JUHÁSZ FERENC

Ó, ti Pegazus istállói! Az első Bián volt, a Tópart utca 2-ben,
aztán a Damjanich utcában. Rózsáné lakásán Hantai
Simonéknál a Szárnyas csikó istállója, aztán a Bajza utcában, az is
Pesten, a József Attila Népi Kollégiumban, aztán a Szív utca 17-ben,
albérletben, már házason, aztán már Budán, a Rózsadombon, a
Szemlőhegy utca 23/b-ben, társbérletben és most a szomszéd mellék-utcában
a Mandula utca 22-ben, ahol szerettem, szenvedtem, öngyilkos elmebeteg
asszonyt temettem, époszokat írtam és megöregedtem, pedig újra-nősültem,
lányokat csináltam, részeg voltam, sírtam és nevettem, és könyveim közt
ülök, mint még használt, sírkő-zsúfolt csillagos éjszakai fehér, rothadó fakereszt
tömegtébolyú öreg hegyi temetőben. Ó, Pegazus istállói! Mi szegények voltunk,
nekünk nem volt lovunk Bián, se istállónk, amit naponta ki kell takarítani
reggel vasvillával, vagy tragaccsal kihordani a lóganéjt, a lóhúgyos
mocsarassá taposott almot, szalag-kesztyűs vaskefe-lóvakaróval csillogó barna,
jószagú, fényes szőrtisztasággá kaparni a lóhátról, lócombokról a szőrre-
száradt szar-szappant, húgyos taposás-latyakot, hempergés büdös zománcot,
mikor a szűk szívbe fúródott a vénasszony-műfogsorú lóröhögés, mint egy
hatalmas vulkán-működés-morajú bombázógépről a repülőbomba a temetőbe
a boldog rothadás, a feszes bomlás, a kegyes elátkozottság, a megszentelt halottak
közé. Nekünk csak egy öreg büdös disznóól és fehérfostos tyúkól volt a baromfiudvarban,
meg egy kőfalnak döntött tégladoboz-klozet a nyárikonyha sarkán, meg egy
árva trágyadomb, amit ganéjdombnak mondtunk: ott pisáltunk, ott kakáltunk
gyerekkoromban, guggolva nézve az alattunk gőzölgő barna ürülék-csigaházban
nyüzsgő fehér gilisztákat, galandférgeket, mint egy füstölve vonagló pamuthalmazt!
Mifelénk nem jártak szemetesek, csak évente egyszer jött a pöcegödörtisztító ember,
akasztókötél-nyakú pléhvödörrel, kimerni a klozet-gödör virágzó emberürülék-
mocsarát, a sárga-barna-véres lotyadékot, aztán ment ördögfing-büdösen a másik
házba, napszámba tovább. Ó, Pegazus istállói! Pedig azokat is ki kellett takarítani,
minden vers után, minden mese után, minden éposz után! Kihordani az éjszaka
fényszeplő-sátra alá a túlvilág-illatú Pegazus szargombócot, az Isten-szagú szent
almot, a csoda-patákkal összetaposott világlét-hagyatékot, a kereszten-vonagló
Jézuskrisztus jobb mellkasoldalán lándzsával az Istenfia-bordák tűzliliom-
sebéből kilövellő vérvizenyő-szentségű szív-melletti testhalál-húgyot meginni,
mint az éjszakát a rózsatéboly vörösláng hajnal. A vizelő szent mellkas-sebre
szorítva halhatatlanságra vágyó férfi-szánkat, mint egy pipacsként kinyílt női
nemiszervre! Mert szennyben, piszokban, ha túlvilág-ibolyaillatú is, nem lehet
teremteni. Mert a teremtéshez csöndes végtelen tisztaság kell, olyan nyugodt és
boldog ős-csönd, mint amikor az Isten-pupillája mély ős-vigasztalanság-néma
egyensúlyos végtelen kiterjedésben az ősrobbanás előtti pont, vagy narancs
vagy világmindenséggé erjedő irgalmatlan irgalom-golyó fölrobbanni készül. Hogy
világ legyen. Hitből valóság. Vágyból akarat. A Semmiből a Minden. Ó, Pegazus
istállói. Tiszták, mint a gyermeki könny. Édesek, mint az anyatej, amikor az asszonyemlőből
kifröccsen, csecsemőszájba, vagy zsírfoltos mézesen az asszonyi melltartóra, hálóingre,
kombinéra! Ó, lét-koszos életünk, emberiség-kosz történelem. De szép vagy!, de rettenetes!
Ó, Szemetesek! Ti áldott hajnali napszámosok! A legszebb a Szemlőhegy-utcai
hajnali szemetes volt, kis, két-kocsikerekű, két-rudas kocsi-láda, kordé-
koporsó a hajnali őszi hófelhő-vastag ködben, nyakszíjra kötött csengős-nyakú csámpás
öreg, sovány, ősz gebével a kocsirudak között. És sörénye, farokhéja fehér volt, mint a hó-taréj!
Mint a szélvihar fújta havazás jégcsipke-sörényű hótaréja. És a
kis, csámpás, görbe, csorbás-patájú ló fekete bársonytátika
