hirdetés

Jugózombi

Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma. Fordította Radics Viktória, L'Harmattan Kiadó, Bora könyvek, Budapest, 2008

2008. augusztus 1.
Tanja Lucić nem egészen jugózombi, de többször nagy kísértésbe esik. […] Egyszerre szeszélyes, szenvedélyes és testi lény, aki írói kedvét sosem veszti el, iszonyúan jó fricskákat szór a környezetéről, és veszi a jeleket, a dolgok mögé lát. […] A szerző kitűnő mesterségbeli tudással forgatja a nyelvet, átírja, törli és újraalkotja a jugoszláv és általában a kelet-európai közhelyeket; bírálja az agresszív nemzeti érzést, de nem nézi le, nem veszti szem elől otthonát és anyanyelvét. - Kiss Noémi kritikája Dubravka Ugrešić regényéről.
hirdetés

Ez a könyv önkéntelenül több aktualitást is felvet: július végén megteltek a balatoni kempingek hollandokkal, a magyarok ellepték Dalmáciát és Isztriát, és „váratlanul” elfogták Radovan Karadzsicsot, akit nemsokára Hágában kihallgatnak. Természetgyógyászként kapták el, ősz, szakállas és bölcs képe volt hozzá. Állítólag a rendelőjéhez közeli kocsmában, a saját háborús fotója alatt sörözött éveken át, nosztalgiázott? Senki sem tudta, ki ő? Kelet-Európában vagyunk. Minden szép és jó, ha vége a háborúnak és lejárt a szocializmus ideje? Az embereknek végre saját identitásuk van, mert felbomlott egy ország? Mit csinál a menekült horvát tanárnő Amszterdamban? Hol lakik? Hogy öltözik? Kurva lesz? Sminkeli magát? Főz? Hol ebédel? Miről álmodik és kivel kefél? Horvát, szerb, bosnyák vagy csak egyszerűen Jugózombi? Netán öngyilkos, alkoholista, füves?
 
Egy biztos: zavaros ez a világ. Abszurd és zavaros, pedig a regényben a rendesen felparcellázott, füvesített Hollandiában vagyunk. Mégis valami kellemesség tölti el a lelket, ambivalens kellemesség: az emlékezet, a visszavágyódás bizsergető érzése. Kelet-Európában a közvetlen múltat épeszű ember nemigen sírja vissza, de azért ezt Jugoszlávia esetében ne merjük így kijelenteni. A nosztalgia ott betegség és oltás. Támadás és védekező reflex a mai állapotok elviseléséhez.
 
A fájdalom minisztériuma Amszterdamban játszódik, néhány hónap alatt, közvetlenül a délszláv háború után. Ide emigrál a hősnő, Tanja (az egyes szám első személyű elbeszélő). Keserű időszak. Dubravka Ugrešić főhősén keresztül csupa szorongásról és kételyről számol be, a nyugati emigráns magányának rémisztő elviselhetetlenségéről. De egyáltalán nem érzelgős ez a könyv. Kiadós Hollandia-, Szerbia- és Horvátország-kritika is olvasható benne, éles csavarokkal, szellemesen megírt gondolatok gyürkőznek elő pontos megfigyelések formájában. Az álszentség, az érdektelenség és a fasizálódás többször előforduló tulajdonság az egyébként színes jellemek között, e magatartásformák a (többnyire egyetemi figurák közti!) szituációkban is megjelennek, a túl érzelmes, vagy éppen bántóan önigazoló megnyilvánulásokban. Még a nosztalgikusan idézhető Osztrák-Magyar Monarchia giccses tárgyai és ripacskodó hangneme is megkapja a magáét, és az elbeszélő mindvégig távolságtartó marad azzal az országgal szemben is, ahová elmenekült, helyesebben, ahol munkát kapott és befogadták.
 
