[Szombat éj]
Barátaid rendkívüli érzékenységére, módfeletti és nyugtalanító (mivel a helyzetből adódóan kissé visszás, groteszk) figyelmességére vall, hogy múltkoriban megkaptad tőlük ajándékba Sergei Rachmaninovtól A halottak szigetét, amely különben minden szempontból telitalálatnak nevezhető. Az óév utolsó előtti estjét az egyik budapesti kávézó tükröktől körbevett sarokasztalánál töltöttétek; miután átadták ama tényleg meglepetésszámba menő remek gyűjteményt Sergei Rachmaninovtól (nagy horderejű opusa A halottak szigete) témátok a számodra minden meggyötörtségen túl unalmas és viszont akár készakarva vagy se, szellemi szimpátiára ingerlő A Szerelem és az Idő allegóriája lett. Valószínűleg tudták ezt is, mivel lehet a lábadról levenni –, hiszen az elmúlt évben zárkózottá lettél, többek között például eme epileptikus, az ember életét csak látszatra (viszont annál látványosabb eszközökkel) meghatározó, inspirálónak kényre és kedvre mondott tényezőket illetően (alapvető ügyeidről lévén szó amúgy). Minderről, a szerelemről és az időről nyilván önkéntelen is az eszedbe jutott néhány történet, amelyekben nincs köszönet, hál’ Istennek, hogy’ is néznénk ki…!


[Vasárnap hajnal]
Van egy alkalmi érzületen túlmutató, évre év egyre inkább állandósuló hangulat, tán kevés híján állapot, szívünk legmélyén, amely a szilvesztereket közvetlen megelőzi; nem a kiemelkedő rosszkedv, nem maga a gyalázat, amikor úgymond számot vetve az elmúlt időszakkal rendre jól jövünk ki az óévből –, hiszen hogyan másként, mint különbek lettünk. Mert lássuk be, „The Same Deep Water as You ” (The Cure), nem tudunk máshogy lenni, képtelenek lennénk átlépni nemhogy egy évet, de egy napot is úgy, hogy ne lennénk az individuumunk „győztes vágya” (magyarhoni ekvivalens). Vagyis a végeredmény minduntalan az, hogy megállapítjuk, élünk, vannak talán még érzelmeink (hozzá való agy, elképzelés híjával, illetve fordítva), ha az unalmunkból, közönyünkből kikényszerülve például élénk téblábolással a nemzetünket siratjuk felemelkedésének útján, melyből mintegy természetesen elegünk lesz. Másodpercről másodperce ki tudjuk mutatni, miszerint biz’ az elmúlt évben volt saját világunk és fellobbanásunk, most már lett légyen ahogy volt, legföljebb, ahogy illik, korrigálunk. Nem nélkülözünk tehát minden elfogódottságot, a gondolat akarásának mértéktartó intimitását tartva a cicánknak továbbra is, életidőket és élettereket képzünk. Olyan intimitásokat, amelyekről az intimitás szó jutna utoljára az eszünkbe. Ilyképp, meg kell valljuk, abszolút életszerűnek tűnnek a szilveszteri készülődések; mind mennyei, illetve megejtő és ordenáré egyben. Ez aztán, ami ilyen ordenáré és megejtő, ez tart ki újfent egy éven át; mondjuk hát, hajrá! Az asztaltársaságodnak akkor elmesélsz (csak dióhéjban) egy régi szilveszteri történetet.

Az egyetem főépületének mellékszárnya, amely kisebb megszakítással a város egyik kitüntetett, szökőkúttal hivalkodó központi terét ölelte a déli oldalán körbe, foglalta magába újságunk szerkesztőségét, és közvetlen mellette helyezkedett el az MSZMP egyetemi pártirodája is. Az első emeleti redakció, mesés rálátással a sétálókra avagy vadul tomboló ünneplőkre a téren, úgy gondoltuk, igen alkalmas helynek kínálkozik arra, hogy munkahelyünkön nagyobb szilveszteri bulit tartsunk, elvégre mi újságírók tényleg kitettünk magunkért az elmúlt évben…! ’89. Annus mirabilis –, a csoda éve, az a bizonyos „víg esztendő”! És akkor ’89 szilvesztere! Mintha szabadjára engedett kisgyerekek rohangálnának mindenfelé, akkora volt a forgalom az egész országban; barátaink egy része ki nem hagyta volna Pestet, nyílt a Tilos az Á, a másik része meg a vidéket járta, így hozzánk is érkeztek a távolból. Mogorva arccal, a tőle megszokott ideges feszültséggel lépdel felém egy alak, hosszú fekete bőrkabátjáról és hóna alatt a lemezekkel egy perc alatt sikerül felismernem Rozettit, mondja, mindjárt érkeznek Zsuzsáék a technikával, lemezjátszóval, hangfalakkal és így tovább. OK. Odafent a lányok már előkészítették a kajákat, szeszeket, kisvártatva úgy fest, mindenkit, aki csak arra tévedt, beengedtünk, nem férünk, és Rozettiék is elégedetlenek, hogy nem bontakozhatnak ki, holott mekkora zenéket hoztak…!

