hirdetés

Jósvai Lídia: Drága Magdi!

2018. július 12.

Veled mentem a kórházba, és a mentőautóban az volt a legfőbb problémád, mi lesz az Irodalmi Újsággal. „Lidi, rád bízom", és utasításokat adtál, mi hogyan legyen. – A nemrég elhunyt rádiós szerkesztőtől és újságírótól, Bán Magdától július 6-án vettek végső búcsút. Mások mellett ott hangzott el Jósvai Lídia írása is.

hirdetés

Megkaptad az üzenetem? Ugyan gondolatban küldtem, de a szuggerációink mindig célba értek, és ezerszer megtörtént, hogy egyszerre mondtuk ki hangosan ugyanazt, szóról szóra. A „görög kórus", konstatáltuk.

Tegnap azt a buszt láttam, amelyikkel a skót felföldre kirándultunk, azt nagyon élvezted, különösen akkor, ha nem kellett elhagyni a buszt és bandukolni hegynek föl meg hegyről le, szakadó esőben. Vacogtál szinte egész idő alatt, pedig szépen mondtam, hozz meleg holmit Skóciába, itt nagyon változékony az időjárás. De te inkább csinos akartál lenni, mintsem melegen öltözött, nem voltál hajlandó magadra venni a nem túl elegáns vastag dzsekimet. Meg is fáztál, a következő napot otthon töltöttük, morogtam is, hogy augusztusban be kell fűtenem. Ültünk a testes fotelban, egymással szemben, ettünk, ittunk, a whisky jól átmelegített, közben egyfolytában beszélgettünk, szokásunkhoz híven hajnal lett, mire aludni mentünk. Aztán be is vezettük a skóciai látogatásaidkor, hogy egy aktív kirándulós nap után egy otthon lebzselős duma-nap. A lassan elfogyó kis tested már egyre kevésbé bírta a fizikai kihívásokat, amiknek pedig hányszor, de hányszor kitettelek a közös kalandjaink során.

Ez alatt a 25 év alatt, amióta ismerlek, szerintem a gyerekeimet kivéve senkivel nem töltöttem annyi időt együtt, mint veled. És ezen az akár több ezer kilométeres távolság sem változtatott. Pedig eléggé harciasan indult a barátságunk a Rádióban, az igazi otthonodban. Katona Imre meg Kőrösi Zoli tereltek be hozzád az 508-as szobába, mint szinte minden új munkatársat az Irodalmi Osztályon. Az ajtóval szemben, az ablaknak háttal ültél, az volt a te állandó helyed, iszonyú könyvrakás mögött egy filigrán testen izzó szőke hajkorona, ezt láttam belőled legelőször. Ez a vékonyka test azonban félrevezető volt, iszonyú erő és akarat lakozott benne mindig is. A gyerekparalízis egy életre nyomott hagyott benned, testileg-lelkileg. Én sokáig észre sem vettem, hogy nem tudod használni a jobb kezed, annyira ügyesen leplezted. A billegő járásodról mondtad nevetgélve, hogy „tudod, sokan azt hiszik, hogy kikapós nőcske vagyok, mert riszálva járok, pedig az csak a lábamban lévő érszűkület miatt van, fáj minden lépés. Jól átvertem őket, mi?" Az akaratosságod fölér az enyémmel, és mivel az irodalom volt az életed, ebben nem ismersz pardont – hányszor, de hányszor hajba kaptunk egy-egy műsor körül, pedig nagyon hasonló az elképzelésünk a jó irodalomról és a minőségi rádiós munkáról. Gyakran igen csípős megjegyzéseid voltak vagy éles reakcióid dolgokra, amivel sokakat magadra is haragítottál, de mint később számomra kiderült, ezeknek nem is voltál tudatában, önkéntelen megnyilvánulások voltak.

Még az első rádiós években kérdeztem a Szebényi Cilit, hogyhogy ilyen közeli barátod a Magdi, hányszor beszól neked, miért tűröd el? Te nem ismered még a Magdit igazán, mondta, én nagyon tisztelem őt azért, mert hihetetlen méltósággal kezeli az állandó fájdalmat, amiben él. Ezek a csipkelődések pedig nem számítanak, mert lehet, hogy ma vacakol veled, de holnap, ha nyakig ülsz a pácban, ő lesz az első, aki a segítségedre siet. És a Cilinek tökéletesen igaza volt. Mindig ott voltál, amikor támasz kellett, néha még „túl is aggódtad" magad, de te még az úgymond „ellenségeidhez" is odafordultál a bajban, hogy mit tehetsz, miben segíthetsz.