Csupa báj és kelletés ez a könyv. Jól fűszerezett, leleményes irónia, ami a megfigyelő erőt illeti; önirónia, önvizsgálat, tépelődés, ami a személyes részét illeti. Életbe vágó témája, a háború feldolgozása / feldolgozhatatlansága mellett játékos és friss tud lenni, jók a dialógusok és ügyes jelzőket kapnak a figurák, minden mondat üdítő, mert minden mondatában történik valami. Ha csak az nem tűnik elsőre kissé furcsának, hogy rendkívül éles váltások vannak a fejezetek között. Engem azonban meggyőzött, a váratlan ugrások ugyanis szervesen összefügghetnek a mű poétikájával, a zavaros világ bemutatása az értékek (mint alázatosság, szorgalom, tudás, munka, hűség) relativizálódásában merül ki, s ezt a narráció játékával is érzékelteti az elbeszélő, így utal a biztonság hiányára, a kapaszkodók elveszítésére, ezért csapongó, sőt olykor igen asszociatív. A főszereplő sehova és senkihez nem tartozik, szorongó nő; tűr, pattog és lelkesedik, majd csalódik; hol kirándul, egyedül vonatozik, hol bőg valamiért vagy hány egy hírtől. Egyszerre szeszélyes, szenvedélyes és testi lény, aki írói kedvét sosem veszti el, iszonyúan jó fricskákat szór a környezetéről, és veszi a jeleket, a dolgok mögé lát. Ráadásul imád emlékezni, ezért elbeszélését régi, ízes családi történetek szakítják meg.
 
Ebben a könyvben ismét felbukkan a jugózombi.
     Hogy ki is ő? Kiket nevezünk így? Svetlana Slaspak egyik esszéjében a következőket írja: „A jugózombi kifejezés először a zágrábi bulvársajtóban terjedt el, de azután kapva kaptak rajta másutt is, ami tragikus és paradox bizonyítéka annak, hogy a jugoszláv térség még mindig egységes, a kommunikációt ugyanis megkönnyítik az egymással közeli rokonságban álló nyelvek. A jugózombi eszerint a bulvársajtóban szintén elhíresült jugónosztalgia nevű betegség súlyosabb formája: olyan élőhalott, aki visszasírja a régi Jugoszláviát, és ezáltal veszélyes az élőkre és az élet új minőségére nézve. Vérengző vámpír, akiből hiányzik a szellemiség (valamennyi posztjugoszláv állam előszeretettel használja ezt a terminust), hiányzik az az éltető nemzeti érzés, ami ezen szellemiség egyedüli tartalma. Miközben minden normális ember szlovénnak, horvátnak, szerbnek, muzulmánnak stb. érzi magát, és ebben látja élete igazi értelmét, addig a jugózombi a sötét és halott múltban vegetál. Ki van rekesztve a világból azon egyszerű oknál fogva, mivel önmagát nem tudja vagy nem akarja a fény, a jövő, az álmok vagy a kollektív identitás egyéb dicső tartalmai szerint meghatározni.” (A jugózombi)
 
Tanja Lucić nem egészen jugózombi, de többször nagy kísértésbe esik.
     A regény hősnője végig tépelődik emlékezet és leválás, maradás és menekülés helyessége között, ettől az érzéstől függ ugyanis az élete. A múlttal való szembesülés fontossága és lehetetlensége mellett érvel, el akarja törölni a hamis, nosztalgikus érzéseket, de ehelyett újra és újra előhívja a régit, a megbízhatót, mert a jelen még sokkal szörnyűbb, mint a múlt. „Mindegyikünk magával cipeli a maga szekrényét. Mindegyikben csontvázak vannak. És egy napon előtörnek, igaz, leggyakrabban vágyainkba burkolva álcázott alakban, mint azok az oklevelek, amelyek Papa polcairól ömlöttek le.”(117. oldal) A szerző kitűnő mesterségbeli tudással forgatja a nyelvet, átírja, törli és újraalkotja a jugoszláv és általában a kelet-európai közhelyeket; bírálja az agresszív nemzeti érzést, de nem nézi le, nem veszti szem elől otthonát és anyanyelvét. Zombi, mert újra előjön vele: az óráján a diákokkal gyűjti a régi, jugós szavakat, tárgyakat vesznek számba, helyeket, történelmi eseményeket, viselkedésmintákat, irodalmat elemeznek. Ezt aztán később persze megelégelik Tanja főnökei. De még ne szaladjunk előre!
 
