hirdetés

A hazaút viszontagságai

A XIII. Tar-túráról

2017. október 10.

Tar Sándor sokat járt a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségébe, hazafelé a róla elnevezett emléktúra állomásain időzött. Azóta néhány kocsma bezárt, egy-két hely neve megváltozott, de ezek a viszontagságok idén sem akadályozták az író tisztelőit abban, hogy szeptember 30-án összegyűljenek, és nekivágjanak a városi felolvasó-kirándulásnak. – A XIII. Tar-túráról Juhász Tibor írt.

hirdetés

A szerelem a szaporodási ösztön síkosítója, mondta a XII. Tar-túra egyik idős résztvevője a Mester utca és a Böszörményi út kereszteződésében. A Prémium Söröző előtt álltunk, a kocsma pár éve bezárt, de a tulaj 2015-ben kinyitotta a túrázóknak. Tavaly nem volt szerencsénk. Míg a főszervező, Giczey Péter átment a Focitanyába, hogy megkérdezze, tarthatjuk-e ott a megemlékezést, az öreg arról beszélt, hogy még ma is aktív, ha akarom, bebizonyítja nekem, higgyem el, mint a Nagyerdei Víztorony, úgy áll az övé. Bizonyításra szerencsére nem került sor – ez jár a fejemben. Vigh Leventével gyalogolok a Csapó utcai Turmix Bár felé. Gyülekeznek az emberek, Giczey a megnyitóbeszédjét mondja, felolvas a Tájékoztatóból. Nem látom Sándort, így hívták az öreget, viccelődtünk is a névazonossággal, pedig tavaly azt mondta, mindenképp eljön. Idén zenés produkcióval készülünk, én gitározni fogok, Levente pedig felolvas majd egy interjúrészletet Gulyás Gábor Tar-interjújából, amely a néhai Határ folyóiratban jelent meg.

Reneszánsza van, reneszánsza, beszélget egy kisebb asztaltársaság. A debreceni Déri Múzeum gondozta Tájékoztató című kötet, a Magvető Kiadó újraindult sorozatának zsebkönyvkiadványa, A mi utcánk, és most ez, mutat mosolyogva az operatőrre egy borvirágos arcú hölgy. Ugyanis forgatás van, a Dunatáj Alapítvány filmesei már tegnap este Debrecenbe utaztak, végigjárták a túra állomásait. Most forgatnak, dokumentálják a nap eseményeit. A résztvevők hamar megszokják a kamerák jelenlétét, fesztelenül beszélgetnek tovább. Egy férfi jelentkezik, ő is kint volt az NDK-ban, ismerte Tart, ha gondoljuk, mesél pár dolgot a kinti magyarokról. A Kosárban (volt Lilla, előtte Unplugged) egy újabb produkció után megint ihletet kap, azt mondja, ő is meg tudja erősíteni Tar szövegeinek megalapozottságát, tűpontos novellák ezek, valóban így éltek az NDK-sok, kimentek, fel- és elszabadultak, nem érdekelte őket semmi. Ő német nyelven szerzett szakmát, harminchatan kezdték a tanfolyamot, de csak hatan fejezték be, mert a többiek basztak az egészre. Pedig lehetett evickélni, seftelni, kifelé üres bőrönd, hazafelé teli. Ő nem volt olyan gazdag gyerek, hogy dohányozzon, mondja nekem, mikor a felolvasás után kimegyek a Kosár elé rágyújtani, de aztán ráállt arra, hogy oda cigarettát vitt, kávét, haza mást hozott, kötőgépet, pianínót. Meglepődök, Leventével egymásra nézünk, a pianínó azért csak súlyos valami, mondom, a férfi folytatja, hogy most miért, ő élt a lehetőségekkel. Volt egy időszak, folytatja a meséjét, mikor nagyon olcsón adták kint a sportszereket. Az a mánia járta a kinti magyaroknál, hogy mindenki nyilazott, próbálgatták, átviszi-e az ajtót a munkásszálláson. Átvitte, csak hát ezt látta a felügyelő is, megjavítatta velük a károkat, azok meg fizettek, megcsináltatták a lyukakat, vagy vettek egy új ajtót, mikor hogy. Aztán eljött a hazautazás ideje, ment ki a pali a szállásról, vitte az ajtót, kiabáltak utána, értetlenkedtek, de ő csak meglobogtatta a javítás költségeiről kiállított számlákat, ez az enyém, és nevetett.

