hirdetés

Barcelonai csend

2017. december 2.

Marsé nem szándékolt korrajzot akar adni a Franco-rezsim első évtizedéről: azokat a személyes történeteket, melyeket feltár, nem hagyja érintetlenül a diktatúrában való lét tapasztalata, de a történetekben a személyességre fókuszál. – Juan Marsé Az álmok kalligráfiája című regényéről Szmerka Dániel írt kritikát.

hirdetés

Spanyolországban járunk, a negyvenes években. Franco, a caudillo totalizáló hatalmi rendszere nem tűri meg sem a másképp gondolkodókat, sem az egységgel szembeni egyéni és közösségi öntudatot. Katalónia sajátosan rossz helyzetben van. Barcelona külvárosának egyik rejtett zugában éjjel könyveket égetnek – katalán hősökről szóló könyveket, és persze a CNT-tagdíjakat regisztráló spirálfüzetet, A kenyér meghódítását és sok más elpusztítandó ideológiát közvetítő irományt. Elejét veszik a bajnak, vagyis önmaguk szabályozzák önmagukat a rendszer tükrében. A máglya mellett áll egy tízéves forma fiú, az egyik környékbeli örök hőzöngő kocsmatöltelék, a Patkányölő fia – egyelőre legalábbis úgy tűnik, a férfi csak egy patkányirtó kocsmatöltelék, és úgy, hogy a fiú, aki ott áll a tűznél, az ő gyermeke.

Azt mondják neki, azért kell elégetni a könyveket, hogy a legyek, a kék legyek nehogy beköpjék. Az eufemisztikus metafora megértése a mögötte meghúzódó közös tudás alapján sem az idősek otthonában dolgozó ápolónőnek, sem az éjjelenként illegális kávépörkölőt működtető szomszédnak nem okoz gondot: a kék a falangisták színe. A fiú előtt azonban rejtve marad ez a lényegi, mögöttes tartalom, tudja hol él, azt is, milyen évet írnak, de az ő világa, melyben nap mint nap, újra és újra alámerül, ahelyett, hogy a rögös valóságból táplálkozna, sokkal inkább egy hősökkel és mennyeien harmonikus zongorajátékkal teli álomvilághoz hasonlít. A külső valóságot persze nem tudja kiszűrni belső világából.

Hatalmába keríti a melankolikusok veszteségérzete, mikor meglátja egyik kedvenc könyvét, A halál szárnyai című kalandregény lapjait megfeketedni, elporladni és füstté válni a máglyán – apja véletlenül összefogta a szigorúan elégetendő könyvekkel. Bill Barnes, a Légi Kalandor a fiú hőse, nem pedig azok a katalánok, szocialisták, kommunisták, anarchoszindikalisták, akikkel egy máglyán lángol. A két világ összeér egy közös világégésben. Mert az a rendszer, melynek engedelmeskedve a máglyát meg kell rakni, senkit és semmit nem hagy érintetlenül. Barcelona szegénynegyedében legalábbis biztos, hogy nem.

És ahogy a fiú a kék légy metaforát nem érti, úgy azt sem tudja, apja valójában mivel foglalkozik. Hogy mit jelent az, amit a megkeseredett piás előszeretettel ismételget, hogy mit jelent kék patkányokat ölni – azaz, a lényegi különbségtételt, mely szerint a patkány a kék vagy a kék a patkány, nem érti, és az előbbi referenciát tudja csak kiolvasni. Apja ugyanis valóban „a Városi Higiénés Szolgálat nyilvános helyeken fertőtlenítést és patkányirtás végző brigádjának egyik vezetője” – jelentsen ez bármit is az apa, a család és annak környezete számára. Az csak csapongó, gyermeki fantáziája játékának tűnik, hogy bizton állítja, apja bőröndjében egy pisztoly lapul, mert a Patkányölőként hősként tekint rá, tehát bizonyára van pisztolya, és ha patkányirtó, akkor bizonyára pisztolyával irtja a patkányokat. Természetesen nincs tisztában azzal, hogy ezzel a feltételezéssel, gondolatmenettel nemtudása ellenére is milyen élesen tapint rá apja identitásának legmeghatározóbb elemére.

De a kék nemcsak ezeknek a dögre gyülekező állatoknak a színe. Ott van például Mir asszony, a Güell park környékének szebb napokat is látott ügyes kezű, a rossz nyelvek szerint egyéb szolgáltatásokat is bármikor vállalni hajlandó masszőrnője, és az ő kék papírvirágai. Alonso úrtól, az egykori futballistától kapta őket. De románcuk nem tart sokáig, a férfi nem bírja a nő mellett. Mir asszony sztereotipikus falu szajhája karakter, a megkeseredettségét leplezni igyekvő asszony, aki mintha megbékélne azzal, hogy a testére tárgyként tekintenek, sőt, igyekszik felékesíteni, festékkel elfedni a kor barázdálta arcot, ruháival, mozgásával, gesztusaival kihívóbbá tenni magát, a fiatalság mulandó feszességét és frissességét imitálni, de keserűségét nem tudja örökké leplezni. Bár azonosulni látszik azzal, amivel nem lehet azonosulni, a prostituált szerepével, mégis csak elvágyódik belőle, ami sztereotipikusan a beteljesületlen szerelemben való alámerülésben és fuldoklásban nyilvánul meg.