Mi a fenét szerencsétlenkedtek fiúk, törjük fel a pártirodát!, mondja a főszerkesztő asszony. Na, több se kell, mindenki kitódul a folyosóra, és a szomszéd terem ajtaját rángatja, zárva. Lakat van rajta, jókora lakat egy vaspánton; mivel nem igényel finom munkát, valamelyest tanácstalanul toporgunk. Alattunk egy munkásruhát, mindenféle védőöltözetet, egyszerűbb szerszámokat kínáló bolt volt, pár cucc hátul. Néhányan megindulunk az udvar felé, és nemsokára egy hegesztőmaszkkal, azbesztkesztyűvel és feszítővassal meg kaparórúddal érkezünk vissza. Munkához látunk, pillanatokon belül miénk az MSZMP pártirodája. Elfoglaltuk. Sötét volt, sivár és valóságosan hideglelős a hely, ahogy áttelepült társaságunk a szeszekkel és a technikával. Akár egy órába is beletelhetett, mire feltűnt, milyen zenét hallgatunk, illetve miféle zenére táncol hol az egyik, hol a másik „társaság”. Fölállok, megnézem a lemezborítókat. Depeche Mode Black Celebration, The Cure Pornography meg Disintegration, ami pont szól, a Personal Jesus! Odahajolok, megkérdem Rozettit – mit csinálsz?! Ahogy már szokta, huncutul és kicsit sértve mosolyog, egész éjszaka e néhány lemez forog; képzelhetitek…! Van egy pillanat, amikor mi fiúk váratlanul magunkra maradunk; ülünk vagy állunk némán az első emeleti ablakokban, a pártiroda magas ablakaiban, integetünk a lent lévő csajok meg fiúk felé, minden utcai tébolyodott felé, majd szél támad, hóvihart hoz, és mi táncolunk a vak reggelben, szerelmeink nélkül, lányok nélkül, hová tűntek? Nézünk a szétlobbanó bíbor függönyökre, aztán az előttünk lévő fénylő, sötét fagyra.

Egyszerre vízzel körbezárt földterületnek látszik a terem, a figurák lassan haladnak, belesüpped a lábuk az iszapba, hínárral küszködnek; és abban a szent pillanatban, amikor is az egyik srác viharos önkívületi állapotában imádkozó mozdulatokat tesz, akkor már elenged az égszínkék kontroll fémes értetlenkedése, és úgymond a Mode nekem is bejön, méghozzá véletlenül éppen akkor, a ’89 szilveszterét megelőző este hallott zene az oka. Rachmaninovnak A halottak szigete. Ezt azonnal áthallom; abban van ugyanez az egyszerinek és aközben törvényszerűnek is tűnő búskomor distancia, illúziótlan távolságtartás az életvilágtól; mindez lényegét tekintve nem jelentett akkor mást (mint ahogy most sem) a számomra, mint azt, hogy „nincs búcsú”. És ez áll a történelmi időt tekintve is – „nincs búcsú”. Ezt még most is kísértetiesnek találom; hogy van az elmúlás purgatóriuma, ám sehogyan sem akar összejönni a búcsúvétel.

Ahogy idáig elérsz az elbeszélésedben, azzal a döbbenettel nézel az asztaltársaságra, hogy nem ezt akartad mondani, hanem valami olyasmit szerettél volna fölemlegetni, mint amit Tamás Gáspár Miklós ír 1990 címmel a Beszélő 2000. januári számában. Meg azt, hogy a falunkban meghalt Saválló, egy félcigány, harminchárom éves férfi, szenteste fölakasztotta magát egy piros ugrálókötélre, ottfelejthették; valami miatt, ennek három hete sincs, négy gyerekükkel elköltözött tőle a felesége. Voltak bajok, ahogy mondják – feladta. Másnap az egyik Bozsik fiú kötötte fel magát (volt rendőr), ő szíjra és így tovább. Mindezzel együtt állhatatosan, pozitíve kell legyünk. Mondod.