Tavaly a Focitanyában éreztem először, hogy Tar-túrán vagyok. Most is így van, a volt szovjet laktanyában kialakított kocsmában csendes, görnyedt hátú emberek gubbasztanak, mikor belépek, észre sem veszem őket, velünk együtt hallgatják a felolvasást – egy középkorú férfi áll az ablaknál, a Szürke galamb egy rövid részletének ad hangot, zene is van, hátul, a cserépkályha mellé állította erősítőjét egy basszusgitáros. Meglepődök, mikor leteszi a gitárt, és furulyát vesz elő, a Szomszédok főcímdalát kezdi játszani. Majd hangszert cserél, és ismertebb rock slágerek basszusalapjait variálja. A szöveg egy nőről szól, akit a párja hetente háromszor-négyszer megerőszakol, jelentősége van ezeknek az összecsapásoknak, ki az erősebb, meddig bírják. Talán a gyógyszerek miatt, a nő nem tudja eldönteni, álmodik-e vagy ébren van, egyszer csak olló került a kezében, ő pedig szúr, de az ádámcsutkát nem tudja átütni. Szerette azt az embert, de talán más bánásmódra lett volna szüksége, simogatás, halk, becéző szavak, nem ezek a cibáló mozdulatok, akkor talán minden máshogy történik, ki érti ezt. Kisebb csoportokra szakadva indulunk tovább, szétnézek a kiürült teremben, csak azok maradnak, akik egyébként is itt voltak. A stáb jó felvételeket csinál a Focitanyában, ez az eddigi csúcspont, mondja Nagy Ernő rendező, őt is elkapta a szöveg hangulata, a Tar-novellák humoráról beszélgetünk a Dorottyába menet.

Tavaly zárva volt a hely, azóta újranyitott, a teraszon foglalunk helyet, a menetelők pogácsával kínálják egymást. Megismerkedem Benke Andrással, aki Kolozsvárról érkezett a túrára, Tarról írja a disszertációját. Beszélgetünk kicsit a Csóka című novelláról, ez az egyik kedvenc írásom a szerzőtől. Isszuk a sörünket, hallgatunk. A Focitanya és a Dorottya között nagy a távolság, idő kell, míg megérkezik mindenki, a felolvasással megvárjuk a többieket. Izgatott vagyok, mert a következő állomás a Balszélső lesz, és már szóltam Giczeynek, hogy előadnék Tar háza előtt – ott lakott a söröző (volt Paksi) mellett. Fél éve írtam egy levelet az íróhoz, a pozsonyi Irodalmi Szemle online felületén jelent meg. Egy regényen dolgoztam akkor, és dolgozok most is, lassan három éve, A Salgó blues, ez a címe. Egy jó ideje megszakítások nélkül írtam, de akkor elakadtam. Hosszú ideig ettem magam, úgy éreztem, nem jó, amit csinálok, hogy abba kéne hagyni ezt az egészet, a kocsmázásokat is, sportolni kellene, felnőni, megkomolyodni, nevezzük bárhogy az életmódváltást. A Balszélsőben ültem, egy teljesen átlagos nap volt, mégis, történt valami meghatározó – hazamentem, és megírtam egy újabb fejezetet. Erről a napról szól a levél. Sokan állnak körülöttem, a stáb figyel, én meg pont a leglényegesebb résznél baszom el, összeakad a nyelvem, véletlenül tovább görgetem a telefonomban az írást. A levél utolsó mondata után megköszönöm a figyelmet, és megfogadom, amíg Leventével elő nem adjuk a műsorunk, nem iszok.

