hirdetés

József Attila-díjasok 2009-ben – III.

2009. március 17.
"Annak a polgár-eszménynek, amelyik egyszerre tud racionálisan konkrét célokért küzdeni, és morális felelősséget is vállalni cselekedeteiért – még mindig Kölcsey a leghitelesebb képviselője." Az idei József Attila-díjasokkal készített interjúsorozatunk utolsó részében Kulin Ferenc, Egressy Zoltán, Csehy Zoltán, Vass Tibor és Zsávolya Zoltán válaszait olvashatják.
hirdetés

Van némi rálátás – Egressy Zoltán

Litera: Megáll egy percre a sikeres író, amikor ilyen szép díjat kap? Ünnepel kicsit?

Egressy Zoltán: Nem ünnepelek, de örülök. És jólesik, hogy viszonylag sokan gratulálnak. Mostanában elsősorban novellákat írok, úgy néz ki, ősszel megjelenik majd egy kötet, de ezt a díjat mint drámaíró kaptam, ami jele annak, hogy mégiscsak lehet előadástól függetleníteni, irodalomnak tekinteni a színműveket is.

Litera: Nem tudom, van-e még kortárs szerző rajtad kívül, akinek a darabjait annyi sok színházban játsszák, itthon és külföldön is. Hol érzed igazán otthon magad? Melyik teátrumban?

Egressy Zoltán: Szomorú lenne, ha valamelyik színházban érezném otthon magam. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy van-e kedvenc előadásom, akarnék-e kiemelni egyet a többi közül, akkor erre most így nem válaszolnék. Hiszen egyet nem tudok kiragadni. Meg hát nem is akarok. Mindig megtisztelő, ha valahol bemutatják valamelyik darabomat, főleg ha nem a felszínt kapargatják, hanem megfelelő mennyiségű munkát fektetnek a megvalósításba, és jól sikerül az előadás.

Litera: A két legnagyobb siker, a Portugál és a Sóska, sültkrumpli jó tíz évvel ezelőtt született. Más foglalkoztat ma, mint 30 évesen?

Egressy Zoltán: Egyrészt más foglalkoztat, most konkrétan valami olyasmi, amiről majd talán tíz év múlva tudok darabot írni. De ez így rendben van, jó, ha van némi rálátás az eseményekre. Ha nagyon benne van az ember valaminek a közepében, az élményt nem érdemes azonnal művé alakítani. Másrészt viszont nem szoktam megfogalmazni, mi „foglalkoztat”. Tényleg a Portugált és a Sóskát játsszák legtöbbször, mondható tehát, hogy ezek a legsikeresebb darabjaim, de ez nem jelenti azt, hogy ezek számomra a legkedvesebbek drámák.  

Litera: És mi a véleményed Pepéről, a Real Madrid centerhalfjáról?

Egressy Zoltán: Semmi. Én egyébként nem Reál, hanem Barcelona-szurkoló vagyok. A védők közül most Maicon a kedvencem, ő viszont Inter-játékos. Miközben az olaszoknál a Milánnak drukkolok.

Kritikátlan Itália-imádat – Csehy Zoltán

Litera: „Szép a jövő, ha terólad szól, s a neved ragyogón zeng / majdani fóliánsok jókora lapjairól?”

Csehy Zoltán:

Kérdésed labirintus, amelyhez nincs Ariadném,
versemből sodrok néminemű fonalat,
disztichont küldtél, disztichon zengje a választ,
megjósolt mindent rég a Sibylla-beszéd:
"Eljön egy ifjú majd, kit a langy Duna habja nevelt fel,
és a latin Múzsák csókjaival pepecsel,
ő Gerulata szülötte, a pannon földi Apolló,
s fényében fürdik majdan a századotok!"

Litera: Hogyan kerültél a 14-15. századi itáliai költészet bűvkörébe már húszéves korod körül?

Csehy Zoltán: Ez főként Janus Pannoniusnak köszönhető, akiben azonnal lelki rokonomra találtam (és itt nem csak a malac verseire gondolok...), s ha igaz az antikok tanítása, miszerint Homérosz lelke egy pávába szállott át, majd Enniusba, úgy titkon remélni mertem, hogy belém is jutott némi Januslélek-forgács. Mindig izgatott, hogyan írt volna Janus magyarul. A másik ok pedig a kritikátlan Itália-imádat: eredetileg olasz szakos szerettem volna lenni, de mivel Pozsonyban csak öt évenként nyílt, úgy véltem, a legjobb, ha az alapoknál, azaz a latinnál kezdem. Jól tettem, hiszen, mint köztudott, aki tud latinul, az végeredményben az összes román nyelvet tudja, csak egy kicsit archaikusabb formában.  Meg aztán Szerb Antalnak is igaza volt, aki szerint, ha az irodalmakat is irodalomcsaládokba sorolnánk, mint ahogy a nyelveket nyelvcsaládokba, a magyar a latin irodalom leánya lenne.  