orrlikaiból ki-be lökődött a gőzrúd, a fehér fujtatás lélegzetoszlop,
mint a gőzmozdony piros vaskerekei előtt a csuklósan odacsavarozott
vasdugattyú. Mert élt a ló, nem volt halott, mint Byron versében
a harci mén, akinek orrlikaiban „elakadt lihegés”. És a szemét-
koporsó mellett kis koszos öregember, a kocsis, aki olyan volt, mint egy
tövig lerágott körmű kamaszfiú-ujj, szinte véres és szarú-héjtalan, mint
egy iskolás gyerekfogsorral kagyló-oszloppá összerágott csonka ceruza, a
fogsornyomokban a ceruza zománc cellulóz-levélsírjai, kis összerágott
sírgödöroszlop-törpe és ajkai lilák voltak, mintha tintaceruza hegyét
nyalta volna meg és ajakhernyói, szitás fogai a lila tintaceruza-festék
gyászától szemfedősek. És jobb kezében, a kesztyűtlen szegénységben
óriás fanyelű rézcsengő, akkora, akár egy kisebb lélekharang, azt rázta
csengetve kiabálva, amikor fölmerült az óceán-nagy őszi vastag ködből,
mint egy apró fekete halászbárka! „Itt a szemetes, a szemetes asszonyok,”
kiabálta, „megjött a szemetes” ordította a lélekharang-csengőt rázva,
a fehér világ-gyapjúzsák ködöt rágva és zabálva, aztán ment tovább az
egylovas koporsó-szemétládás kocsival, ostortalan gyásszal a féktelen köd-jövőbe
csengőzve lovát, kocsiját, maradék-hordalékgyüjtő önmagát halál-reménytelenül!
Ó, Pegazusok istállói! Ó, Szerelemlovas! Ha szereted szárnyas szellemállatod,
aki könnyebb, mint az Isten-súlytalan, vagy fénysúlyú angyalok: mosd le
reggelente emberkönnyeddel, csutakold le lángszőrű testét, a szárnyas
tündértest lóalakot könnyeiddel átitatott szalmacsomóval, piros tenyeredbe
gyűrt sárga szalmacsomó-ronggyal, szárítsd meg könnyvizes gőzölgő tündér-
testét forró csókjaiddal, a hím vagy nőstény, a kanca, vagy csődör, vagy herélt
szárnyas ének-alakot, aki szárnyaiba burkolva áll, mint csontszőr legyező-
lombbal burkolt óriás Szent Énektojás. A Pegazus istálló gyémánt-
vályújába önts boldog abrakot: vödör mazsolát, vödör rózsaszirmot, vödör
sűrű, belső fehér ikra-kastélyos mézet, tejjel keverve, vödör sárga virágport,
liliomport, tavaszi virágzás-gyümölcsport. Itasd meg az aranyvödörből
asszony anyatejjel, itass vele gyémántvödörből csillagfénysűrű nektárt, itass
vele vödör csillagot, fényvödör sercegő parazsat és csókold meg arany kalász-
koszorú szemöldökű, aranypina-szemhéjú világ-őstojás gyönyörű szemét,
világító fekete, puha habrózsa száját, csókold meg világűrt-harapó szent
fogait, csókold meg lángcsóva-szőrfarka tövét, az ürítőnyílást, szülőnyílást,
mintha piros tulipánkertbe dugnád halandó, árva, szerelmes férfi arcodat,
egy vastag szemérembozontú, testalsó-nyílás-bozótú, széttárt-combú asszony
vértiszta nemző tűzliliom kemencét. Ó, te apró, sovány, görbe ló, szinte púpos,
mint a falumbeli cselédlány-öregasszony Mári, aki mezítláb járt télen is a
hóban, akinek elöl a mellkasán is púpja volt, két emlője között és a hátán is
akkora púpja volt, mint a dromedárnak, az egypúpú tevének, mint a púpos tuloknak,
a púp-taréjú orrszarvúnak, a legelő többtonnás rinocérosznak, ó, te
mocskosan is tiszta szemetesló, nyakadban barna bőrszíj-hurkon lógó
lélekharang-nagy bronzcsengővel, hová merültél a fehér ködkastély, puha
márvány-poklában előlem, hová csöngettél csámpásan kocogva az őszi
pára-homályban, a Szemlőhegy-utcában, és hol van már, hol az én ifjúságom?
Most már nagy fehér szemétgyüjtő autók járnak, óriás fehér szemetes autó-skatulyák,
hatalmas, dugattyús vaskoronglap-emelő-szerkezettel hátsó szemét-befogadó-
nyílásuk alatt, oldalukon piros-sárga műanyag-kabátos fiúk, férfiak lógnak,
szinte odaragadva, mint mézesüveg oldalára a sárga potrohgyűrűsoros, piros
kitinmellényű, háromszög-szív fejű darazsak, kazettás ikra-rózsa arcvirág óriás szemekkel!
Mert két szemük: arcuk két gyémánt-daganatból, s a szemek-arc alján a rágószerv-kitin-
motorpumpa!


