének azokra az ügyetlen háromágú favillákra, amelyekkel a földművesek összehúzzák, egybegyűjtik a lekaszált búzát meg árpát, aztán fölemelik, kocsira rakják, mert nagyon is bizonyítja a tapasztalat, hogy nem jut messzire sem a művészetben, sem pedig az életben az, aki átadja magát az udvari kényelemnek. Hanem ennek az asszonynak itt a tejivóban nem lehet megbocsátani, őt ugyanis nyilván nagy fáradsággal tanították meg a szülei az asztal melletti illendő viselkedésre, és tessék, így visszaesik, ki tudja, nem maradt-e bennünk jócskán az egykori pallérozatlanságból, mórok és keresztények illemtudása akkor még egyforma volt, bár e véleményt erősen vitatják, sokan nemcsak állítják, hanem bizonyítani is megkísérlik, hogy civilizáció tekintetében Mohamed követői voltak előnyben, míg a megrögzött, durvaságban dőzsölő többieknek még csak alig kezdett viszketni a viselkedés kiütése, azonban minden meg fog változni azon a napon, amikor felgyújtja a lelküket Miasszonyunk Szűz Mária kultuszának roppant láza, mely oly elragadtatott, hogy miatta elhanyagolják majd az ő Isteni Fiának kultuszát, s arról már ne is beszéljünk, milyen bántón jelentéktelen szerep jut a mindennapi életben az örökkévaló Atyának, és ebből is kitetszik, milyen természetesen, erőlködés nélkül lehet lágyan témáról témára siklani és fölemelkedni a szerelmeslevéltől, amelyet egy asszony fogyaszt a Tündér tejivóban, Őhozzá, akinek nincs szüksége evésre, belénk viszont csúfondárosan ezernyi vágyat és szükségletet ültetett.

 Raimundo Silva visszateszi a zacskóba a Lisszabon ostromának históriáját, kivéve a négy kiválasztott levonat-oldalt, ezeket összehajtogatja, és gondosan zakója belső zsebébe teszi, majd a pulthoz megy, ahol a pincér éppen egy kis kuglófot szolgál föl egy fiatalembernek, az meg olyan képet vág, mint aki munkát keres, és most összpontosít, mert tudja, hogy ma már nem lesz része bőségesebb étkezésben. A korrektor elég éles szemű megfigyelő, és elég érzékeny is ahhoz, hogy egyetlen pillantással ilyen teljes információt gyűjtsön be, és ki tudja, lehetséges, hogy egy nap majd ilyen szemek tekintenek vissza rá otthon a tükörből, a saját szeme persze, mondanunk sem kell, most azonban nem érdemes ezt firtatni, mert belőle most a jelene érdekel minket, a múltból pedig csak egy emlék, de az sem az ő múltjából, hanem az általánosból, és annak is csak a pimasz szó által módosított része a fontos. Azt kell most megtudnunk, hová vezet ez minket, elsősorban persze Raimundo Silvát, a szónak ugyanis, mindegyiknek, megvan ez a tulajdonsága vagy erénye, hogy vezeti azt, aki kimondta, aztán minket is talán, talán, hiszen úgy követjük őt, mint a szagot fogó vizsla, bár ezek a gondolatok nyilvánvalóan koraiak, mert az ostrom még el sem kezdődött, a tejbárba lépő mórok kórusban zengik, Győzni fogunk, győzni fogunk kezünkben tartott fegyvereinkkel, lehet, ehhez azonban az kell, hogy Mohamed teljes erejéből segítsen, mert fegyvert bizony nemigen látunk, a fegyvertár pedig, ha a nép szájából valóban Allah hangja szól, nincs bőségesen, azaz a szükségletnek megfelelően feltöltve. Raimundo Silva odaszól a pincérnek, Ugyan, tegye már el nekem ezt a csomagot estig, zárás előtt visszajövök érte, mire a pincér két nagy cukorkás tégely közé szorítja be a papírzacskót, ott lesz a háta mögött, Itt senki se nyúl hozzá, mondja, eszébe se jutott megkérdezni, miért nem viszi haza a csomagot Raimundo Silva, hiszen egész közel lakik, a Csodatévő Szent Antal utcában, mindjárt a következő sarkon, ám a pincérek, szemben az általános vélekedéssel, tapintatos emberek, szent türelemmel hallgatják a sokféle szóbeszédet nap mint nap, egy életen át, az egyhangúságba bele is fáradnak, és igaz ugyan, hogy a kötelező szakmai udvariasság és a vendég kedvének keresése ad értelmet az életüknek, így hát nagy érdeklődést és figyelmet mutatnak, belül azonban eközben mindig máson jár az eszük, ezt a pincért is aligha érdekelné a korrektor magyarázata, ha magyarázatot adna, Attól félek, megszólal a telefon. A fiatalember már végzett a kuglóffal, most titokban a tejjel öblöget, hogy kiszabadítsa a fogaira és az ínyére tapadt maradványokat, a jó felhasználás az igazi nyereség, így tanították jó szüleink, de nem lettek gazdagabbak e rendkívüli tudástól, s ha nem tévedünk, Benvinda keresztmama elsiratott javainak sem ez volt az eredete, Isten bocsásson meg neki, ha tud.
