Ki emlékszik ma már az Ausztrália-Szerbia csoportmeccsre? Minden bizonnyal én sem emlékeznék, ha nem egy medulini kiskocsmában láttam volna. Már várt a törzsasztalom a kivetítővel szemben, a pincér kérés nélkül hozta a csapolt Karlovackót, a korsó mellett egy skandináv krimi, arra az esetre, ha unalmas lenne a meccs. A publikum is a szokásos: a szomszéd asztalnál az agyvérzésből lábadozó német öregúr a feleségével, helyi horvát aranyifjak és atlétatrikós, szakértő öregek. A szerb himnusz alatt jöttem rá, hogy ez nem egy akármilyen meccs lesz. Hiába hirdeti magát úton-útfélen óriásplakátokon a Davor Suker Futballakadémia, úgy látszik, az aranykornak vége, és nem jön az utánpótlás, a horvátok nem jutottak ki a vébére. Bezzeg a szerbek. Mi sem jutottunk ki. Bezzeg a szlovákok.

 

Ráadásul, ezen a meccsen a szerbek minden szempontból esélyesebbnek tűntek, az Ausztráliát kiütő németeket már megverték, és ha most hozzák a kötelező három pontot, akkor már tovább is jutottak a csoportból.  Ehhez mérten elég vitriolos volt a hangulat a horvát kisvendéglőben, a szerbek félresikerült passzait kárörvendő koccintással ünnepelték, miközben a lelkes, de kissé tanácstalannak tűnő ausztrálok minden egyes jó megmozdulását (nem volt sok) hangos ováció kísérte. De akkor csapott egekig a kaján elégedettség, mikor a szerbek teljesen váratlanul hátrányba kerültek. Persze még ekkor sem volt kérdéses, hogy a szervezettebb, egyénileg is jobb játékosokból álló, és eddig is nyomasztó fölényben játszó szerb válogatott végül is hozni fogja a meccset, mindenesetre így most nehezebb lesz a mutatvány.

A második ausztrál gólnál azonban történt valami. A kocsma  hirtelen elcsendesedett, és sűrűsödni kezdett valami megfoghatatlan rosszkedv és ingerültség. Mintha valaki egyszer csak túlzásba vitte volna a tréfát. Mert 2-0-ról már nehéz lesz felállni. Egy ausztrál kézzel ér a labdába a 16-oson belül, de a bíró továbbot int.  Ekkor felszakad a rosszkedvű csend, újra kezdődik a kiáltozás, de most valahogy másképp, mélyebb tónusban és mégis valahogy élesebben. Már senki nem az ausztráloknak drukkol, hülye Aussie-k, POHM-ok, Prisoners of Her Majesty, haha. Valahogy, valamikor megfordult a közhangulat. De mikor? És miért? A vége előtt nem sokkal a szerbek szépítenek, mindenki teli torokból üvölt, minden horvát teli torokból biztatja a középkezdéshez visszasprintelő szerbeket. Gyerünk már, még van két percünk, egyenlítenünk kell! Mikor lett az ők-ből mi? A ti gólotok a mi gólunk? Mégiscsak létezik valamiféle pánszláv összetartás és közös életérzés, vagy mégsem múlt el a közös akolban eltöltött majd’ fél évszázad? Jugoszlávia mégis tovább él az agyakban, a szívekben, a zsigerekben? Egy valami biztos ezen az estén: ezt én, hülye turista, soha nem fogom megérteni. Itt most én is ausztrál vagyok. Jobb lesz fizetni.

Minden reményemet a szlovákok hátvédjébe, Saláta Kornélba vetettem. És talán nem véletlenül. Mert csakis Salátának köszönhető, hogy egy pesti kerthelyiségben egy győztes szlovák meccs után egy lelkes magyar hazafi így kiabált: „Megcsaptuk az olaszokat!” Kár, hogy nem a szlovákok játsszák a VB-döntőt!