Litera: Segít az antikvitás és az európai humanizmus ismerete a „posztmodern” korszak leírásában?

Csehy Zoltán: Az antikvitást a párbeszéd kultúrájának tartom, melyben szinte parancs a kommunikáció, az érvelés, pro és kontra, melyben valóban a dolgok mértéke az ember, a humanizmus pedig ezt fokozta fel szinte a retorikai elviselhetetlenségig. Képzeljük el, hogy csak Jókai szavaival írhatnánk le a mai világot: és nem lehetetlen. Valami ilyesmit hajtottak végre a humanisták: az antikvitást hagyták megszólalni magukon keresztül, visszafordították az időt, egy hátország nélküli nyelvbe betonozták magukat, miközben világot teremtettek a világban, melynek hírcsatornarendszere megbízhatóbban működött, mint az internet.  Ezra Pound gondolata jut még itt eszembe, miszerint az irodalom Homérosztól napjainkig egyidejű. Az én "posztmodern" egyidejűségemben a nevezett korszakok (és a róluk alkotott táv- és tévképzeteim) uralkodnak.

Litera: Tudós költő, aki ironikus, erotikus vonulattal újítgatja a modern magyar költészetet – elfogadnád, ha sommásan ezt mondanám rólad?

Csehy Zoltán: Igen, de azért igencsak gyanakodva szemlélem ezt a mondatot: a "tudós költő" kiegyensúlyozatlan szókapcsolat, vagy épphogy  mintha hol az első fele, hol a másik fele kísérelné meg megtámogatni az elesettebbet. A "tudós" az száraz, unalmas, bennfentes, mesterkélt, csinált, nem? A költő meg mintha épp az ellentéte lenne. Igaz, ami igaz: szeretek a kettő között mozogni, hiszen valamennyire ez az én Janus-arcom.

A megállíthatatlanul beindult iróniagép – Vass Tibor

Litera: Bodor Béla írja Nem sok sem című, válogatott és új verseidet tartalmazó, legutóbbi  kötetedről (2008), hogy "ebből a lírából a szerző életét, családját, érzéseit, mentalitását, vonzalmait és ellenszenveit olyan mélységig meg lehet ismerni, hogy az ma már az alanyi-vallomásos költészettípus művelőitől is szokatlan lenne." Te magad egy helyen élménylírikusnak mondod magad. Hogy is van ez, igazi vagy hamis más?

Vass Tibor: Az élménylírikusságról a Fürge Újak Könyve nyitóversében beszélek, amely  – 2000-ben, még ugyanabban az évben – a Hamismást követte. Ezzel (idáig) megállíthatatlanul indult be az iróniagép, amelynek működése zajában „igazi”-ságról versen kívül beszélnem éppoly süketség lehet, mint az ellenkezőjéről. Aranyigazság: hazudj, de zajt ne fogjanak.

Bodor Béla az idézett szöveget az Esőnapról írta a Holmiban, amelyből a Nem sok sem jó pár verset bemismásolt. Az iróniát nem csak hamisan, hanem rosszindulatúan is félre lehet érte(t)ni, erre is van példa, nem kell se időben, se helyben messzire menni. Aki nem tud (engem) olvasni, annak tök mindegy, hogy az élő igazat mondom-e, vagy csak ami halódik: lehet, csak ráfogom, hogy az igazat is mondhatom. Aki meg nem csak szeret, hanem tud is olvasni, azt az igazságérzete gyakrabban vezetheti rá az általam helyesnek vélt útra. Ezzel nem azt mondom, hogy a helyes úton útfélen is csak az igazat lehet szólnom. Ahová elsőre kitennénk a kötőjelet, mert ösztönből „odaérezzük”, ott másodjára a tudat kontrollálhat. Ahol nincs másodjára, ott egy más szerint önmítoszom burjánzik. Tanulok az ilyen olvasatból is. Persze lehet mást, mint mások remélik. Mint remélem, a hamisságban az is szép lehet, hogy nem csak az igazi álkulcsaként nyitja rá szemem a világra.  „...ahol az asszony sose hamis, / Meghínak ott még máskorra is”, mondta volt a díjnévadó. A hívás azért sosem lehet mindig egyértelműen kedves: lásd csapdába eshet a szó, ha saját igaz pör esetében hamis a tanúság.

Litera: Igen szerteágazó a tevékenységed, költő vagy, szerkesztő, foglalkozol vizuális művészettel, újságírással, szervezel... Most épp mi foglalkoztat, mi készül, és mik a terveid?