Mir asszony férje „a legjobban fésült falangista” egy szerencsétlen véletlen – vagy balesetnek álcázott szándékos machináció – következtében pisztolyával kilő egy darabot az agyából, örökre félnótássá téve magát. Bár ez még azelőtt történik, hogy Mir asszony találkozhatott volna Alonso úrral, talán mégis köze van ahhoz a fenti képhez, amit a közösség a feleségéről kialakított. Ramón Mir Altamirano kék ingén saját vércseppjei lemoshatatlan nyomot hagynak, örök céltáblájává téve őt a Patkányölő és ellenálló barátai cinikus tréfáinak. De ez még nem igazi elégtétel, Mir az ő szemükben egy szerencsétlen, aki a rendszert szolgálta. A rendszer viszont még mindig szilárdan áll. Tehát senkinek sem jó.

Az ég pedig mintha sosem lenne kék – vagy legalábbis sosem kerül igazán a figyelem fókuszába. Sem Barcelonában, sem vidéken, a fiú nagyanyjánál, akihez szülei telente szokták vinni. Ott egy véletlenül kihallgatott beszélgetés eredményeként nagyanyja kénytelen elmondani neki, hogy apja és anyja, a Patkányölő és az ápolónő nem a vér szerinti szülei. A fiú hallgat, a hallgatása mögött pedig érlelődik a múlt és a jelen, a kettő viszonya, később pedig szavakká formálódik az identitáskeresés: „Semmi baj nem tart örökké, fiam, és addig is, ha annyira szereted a zenét, miért nem szórakoztatod el magad egy szájharmonikával? Szó szerint ezt vágta a fejemhez, Kisveréb. Meg kell veszni! Ne bíráld anyádat! Nem az anyám! Ezt ki ne ejtsd a szádon többet, te szerencsétlen!”

A fiú identitáskeresése, bár lényegi kérdésként fogalmazódik Marsé regényében, mint egyéni válsághelyzet nem kap megkülönböztetett figyelmet. Ahogyan az apa, az elnyomó hatalmi struktúrával szembeni ellenálló, vagy Mir asszony, az igaz szerelmet kergető ledér nő tragédiája sem. Barcelonáról pedig nem kapunk átfogó képet, csak a Güell park környékét járhatjuk be, láthatjuk a Patkányölő fiánál is szegényebb, ótvaros, andalúz kölyköket játszani, a titkos légyottok helyszíneit, bejárásunk van a Rosales kocsma-büfébe, és vázlatos rajzot kapunk a környékéről. „Mi itt a világ seggében élünk, Alberta, életem világa.” – mondja a Patkányölő a feleségének. „La Carroñából ez tisztán látszik. Canfrancból pedig még jobban…” De oda mi, olvasók, sosem jutunk el. Csak annyit látunk, amennyit Barcelona egy mocskos szegletébe szorítva láthatunk.

Ahogy Marsé elbeszélője is. Kívülről tekint szereplőire, epzodikusan meséli el életük néhány évnél nem hosszabb szakaszának eseményeit – vagyis a regény időperspektívája ugyanannyira leszűkül, mint a térperspektívája. Az azonban érezhető, hogy a fiú áll hozzá a legközelebb, az ő tapasztalata válik meghatározóvá ebben a szűkítésben. A narrátor ugyanis nyilvánvalóan többet tud, mint a fiú, és ahogy a nézőpontját változtatva a Patkányölőtől az anyán át Mir asszonyra koncentrál, bizonyos elemeit fel is tárja ennek a tudásnak. Mintha a jelenéből a távoli múltba tekintene vissza a fiúra és azokra, akik meghatározták az életét, gondolkodását, identitását, identitásválságát, és tenné elbeszélhetővé mindezt a jelen tudásával, azzal a tudattal, mely szerint ő pontosan tudja és érti, mi történt a fiúval és azokkal, akik a környezetében éltek, de a fiú még nem. Épp ezért nem mesél el mindent, nem direkten tárja fel az összefüggéseket, következésképp az elbeszélés tele van hiátussal, hallgatással, mely az olvasót arra késztetik, hogy rekonstruáljon – rekonstruálja a rekonstruálhatót.

Marsé nem szándékolt korrajzot akar adni a Franco-rezsim első évtizedéről: azokat a személyes történeteket, melyeket feltár, nem hagyja érintetlenül a diktatúrában való lét tapasztalata, de a történetekben a személyességre fókuszál. Az életre, ami keserűséggel, félelemmel, értetlenséggel, dühvel, vággyal és soha be nem tölthető űrrel terhesen csordogál a maga feszült lassúságában.


(Juan Marsé: Az álmok kalligráfiája, L'Harmattan, Budapest, 2017)

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.