A regény másik erénye valami sokkal érdekesebb dolog: Tanja nem igazán álmélkodik a demokratikus oldalon, és a nyugati világ rendes, reflektált és szabadelvű állampolgárait egyáltalán nem jó színben tünteti fel. Meri bíráló szavakkal jellemezni őket: a hollandok rendesek, de képmutatóak, elzárkóznak, nem vegyülnek a menekültekkel, unalmasak, agresszívek és szexmániások. Élces, távolságtartó és elfogulatlan kritikai hangot enged meg magának a kelet-európai viselkedésmintákról is, vagyis olyan, dühtől és felháborodástól mentes beszéd van itt, ami jelenleg teljesen hiányzik például a magyar irodalomból. (Mi ennél sokkal komolyabban vesszük magunkat.) Tanja számára a hazatérés lehetetlenségének igenis keserű íze van, mert ő szereti otthonát. Csakhogy van egy bökkenő: ő a régi otthonát szereti, ami ugye már nem létezik és soha nem is fog.
 
Tanja Lucić egyébként egyetemi oktató, felesleges doktorátussal a táskájában. Felesleges, mert így is kirúgják. Pedig a tanszékvezetőnek sincs még meg a doktori fokozata. (Ezek szerint ez Hollandiában éppúgy lehetséges, mint Zágrábban vagy nálunk.) Mikor szükség van rá, Tanja azonnal elvállalja az állást, menekült diákokat tanít horvát nyelvre és irodalomra. Népszerű lesz. Megkedveli a hallgatókat, mert megtalálják egymással a követlen hangot, joggal érzi úgy, megfelel a kihívásoknak, jó órákat tart. De a főnöke egyszer csak azzal áll elő, hogy a diákok jelentették (!), mennyire következetlen és kaotikus szemináriumokat ad, és hogy túl személyes hangot ütött meg. Nincs tematikája és nem adja le a kötelező anyagot. Tanja bekeményít, nem kérdezi meg, ki árulta el őt ? ebben nincs is semmi különös, valószínűleg senki ?, hanem iszonyú szellemtelen órákat tart, kötelező tananyaggal. Persze azonnal lemorzsolódnak a hallgatók, az amszterdami egyetemről elmenekülnek a menekültek. Súlytalan lesz az egész sztori, mintha az egyetemnek, vagy legalábbis a nemzeti filológiának sem volna a háború után különösebb tétje, sem a diák, sem a tanár számára nincs semmi következménye a dolgoknak.
 
És végül a szerelemről és a halálról is szól a regény: az egyik hallgató, Uroš háborús bűnös nagyapja miatt öngyilkos lesz. Tanja, a tanítónéni (szellemes fordítás) egy diákjával, Igorral végigüli Hágában a nagyapa háborús perét, hogy meggyőződjön az öngyilkos igazáról (?). Lesújtva távoznak és ? a regény egyik legszebb jelenetében – elmennek megnézni Vermeer Lány gyöngy fülbevalóval című portréját (124. oldal), ahol a kép előtt szemlélődve elkezdődik esztétizáló „szerelmük”. Igor és Tanja élcelkedő párbeszédet folytat, először csak verbális szex lesz, majd jóval később testi viszony alakul közöttük. Kapcsolatuk enyhén szólva szenvedélyes, hol brutalitássá fajul, hol pedig gyengédséggé változik, mintegy leképezi lelkiállapotukat. Tanja a perverz Igorban találja meg tehát társát. A regény végén, mikor kiköltözik a szolgálati lakásból, mert elveszti állását, becuccol egyik tanítványa fiújának szükségotthonába. Tapétát cserél, hiába. Sivár, szürke holland lakótelepen kezd élni és bébicsőszként dolgozni. Nyomasztó a vége, de itt záródik a kör.
 
A fájdalom minisztériuma remek posztjugoszláv könyv. Szórakoztató, olvasmányos, mély. Egy új sorozat, a BORA könyvek - Délszláv női próza a hetvenes évektől napjainkig első kötete, Lóránd Zsófia szerkesztésében jelent meg, klassz fordításban Radics Viktóriától. Egyedül az elcsépelt címmel nem vagyok kibékülve. Még akkor sem, ha a regényből kiderül, hogy ez egy amszterdami buzibár neve. Sokkal szellemesebb a regény, mint azt a cím sugallja.

Kiss Noémi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
dolezsai dolezsai 2008-08-05 09:05

 Nálunk is sok a holland a kempingben, gondoltam elolvasom ezt a könyvet, hátha megértem, milyen országból jönnek. A barátaim az idén mind az Adrián nyaralnak, állítólag szinte már semmi nyoma a háborúnak... Csak a múzeumokban, Dubrovnyikban volt szerencsém egyszer meglátogatni egy háborús kiállítást, hát elég elfogult volt...