Sokat emlegettük Párizst, ahol együtt voltunk pár napos kiküldetésben. Katona Imre meg Kőrösi Zoli kettőnket szemelt ki a párizsi útra, a „két boszorkát", kissé aggódva, vajon melyikük tér haza épségben ebből a kalandból. És kaland, az volt, megint az én hibámból. Sipos Gyula ajánlott egy „igazi" párizsi úticélt, és vagy mi keveredtünk el vagy ő viccelt meg minket, de az arab negyedben kötöttünk ki. Bandukoltunk a kihalt utcákon, házak hosszú sora, sehol egy nő, sehol egy busz, sehol egy taxi – csak férfiak álltak a kapualjakban, és nem éppen bizalomgerjesztően nézték a vonulásunkat. Főleg téged méregettek, piszkáltalak is, „kellett neked szőkének lenni". Eleinte még próbáltuk viccesre venni a dolgot, de egyre inkább alkonyodott, és nem láttuk az út végét. Én elöl loholtam, te kissé lemaradtál, mire rád ripakodtam, hogy „szedd a lábad, Magdi"! Elhaló hangon szóltál, hogy „igyekszem, de nem megy gyorsabban". Ahogy hátranéztem, láttam a fájdalmat a szemedben, amit minden lépés okozott, és mégis lassan, de kitartó erőfeszítéssel meneteltél. Akkor értettem meg azt, amit a Cili mondott. És akkor koptunk össze igazán, ott kezdődtek el az őszinte, nyílt beszélgetéseink. Ott mondtad, hogy úgy érzed, nem sikerült igazán a szakmai karriered, és nem vagy benne biztos, hogy jól csinálod azt, amit csinálsz – miközben én meg irigyeltelek, meg felnéztem rád, hogy micsoda tekintély vagy a rádióban, az irodalmi életben, és tudtam, hogy mások is ezen a véleményen voltak. Munka végeztével esténként leültünk valahol, és én faggattalak az életedről. Akkor láttam bele mélyen, milyen nehéz utat tettél meg hősiesen, és akkor még csak 40 valahány voltál. A görög étteremben meséltél a szerelmeidről, amelyekben több volt a fájdalom, mint az öröm, miközben a pincér állandóan ott sertepertélt körülötted, leverte a kontyodat – a meleg miatt felkötötted a hajad, ami nem jellemző rád –, és nekem kellett szólnom, hogy vedd már észre, az igen jóképű pincér flörtöl veled.

Párizsban ismertelek meg és szerettelek meg igazán.

Attól kezdve sokat lógtunk együtt. Építész Pince, Zappa – ezek voltak a rádiós törzshelyek, főleg Balázs Atival, de Katona Imre, Kőrösi Zoli és mások is csatlakoztak. Néha még a lányaim is ott töltötték az estét, amit te igencsak rosszallottál. És mivel vezettél, te csak jeges teát ittál, kitartóan, akár a késő éjszakába nyúlóan. Irodalom, Rádió, könyvek, műsorok, tervek – ezek voltak az elsődleges témáink. És majdnem elfelejtettem említeni azt a sok-sok röhögést, amit szinte naponta alkalmaztunk feszültségkezelésként, vagy csak úgy, önvidításként.
Azt hiszem, csak ketten voltunk azon a csütörtök délután a szobában, amikor a szombati Irodalmi Újságot szerkesztetted, és orvost kellett hívnom az akaratod ellenére: még megvágom ezt az anyagot és összerakom a műsort, mielőtt a harmadik infarktusom elér, mondtad. Veled mentem a kórházba, és a mentőautóban az volt a legfőbb problémád, mi lesz az Irodalmi Újsággal. „Lidi, rád bízom", és utasításokat adtál, mi hogyan legyen. Amikor másnap felhívtalak a kórházban, közölted velem, neked nem kell semmi, a műsorról beszéljek. És amikor meglátogattalak, gyorsan elzavartál, nem akartad, hogy gyöngének és kiszolgáltatottnak lássalak.

Amikor a nyugdíjaztatásodat kérted, Kőrösi Zoli kérdezte tőlem, mi lesz Magdival, a Rádió a mindene. De azután is jöttek új felkérések, új feladatok, amik nélkül te nem tudnál létezni. Ekkor derült ki, amit én mindig is mondogattam neked, hogy sokkal többen becsülnek és tisztelnek téged, mint te azt hinnéd. Mindig megbeszéltük a KSH könyvtárbeli estéket, te bizonytalankodtál, kihoztad-e a lehető legjobbat. Mondtad, hogy a Spiró felesége azzal fordult hozzád, hogy ő nem hitte volna, bárki tud még újat kérdezni a századik interjú után – nekem kellett győzködnöm téged, hogy ez bók és nem kritika.

Nem ismerek senkit, aki annyiszor költözött volna, mint te. Katona Imre a fejét fogta, „jaj, Magdusunk már megint lakásakcióba kezdett". A legboldogabb akkor voltál, amikor egy házban élt a család: anyukád, Márti, Marcika, a pumi kutya meg a macskák. Innen kezdve váltak a macskák állandó lakótársaiddá. A sok vándorlás során azonban igaz barátokra leltél, Ági, Jucó, Aliona, meg Mónikáék végig melletted álltak. És persze Márti, a húgod, aki a legfőbb támaszod volt életed során. Ha beütött a baj, ami sajnos gyakran bekövetkezett, Márti mindig a segítségedre sietett. Nem is tudom, mi lenne velem a húgom nélkül, mondogattad.

Két éve azt terveztük, hogy végre lemegyünk Hvarra, ahová mindig vágytál, de akkor kezdődött az igazi kálváriád. Azon sopánkodtál, hogy az operáció miatt nem tudsz elmenni Esterházy temetésére, miközben majdnem meghaltál a műtőasztalon. Az orvosok már feladták a reményt, de én még mindig azt írtam Mártinak meg Alionának, nagy harcos a kis csaj, fel fog épülni. És felálltál, megint.

A hozzád legközelebb állók, Katona Imre, Szebényi Cili, Esterházy (most hirtelenjében ők jutottak eszembe) már elmentek, nagybetegen Jucóval még utoljára meglátogattad Imrusunk sírját. Egyik utolsó beszélgetésünkkor, amikor már a nap java részét ágyban kellett töltened, azt mondtad, azzal töltöd az időd, hogy megfigyeled a testedben zajló folyamatokat. „Tudod, Lidi, mindig nagyon kíváncsi voltam mindenre, ami körülöttem zajlik, néha túlontúl is – most tanulmányozom, mit művel a rák a testemmel". Még ezt a halálos kórt is irodalmilag közelítetted meg.

Drága barátom, adja meg az ég neked azt, amit a föld megtagadott!

Jósvai Lídia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.