A Balszélsőben először egy nő olvas, utána mi következünk. A Levente által megelevenített interjúban erről a kocsmáról van szó, Tar a törzsvendégekről és a korábbi tulajdonosokról sztorizik, hogy milyen hivatásszerűen álltak kocsmárosi teendőikhez, a helyiség névadója, Paksi például szerette a szakmáját, az utódja is csak két dolgot utált, ha áru, vagy ha vendég jött. Nagyon figyelek az akkordváltásokra, lassabb, bluesos tempót diktálok, szerencsére egyszer sem nyúlok a húrok mellé. Megérkezik Tar egyik volt barátja is, Pál, aki Deczki Saroltával beszélget. A stáb félrehívja őket, hiszen Pál ismét meglepetéssel készült, és ők fel akarják venni, amit mond – minden évben elárul valami titkot az íróról. Idén egy könyvről mesél, amit közösen terveztek írni, még a Tar halála előtti napon is erről beszéltek. Ha elkészül majd a túráról forgatott film, bizonyára én is megtudom, miről szólt volna a könyv, most azonban a pulthoz kell mennem, hamarosan indulunk tovább, meg akarom kérdezni a pultosnőt, beadhatom-e a hangszerem, majd holnap érte jövök, de nagy a sor, zajosak az emberek. Hogy a felvétel jól sikerüljön, inkább kiállok az ajtó elé, egy percnyi türelmet kérek a szomjas vendégektől. Mikor meglátják a kamerákat már nem is akarnak bejönni. Valaki a fülét mutogatja, hogy látjuk-e a vágást, azt mondták, nem is fog látszani, erre ugyanolyan vörös, mint mikor megtörtént az a dolog az esztergagép mellett, csak a szőr nőtt rá, ennyi. Egészen a tarkójáig elér, csak ezzel a lobonccal lehet eldugni, hát ezért növesztett ő ilyen hosszú hajat. Lehet, hogy kicsinységnek tűnik, de neki ez a heg akkora önbizalomhiányt okoz, hogy innia kell. A kapunál is állnak páran, negyvenesek lehetnek, vicceket mesélnek egymásnak, miért jó a póknak, kérdezi egy cigányember a társaitól, aztán meg hitetlenkedik, mert senki sem tudja a választ. Én sem tudom meg, a túra résztvevői felállnak, indulunk az Ádám Presszóba, ahol Tar piálásokkal összekötött főzéseket szervezett a barátaival.

Az Ádám Presszóban babgulyással várnak minket a szervezők. A mi utcánkból rögtönöznek páran, a performansz jó hangulatra deríti a résztvevőket. Élénk beszélgetés alakul ki az asztalunknál, fizetek a társaságnak egy kör Cherryt, meglepetten veszem tudomásul, hogy itt a nagy feles decit jelent. A pultos segít kivinni az italokat. Sokáig maradunk, körbekérdezek, de senki nem látta Sanyit, megcsappantak a túrázók, akik maradtak, az utolsókat kortyolják, Sanyi idén is hiányzik, mondják, és nevetnek. Leventével és a többiekkel Tarról beszélgetünk, szóba kerül Sarkadi, Csalog, Csurka is. Lukács György kényes-fontos munkássága, Réz Pál hangos memoárja. Petri György, aki azt mondta, hogy nem bujkál a saját országában. Bevallott és elhallgatott tettek, szégyenek, bűnös ártatlanok. A gitáromat a kerítéshez támasztom, visszaülök az asztalunkhoz, a hazaútról kezdünk beszélgetni, aminek viszontagságai, azt hiszem, elkerülhetetlenek.

 

(Fotók: Karancsi Rudolf)

Juhász Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.