Vass Tibor: A „most”-ot hadd aktualizáljam le csak a mai napra, hogy tényleg pár mondatban tudjak válaszolni. A Spanyolnátha művészeti folyóirat tavaszi száma napokon belül megjelenik, március 21-én debütál; másnap újból Önök kerték, folytatódik a lapszámbemutatóhoz kapcsolódó Spanyolnátha-kertfesztivál sorozata. A lapszámot a Szegedi Tavaszi Fesztiválon is bemutatjuk, az ezekhez is kapcsolódó programok szervezése bőven ad elfoglaltságot. Jó érzés fokozott tűzvédelmi készültséget tartani a számítógépek mellett, megtisztelő az óriási érdeklődés. Több kiállításra készülök, igyekszem a felkéréseknek eleget tenni. Ma (március 15-én) a Sárospatakra készülő sorozatom végére teszem a pixelpontot, április elején nyílik a Húsvét fekete-fehérben című tárlat, ahol többek között Bernáth(y), Csetneki, feLugossy, efZámbó, Szirtes, Wahorn társaságában locsolkodnak majd a munkák, s még ma belekezdek előadásom írásába, amit a hónap végén, az e-Kultúra 2009 Konferencián tartok a Lektorátus székházában. Átlagos, nem-szomorú vasárnap. A tervem az, hogy szerdán a Bosnyák téri piacon úgy tudjak meginni egy pohár bort, hogy nem csörög közbe a telefon. Három percről van szó. Na jó, négyről. És nem csak a saját telefonomról beszélek.  Ja persze, akkor a telefon elől el kell hagynom a névelőt.  

A szellemi és erkölcsi készenlét szükségessége – Kulin Ferenc

Litera: Irodalomtörténész, esszéista, tanár, a Mozgó Világ egykori főszerkesztője, az 1990-es évek ismert politikusa – merre tart most ? Milyen tervei vannak, s mit jelent ma Önnek a József Attila-díj?

Kulin Ferenc: Amíg tehetem, tanítok. Változatlanul írok irodalomtörténeti tanulmányokat, de egyre több energiámat köti le a társadalompolitikai publicisztika, illetőleg a bölcsészet- és a társadalomtudományok határán portyázó esszé műfaja. Szeretném megérteni, s amennyire megértem, másoknak is elmondani, miért nem sikerült a 'rendszerváltásnak' becézett össznépi kísérletünk. Nemcsak a kíváncsiság motivál, hanem a nyomasztó tudat is, hogy politizáló értelmiségiként engem is felelősség terhel a történtekért, a meg nem történtekért, s mindazért, ami ezután történni fog. A József Attila-díj kellemes meglepetésként ért; gondolom, elsősorban szerkesztői múltam elismeréseként értelmezhetem.

Litera: 2008-as esszékötetének címe Készenlét. Milyen készenlétre gondoljunk? Milyen változásokra kell felkészülni?

Kulin Ferenc: Esszékötetem címe a szellemi és erkölcsi készenlét szükségességére utal. A bukásainkból,  kudarcainkból eleget okulhatnánk, hogy ne hibázzunk többé. Ehhez persze az önbírálat bátorságára is szükségünk lenne, mert be kellene látnunk, hogy érzelmi és indulati reakcióink általában célt tévesztenek. Nem ismerjük, nem értjük eléggé azt a világot, amibe belesodródtunk, s amelyben tovább fogunk sodródni, ha nem tudunk többet saját múltunkról, és azokról a posztmodern hatalmi mechanizmusokról, amelyeknek rabjai is, de működtetői is vagyunk. Az elkövetkező változásoknak nem a gazdaság, nem a politikai 'rendszer', hanem a halálos fenyegetettségnek kitett közösségi autonómia az igazi tétje.

Litera: Mit gondol, milyen aktualitása van Kölcsey eszmeiségének a mai Magyarországon?

Kulin Ferenc: Annak a polgár-eszménynek, amelyik egyszerre tud racionálisan konkrét célokért küzdeni, és morális felelősséget is vállalni cselekedeteiért – még mindig Kölcsey a leghitelesebb képviselője.

Bábfigura maga az ember, az alkotó is Zsávolya Zoltán

Litera: Jimmy visszatér (regény, 2003); Gabriele von Baumberg (monográfia, 2004); A fanyalgás művészete (kritikák, esszék, 2005); Poliptichon. Fantomképek a kortárs magyar irodalomról (2006)... Ha végignézzük közelmúltban megjelent köteteidet - a felsoroltakhoz vegyük hozzá verseidet és a 2008-ban Noszthy Fuji címen megjelent Mikszáth-adaptációt, igen színes életművet látunk kibontakozóban, amelynek láthatómód egyik központi eleme az irónia/önirónia. Milyen irodalmi előzmények, minták inspirálnak e tekintetben, és az irónia mint látásmód mit jelent számodra?

