Judith Perrignon: A fivérem volt…
A Palatinus Kiadó ajánlata
Judith Perrignon
A fivérem volt…
Palatinus Kiadó, 200
Borító: kartonált, füllel
Méret: 115 x 180 mm
174 oldal, 1.900 Ft
ISBN: 978 963 9651 52 4
- 2007. február 25.
Theo van Gogh életében Vincent bátyja rendkívüli tehetsége egyszerre volt hatalmas adomány és lerázhatatlan átok. Noha a zseniális festő kudarcokkal, keserves szerelmekkel teli, zaklatott életet élt, s végül elborult az elméje, öccse számára mégis kikerülhetetlen viszonyítási alappá lett. A francia szerző kisregénye egy tragikus művészsors és a testvéri szeretet szívszorító elbeszélése, egyben a Van Gogh fivérek halála közt eltelt néhány hónap – s e hónapokba sűrítve voltaképp egész életük – története. A halálba tartó ifjabbik testvér „egyoldalú beszélgetése“ a halott Vincenttel egyszersmind Theo búcsúlevele ahhoz, aki „olyan képeket hagyott maga után, melyeket mintha a nap szíves közreműködésével egyenesen a tájból hasítottak volna ki“.
Judith Perrignon miután elovasta Vincent és Theo levelezését, nem hagyta nyugodni egy dolog. A két testvér elhalálozása között mindössze hat hónap telt el. Vajon mi történhetett 1890 nyara és az azt követ
ő
tél között? A fiatal írón
ő
beleásva magát a különféle dokumentumokba (pl: Theo feleségének naplója, Gachet doktor fiának emlékei) összegy
ű
jtött mindent, ami az addigi Vincent van Gogh-ról szóló életrajzi írásokból általában hiányzott: a temetést követ
ő
hat hónap.
Judith Perrignon így emlékezik:
„Elképzeltem, s nem kitaláltam dolgokat. Elmentem Amszterdamba, a Van Gogh Múzeumba, hogy anyagot gy
ű
jtsek e könyvhöz. Az épület leginkább egy bunkerre emlékeztet. De az ott dolgozóknak fontosabb Vincent, mint a mítosza, eszükbe sem jut fontoskodni vagy megjátszani a nagy tudóst. Úgy tűnik, hogy még most is a kirakós darabjait próbálják összeilleszteni, és munkájukban nem bizonyosságok, hanem inkább kérdések vezérlik őket.
Wouter van der Veen szélesre tárta előttem ajtaját. A könyv megírása közben mindvégig számíthattam segítségére. Tanácsai, az általa készített fordítások és Van Gogh művészi kifejezésmódjával kapcsolatos eszmefuttatásai a megvilágosodás erejével hatottak rám.
A múzeum könyvtárában együtt töltött délután, mikor egymás mellett ülve, mondatról mondatra haladva közösen olvastuk a Theo lassú agóniáját leíró orvosi jelentést, mindkettőnkben mély nyomokat hagyott.
Hasonlóképpen köszönet illeti Fieke Pabstot, aki sorra tette oda íróasztalomra az értékes dokumentumokat tartalmazó dossziékat, Leo Jansent és Hans Luijtent, akik a Van Gogh család bőséges levelezésének feldolgozásakor láttak el hasznos tanácsokkal, Chris Stolwijkot, aki mindenki másnál többet tud Theóról, Sjaar Van Heugtent, aki megengedte, hogy jelen legyek a Vincent rajzait bemutató kiállítás anyagának összeállításakor.
Az Amszterdamban töltött napok emléke életem végéig elkísér.”
Részlet a könyvből:
Emlékszem…
Ez tavaly májusban történt. Vincent visszatért Saint-Rémyből, és Auvers-be indulása előtt néhány napot Párizsban töltött. Az első reggelen a nappal együtt kelt. Ingujjban sétálgatott a Pigalle-negyedbeli, képekkel telezsúfolt lakásban, és a festményeit nézegette. A hálószobában lévő Gyümölcsöskert-et. A szalonban az egyik arles-i tájképét és a Csillagos ég a Rhône felett című festményt. Az ebédlőben a kandalló fölé akasztott Krumplievők-et. Sokat vesződött azzal, hogy minél érzékletesebben ábrázolja a vacsorázó parasztok fáradtságát, többtucatnyi tanulmányt és rengeteg vázlatot készített, ezeket elküldte nekem, mielőtt nekilátott volna a kép megfestésének. Nagyon fontosnak tartotta e hosszú előkészületeket. Nem azért, mert azt szerette volna, hogy az emberek majd szépnek találják a festményét, hanem főleg azért, hogy a kép minél inkább kifejezze, milyen keményen megdolgoztak a pihenésért és a vacsorájukért ezek az elcsigázott emberek.