 Jól teszi a pincér, hogy meg sem hallja a szóbeszédet. Közismert, hogy súlyos nemzetközi feszültség esetén éppen az idegenforgalom az a könnyűipari ágazat, melyen először mutatkoznak az ingatagság és az összeomlás jelei. Nomármost, ha Lisszabon városában ténylegesen fönnállna az ostrom és a támadás veszélye, nem érkeznének most ide ezek a turisták, ma délelőtt az elsők, két autóbusszal, az egyikben szemüveges, fényképezőgépes japánok ülnek, a másikban anorákok és amerikai színekben pompázó nadrágok látszanak. A tolmácsok mögött gyülekeznek, és egymás mellett, de két elkülönülő oszlopban vágnak neki az emelkedőnek a Vásáros utcán, egy kapun átlépve kezdik az utat, és itt látható Szent György szoborfülkéje, így a turisták megcsodálják a szentet meg a rettentő sárkányt, noha az utóbbi mérete nevetségesnek tűnhet a faj csodásabb példányaihoz szokott japán szemeknek. Ami az amerikaiakat illeti, közismert, milyen megszégyenülve ismerik el, bizony szegényes figura egy frissen elválasztott bikaborjút meglasszózó vadnyugati tehénpásztor, ha összehasonlítjuk az ezüst fegyverzetű, minden csatában legyőzhetetlen lovaggal, bár mostanában kezd arra gyanakodni az ember, hogy az utóbbi már nem vállalkozik több harcra, és csak a múltban megérdemelt jóhíréből él. A turisták elmentek, az utca hirtelen elcsöndesedett, az embernek kedve lenne azt írni, hogy tompa kábulat uralkodott el rajta, ha ez a kifejezés, amely testnek és léleknek egyaránt ellenállhatatlanul a forró nyár kimerültségét sugallja, nem hangzana olyan idegenül a mai hideg reggelen, bár maga a hely nyugodt, az emberek pedig békés kedvükben vannak. Aki igyekszik, megláthatja a folyót a Székesegyház csipkézett faldísze fölött, amely apró fogvájók soraként ül a hepehupás felszín miatt láthatatlan harangtornyok tetején, és a nagy távolság ellenére jól érzékelhető a folyóból sugárzó derű, sőt, még a sirályok lüktető röptére is ráérez az ember a csillogó vízfolyam fölött. Ha igaz lenne, hogy a keresztes lovagok öt hajóval amott várakoznak, már nekiláttak volna a fegyvertelen város lövetésének, de ilyesmi nem történhet meg, jól tudjuk ugyanis, hogy erről az oldalról nem fenyegeti veszély a mórokat, mert egyszer már megmondták, a kijelentésből pedig tiszteletet parancsoló és hitet adó írás lett, a portugálok tehát ez esetben nem fognak számítani azoknak a segítségére, akik csupán azért kötöttek itt ki, hogy ivóvizet vegyenek magukhoz, s kipihenjék a hajózás fáradalmait meg a viharok ijedelmét, aztán már mennek is tovább, nem ilyen közönséges várost akarnak visszavenni a hitetlenek kezéből, hanem azt a kincset érő földet, amely Istent hordta a hátán, és még őrzi valahol a lába nyomát, azóta se lépett ugyanoda senki, de még esőtől, széltől is érintetlenül maradhattak meg az isteni lábnyomok.