Zsávolya Zoltán: Mint germanistától, ugye, nem érthető félre tőlem - a túlzott komolykodás rémét felvetve -, ha Thomas Mannra hivatkozom...?! Az ő Doktor Faustusa nem egyszerűen csak a világot és a célszereplőt (a zeneszerzőt) ironizálja, hanem a fiktív elbeszélőt (a szolid tanárembert) (/magát) is. Ez a példa rögtön válasz lehet a kérdésedben megfogalmazott együttes törés- meg kapcsolópontra, az irónia/önirónia kérdésére is. Ha aztán a szövegi kitalációban nem nevesül olyan konkrétan az egyes szám első személyű beszédmód emberi/figurális mögöttese, akkor azt hívhatják esetleg a líra művelésének is. Ezzel aztán akár komoly, megrendítő, bensőséges terepre is lehet lépni, s még mindig a témánál maradunk: fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az (ön)irónia ne legyen mindössze amolyan "röhögtetőművészet", illetve ne ragadjon meg egyszerűen vagy kizárólag a komikum címkéjénél. Intellektuális szellemesség legyen inkább - ezt próbálja az ember, próbálom én is művelni, bármilyen nehéz és rengeteg buktatóval jár is. Mert nem egyszerű a világ, és benne a jelenlétünk valamennyire mindenképpen, óhatatlanul, önkéntelenül groteszk. És ezt a helyzetet, élményt kezelni kell stilárretorikailag. Magam azt hiszem: az (ön)irónia rá a legjobb, legbecsületesebb válasz, a megfelelő reagálási mód. Kivágni az ambivalens rezet, a magas C-t - mert ingerelnek, ingerlődünk; allergén játékosok vagyunk, valami egzisztenciális jellegű önkéntelenségi pollen van az élet levegőjében, ami köhögésre, kuncogásra: érdesebb-cizelláltabb reflektálásra késztet. - Nem azt mondom, hogy nincs szilárd vagy legalábbis szilárduló értékszemlélet, de ez nem statikus, inkább dinamikus. Mozgásban van, és mint bábjátékos kell tőle billegtetnem a figuráimat, állandóan az elfogadás/elutasítás váltakozásában, végül aztán újra (már másképp és örökké) elfogadva-felragadva őket, így affirmálva, igenelve egy kiküzdött, tudatosabb, megmunkáltabb szinten. Magamat sem kímélve, persze. Mert alkotói  önhittség volna, ha abban az illúzióban ringatná magát valaki, hogy ő nincs benne ebben a játékban, hogy ő kimaradhat, felül állhat, csak mert tudatosabb, kezdeményezőbb, esetenként "dramaturgiailag" irányító srác. Bábfigura maga az ember, az alkotó is - saját magának is a figurája (mondjuk, hogy egyfelől az alanyiság csalóka grammatikai önállóság-játéka, másfelől meg a nyelv-által-műveltségének objektivitása, elkerülhetetlen "játszottsága", tétként-megtettsége oda-visszájában).

Litera: Szépírói és kritikusi munkásságod mellett tanár is vagy. Egyetemi docensként működsz a Pázmányon. A tanári gyakorlat, amely komolyságot feltételez, hogyan hat irodalmi tevékenységedre, amelyben viszont örök játékos vagy? És mire inspirál épp?

Zsávolya Zoltán: Biztos, hogy eszerint az "adathierarchia", "értékszerkezet" szerint akartad feltenni ezt a kérdést? Tehát nem fordítva, hanem: a tanári gyakorlat hatása az irodalmi tevékenységre? - Nos, tanulmányokat is írok, amelyek talán használhatóak az oktatásban, oktatáshoz; módszertani, szemléleti "horizontjuk" legalábbis összeolvad az én konkrét oktatási tevékenységemmel. De azt is megállapíthatnám, hogy a tanárilag kondicionált emberi/szerepszerű "komolyság" nyilvánvalóan megregulázza valamennyire azt a szépirodalmi játékosságomat, amely enélkül talán (még) messzebbre merészkedne. Nem tudom. Azt tudom inkább, hogy valamelyes játékosság nem árt a tanárkodásban sem: a mai bölcsészhallgatók minimum szolid, szakirányú színpadi produkciót várnak az órák keretében, amelyre leginkább tényleg mint egyfajta színielőadásra ülnek be. Ezzel a dramaturgiával fogadják az információkat, észlelik, mérlegelik, veszik át esetleg a számukra közvetített szemléletet, megközelítésmódot. Ez a törvényszerűsége a mostani "gyerekeknek". Mindazonáltal nem ebből az említett "dramaturgia"-érzékelésemből következik (tehát nem látok a két dolog között közvetlen kapcsolatot:), hogy Mikszáth regényének közelmúltbeli dramatikus átírása, kibővítése után újabban megint egy drámaszövegen dolgozom, s ezúttal saját korábbi novellámat formálom polilogikus munkává.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.