Öt éve festette ezt a képet. Akkor még amolyan északi ember volt, egy ideig bányászok között élt, s mindig is az egyszerű emberek és Isten társaságát kereste. Azon a reggelen, amikor ott állt az ebédlőmben a Krumplievők előtt, délről jött, miután egy évet töltött el Saint-Rémy-de Provence-ban, a bolondok között, az elmegyógyintézetté átalakított Saint-Paul-de-Mausole kolostorban. Nem szólt semmit. Mire gondolhatott az elesettek életét oly jól ismerő Vincent az én polgári lakásom falai között, ismerve a feleségemet, a fiamat, és értesülve üzleti nehézségeimről? Vajon érezte-e annak a szélnek a fuvallatát, mely elsodorta egymás mellől hajóinkat, mintegy beteljesítve azt az évekkel korábban oly ridegen megfogalmazott atyai óhajt?
„Most, hogy elsőszülöttünk majdnem zátonyra futtatta a hajót, már csak abban bízhatunk, hogy második fiunknak majd sikerül azt biztonságos vizekre kormányoznia.”
Nem, a tekintetén látszott, hogy gondolatai máshol járnak, magával ragadta őt a festészet szédítő forgószele, ez a családi ábrándjainkat szertefoszlató szélnél is hatalmasabb erő. Vincent mindig is csak ennek élt. Akkor értettük meg egymást a legjobban, ha a festészetről beszélgettünk, csak ilyenkor váltunk eggyé, és ilyenkor került sor a bizalmas vallomásokra is. Kamaszkorunk óta minden bánatunkat és reményünket a festészetnek köszönhettük.
Vincent ezután letérdelt. Az ágy, a kanapé és a szekrények alól sorra kivette egymásra fektetve tárolt festményeit, melyeken nem volt sem keret, sem szegőléc. Gondosan egymás mellé fektette őket a padlón. Színei, tájai, fényei, alakjai, égboltjai, nappalai és éjszakái kúszónövényként borították el lakásom padlóját.
*
Leguggolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a földön heverő két vaskos mappát. Rajzokat, vázlatokat, festékfoltos papír- és kreponlapokat találok bennük. A mappákban lapozgatva, a vázlatokat nézegetve Vincent múltja tárul elém. A rajzaiból adok majd Gachet doktornak és a gyermekeinek, Ravoux-nak, a fogadósnak és Levert-nek, az asztalosnak, akinek a fiát Vincent megfestette. Fáradt vagyok. A testem meg-megrándul, ahogy feltolulnak előttem a múlt képei.
A padlón egymás mellé helyezett festményei, élete planiszfériuma előtt térdelő Vincent az én lakásomban.
Most pedig én térdelek itt reszkető kézzel az ő szobájában. Akkor is remegett a kezem, amikor nemrégiben a Montmartre utcai galéria hátsó traktusában kitettem Vincent néhány festményét és tanulmányát a többi festő művei közé, megfogadva, hogy a megfelelő pillanatban majd megmutatom azokat valamelyik vevőmnek. Ám ez a pillanat soha nem jött el.
A padlón egymás mellé helyezett festményei, élete planiszfériuma előtt térdelő Vincent, majd a könnyes szemmel fiam bölcsője fölé hajoló Vincent, aki aztán Jo felé fordulva azt mondja: „Nem kellene ennyi csipkeholmit ráadnod, kis húgom.”
Most én térdelek itt, aki a Vincent nevet adtam a fiamnak, és így lett otthon is egy Vincentem, a bölcsőben, miközben ott volt a másik Vincent, aki csak a keresztnevével szignálta a képeit, Vincent a falakon, az ágy alatt, a szekrény alatt, a kanapé alatt, életem minden szegletében.
A padlón egymás mellé helyezett festményei, élete planiszfériuma előtt, a képek vakító fényében térdelő Vincent, aki aztán Auvers-be indulása napján megígérte nekem, hogy hamarosan visszatér közénk, és megfesti a portrénkat.
Most én térdelek itt, az ő szobájában, s azért könyörgök, hogy visszakaphassam őt.
A térdelő Vincent, aki egy napon ezt írta nekem:
„Most az én kis hajóm került a vontatóköteled végére, s ezt néha bizonyára terhesnek érzed, de ha akarod, bármikor elvághatod a kötelet.”
Most én térdelek itt, aki soha nem vágta el azt a kötelet.
*
Még aznap este elmenekültem Auvers-ből. Párizsba visszaérve Dries Bongerhez, sógoromhoz és barátomhoz mentem, nála töltöttem az éjszakát, mert nem akartam egyedül lenni. Jo a fiunkkal Amszterdamban van a szüleinél. Másnap, amikor hazatértem a lakásunkba, írtam anyámnak, hogy jelezzem az érkezésemet.
„Olyan szomorúság ül rajtam, mely örökre megmarad és életem végéig el fog kísérni. Minden, amit mondani lehet, az, hogy Vincent most megtalálta azt a nyugalmat, amelyre annyira vágyott. Az élet oly súlyos teherként nehezedett rá. És ahogy másokkal is történt, most mindenki a tehetségét dicséri. Ó, anyám, a fivérem volt…”
Hozzászólás