Alföld 2011/6
Júniusi tartalomjegyzék

JUHÁSZ FERENC verse: A Pegazus istállói avagy óda a szemetesekhez
KERESZTURY TIBOR: Hatvankilenc (regényrészlet)
VARGA MÁTYÁS versei: amikor elfogy; segélyhívás #3; paradisum; planctus
VARGA ZOLTÁN TAMÁS verse: Halvány. Egy folyó természetrajza
PETÔCZ ANDRÁS: Másnap (Feljegyzések a háborúból – regényrészlet)
TAKÁCS MÁRTON verse: Hálószoba
NECZ DÁNIEL verse: Másik arc
CSEPREGI JÁNOS: A tévé túloldalán (regényrészlet)
ACZÉL GÉZA verse: (búcsú)galopp (tétova utószinkron 19.)

fórum

ANGYALOSI GERGELY: „Fellebbenteni a nyelv fátylát...” (Bergson és Esterházy)
DECZKI SAROLTA: A néma tapasztalat (Irodalom és intimitás)
KAPPANYOS ANDRÁS: Pornográfia és prüdéria nálunk és más nemzeteknél
POMOGÁTS BÉLA: Kóborló délután (Dsida Jenő: „kutyás” verse)
FÖLDES GYÖRGYI: Vonalak, ha találkoznak (Testek és viszonyok Tóth Krisztina Vonalkód című kötetében)
SZÉNÁSI ZOLTÁN: Test, beszéd (Borbély Szilárd A Testhez című kötetéről)

tanulmány

JUHÁSZ TAMÁS: Krúdy, Irigaray és a modernista nőábrázolás (A podolini takácsné értelmezéséről)
SZIRÁK PÉTER: Hívni a csodát (Az idegen tekintete a San Gennaro vérében)
SZITÁR KATALIN: San Gennaro a költői elbeszélésben

szemle

LENGYEL IMRE ZSOLT: Hősünk elámult (Spiró György: Tavaszi Tárlat)
FÜZI LÁSZLÓ: Én-könyv az apáról (György Péter: Apám helyett)

ORCSIK ROLAND: Az olvadó hó neszében korgó gyomor (Danyi Zoltán: Hullámok után a tó sima tükre)
LÁBADI ZSOMBOR: „A várost pedig ne féltsétek, a város végig ott volt bennetek” (Helena Sablić Tomić – Goran Rem: Kortárs horvát irodalom. Költészet és rövidtörténet 1968-tól napjainkig)

képek

TARDI SÁNDOR grafikái