hirdetés

Juan Marsé: Szerelmi dalok a Lolita klubban

A Magvető Kiadó ajánlata

2006. április 18.
Juan Marsé Gyíkfarkak című, 2005-ben kiadott regénye után most a szerző Szerelmi dalok a Lolita klubban című regényével jelentkezik a Magvető Kiadó a Budapesti nemzetközi Könyvfesztiválra, melyet Dobor Éva fordításában olvashatnak.
hirdetés

Szerző: Juan Marsé
Cím: Szerelmi dalok a Lolita klubban
Fordította: Dobos Éva
Kiadó: Magvető
Ár: 2690 Ft
ISBN 963 14 2505 3
Kötés: Keménytábla védőborítóval
 
 
A Lolita Klub egy útszéli bordélyház valahol Spanyolországban. A napjainkban játszódó történetben szereplő prostituáltak számára nincs kiút: a felszolgálói munka ígéretével kerültek ide Latin-Amerikából és Ukrajnából, és azzal tartják őket sakkban, hogy otthon maradt családjuknak esne bántódása, ha megpróbálnának kitörni a „klubból”. A kuplerájban dolgozik Valentín, a szellemi fogyatékos fiú, aki pizzát süt, bevásárol a szerencsétlenül járt lányoknak, postára viszi a leveleiket, a lányok pedig gyöngéden szeretik őt. Valentín boldog közöttük, ráadásul az egyik kolumbiai lányhoz különös szeretet és rajongás fűzi, ha szexuális kapcsolat – a betegségével összefüggő impotencia miatt – nem lehet is köztük. Mindez így is maradhatna, de egyszer csak feltűnik a bordélyban Valentín ikertestvére, a mogorva rendőrtiszt, akia szerelmi történet láttán egyre jobban kivetkőzik magából, és kegyetlen módon akar véget vetni annak az apró boldogságnak, amely e durva világban a lányokat és Valentínt összeköti. A történet végül tragédiába torkollik, és a saját démonai áldozatává vált nyomozóról kiderül, hogy nem is olyan rossz ember, mint amilyennek látszik.
 
Juan Marsé 1933. január 8-án született Barcelonában. A kortárs spanyol irodalom egyik legnagyobb alakja. Előző regénye, a magyarul is olvasható Gyíkfarkak (2005) szintén a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.
 
Részlet a regényből:
 
          „– Egy holttest viselkedése a tengeren kiszámíthatatlan.
          Ez állt az Alhambra II. kapitányának nyilatkozatában, s Valentínt most, hogy felidézi magában, és hangosan elismétli e titokzatos szavakat, ugyanaz a sejtelem fogja el, mint amikor elolvasta az interjút az újságban: mummmmm, ezek a vén tengerészek babonásak és furcsa dolgokat mondanak, de a francba, hogy ráillik a leírása a szegény Desirée-re! A kapitány alighanem sokkal jobban ismerte a lányt, mint akik életében adták-vették, élvezkedtek vele és ütötték-verték.
          Valentín a szexuális aktusok sóhajai és nyögései jól ismert szimfóniájának dallamára ringatózik előre a folyosón, egy kézzel tartva magasba a tálcát, mintha világéletében pincérkedett volna, miközben érzi, mint bolydulnak fel lába alatt a tenger homályos, mély vizei a bennük szeszélyesen futkosó, jeges áramlatokkal. Milyen sokat tudnak a hajósnépek, állapítja meg magában. Én viszont, én ütődött, hogyhogy nem voltam képes kiolvasni Desirée égszínkék szeméből, mi történik majd? Hogyhogy nem láttam előre, mit tesz majd egy ilyen lány, aki kész volt kívül-belül darabokra törni? Talán bizony nem kísérelte meg egyszer már pirulákkal? Mért nem látta senki ebből a házból, hogy a legrosszabb vár rá, miután erőnek erejével elvonszolták, ő pedig zokogott? Mért nem látták például, hogy majd a csuklóit karmolászva járkál föl-alá a hajó fedélzetén, mint akit ketrecbe zárták, ugyanolyan kétségbeesett dermedtséggel, ahogyan itt járt-kelt a klub kék táncparkettjén, a csigalépcső dugóhúzójában, vagy a saját szobájában, s éjszakáról éjszakára nézte vízzé oldódott, égszínkék, szinte fehér szemével, mint vetkőznek vagy öltöznek a férfiak… Ma három hónapja.
          Desi aranyhaja az algák közt hullámzik. Ki is mondta azt, hogy minden út a tengerbe vezet…? Vagy nem így mondják? Ma három hónapja, emlékezz rá: apró csipkés bugyijai a napon száradnak a klub tetőteraszának drótjain, átsejlik rajtuk a közeli, nyugodt tenger, amely magával vitte őt. Egy vízben hányódó holttestről van szó, uraim, mondta a kapitány.  A postahajó távoli szirénája a ködön át magának követeli a holttestet.
          – Ma három hónapja.
          Holdtalan éjszakában hajózik a nyílt tengeren a Barcelona-Palma útvonalon közlekedő Alhambra II. Desirée mezítláb, nagyon lassan a bal oldali korláthoz settenkedik – tegyük fel, bár teljesen mindegy, itt van-e vagy amott, mivelhogy már nincs sem azon a hajón, sem ezen a világon, már nincs tudatában semminek, megáll, bár nem tudja, hogy megállt ott a tenger és a feledés közepén, fejét megadóan a mellére hajtja, s a mélység fölé hajol. Odalent a hullámok megtörnek, s könnyű habot löknek ki magukból, az ő kék szeme azonban megszállottan mered a fekete vízre. A távolban, ahová nem akar eljutni, a sziklás part másféle habja vár rá. Lássuk csak azt a mosolyt!
          Aztán jön az újságíró következő kérdése, amelyre megint csak ugyanaz volt a válasz. Mivel magyarázza, hogy a vízbefúlt nő teste másnap harminc mérfölddel odébb bukkant fel, mint ahol átvetette magát a hajó korlátján?
          Egy holttest viselkedése a tengeren kiszámíthatatlan, uram.”

Juan Marsé

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.