hirdetés

Julia Otxoa: Különös küldemény

A Patak Könyvek ajánlata

2007. október 29.
Az elbeszéléskötet szereplői határfigurák, az álomvilág és a különcség határmezsgyéjén viaskodnak önmagukkal és másokkal. Gyakori náluk a személycsere, a tárgyakkal általában bonyolult a viszonyuk, és rendszerint hamis arcát mutatja nekik ember és állat egyaránt. Mulatságos és képtelenebbnél képtelenebb helyzetek közepette is rendületlenül keresik-kutatják, hogy miként lehetne megfejteni a jelekben és üzenetekben rejlő titkot, valamint az időt, végtére is minden attól lesz ennyire torz.
hirdetés

 
 
Szerző: Julia Otxoa
Cím: Különös küldemény
Fordította: Pávai Patak Márta
Terjedelem: 132 oldal
Kötés: kartonált
Várható megjelenés: 2007. október 30.
Példányszám: 1000
Bolti ára: 2.500 Ft
ISSN 1787-8853
ISBN 978-963-87237-1-0
 
 
 
Julia Otxoa: Különös küldemény (részlet a kötetből)

Hogyan égették el a Don Quijotét Moranóban

„Az egészséges elme lényege a tényszerű észlelésen alapuló világlátás”. Jobbára ilyen magasröptű gondolatokat hallhatott Pietro Asnoglione atya szájából a szombati oktatásokon a moranói községháza tanácstermében a közönség, mely javarészt a falubeli hívekből állt, akik lélegzetvisszafojtva, átszellemülten hallgatták. Az atya kimunkált hangsúllyal beszélt, jól időzített hatásszünetekkel tarkította szónoklatát, mint aki hipnotizálni igyekszik hallgatóságát.
Egy szép napon azzal fogadta híveit, hogy ma Miguel de Cervantes híres regényéről, Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancháról fog beszélni, ám mivel szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy legfőbb elve a pontosság, nem jutott túl az elején. Hogy mi történt? Pietro Asnoglione ünnepélyesen kinyitotta a könyvet, és belekezdett: „La Mancha egyik falujában - a nevét említeni sem akarom…”. Itt be is csapta, és a jelenlévőkre nézve megkérdezte: „Mit gondolnak, mit akart mondani Cervantes azzal, hogy «La Mancha egyik falujában»?”
Pietro Asnoglione ebben a pillanatban szigorú kifejezést öltött, felállt, jobb kezében meglengette a könyvet, felemelte a hangját és felháborodottan kijelentette: „Világos, hogy a szerző nagyon keveset árul el; ilyen illékony kezdés csak homályos eszméket, hagymázos képzelgést, nyelvi zűrzavart, csapongó gondolatot, fejetlenséget eredményezhet. Lelki üdvösségünk érdekében legjobb máglyára vetni az ilyen könyveket”.
2004-et írtuk, amikor a Don Quijotét elégették Morano főterén.


Bőröndök

Nekem kész kínszenvedés a csomagolás. Kevés holmim van, de nehezen megfogható, olyannyira, hogy azt se tudom, mim is van valójában. Csak azt tudom, hogy némelyik könnyű és hosszúkás, ám olykor váratlanul annyira megnyúlik, hogy elszakad, és teljesen kiürül. Más holmim viszont nehéz, és elég csak rágondolnom, rögvest alakot változtat, az utamba kerül, mindenütt belébotlok; tele van a lábam kék-zöld foltokkal. Egy szép napon még elesek benne, és jól összetöröm magam.
Olyan holmim is van, aminek még a létezése is erősen kétséges, és gyakran magam sem tudom, vajon a múlthoz, a jelenhez, vagy csupán álmaim univerzumához tartozik-e. Így aztán nem meglepő, hogy amikor csomagolnom kell, sose tudom, hogy sokáig tart-e majd vagy sem, annyi mindentől függ, annyi mindent kell mérlegelnem… A rejtélyek sorozatában kikészülnek az idegeim, mérhetetlenül elfáradok, nem marad erőm semmire, és persze ilyen körülmények között a végén mindig lemondom az utazást.


Érett kor

Előfordult már velem, hogy nehezen tudtam rájönni, ki vagyok én. Emlékszem a halálosan kimerítő napokra, amikor kétségek közt hánykolódva jártam sorra levéltárat, anyakönyvi hivatalt, plébániát, hogy tájékozódjam saját kilétem felől. Egyetlen nyomot sem találtam, amely segített volna, zavartan álltam a családom előtt, melynek tagjai már kezdtek úgy tekinteni rám, mint egy bolondra. Végül nyomtalanul eltűntem a számomra idegen társadalomban.
Idővel lassan hozzászoktam. Ahogy korosodtam, én is megbékéltem, mint bárki más, de az utóbbi időben jelentősen romlott az állapotom, mivel a legutóbbi krízishelyzetemből nem tértem vissza a valóságba, mint eddig. Azóta végképp nem tudom, ki vagyok, és mit keresek ebben a városban.
Nagyjából egy éve, hogy így vagyok. Ez persze hétpecsétes titok, senki sem tudja. Folyamatosan játszok mindenki előtt: színlelem a magabiztosságot, aminek nyoma sincs bennem, szemmel jól látható meggyőződéssel válaszolok feladatkörömmel összefüggő kérdésekre. Mindenekelőtt igyekszem az lenni, aki a társadalom számára vagyok: a nemzet nagybecsű elnöke.


A telefon

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.


különös küldemény
(…)
Harmadik levél
Kedves Ricardo!
Legutóbbi leveledben írod, ne felejtsem el, hogy tizennegyedikén választások lesznek; ne aggódj, fejben tartom, s mivel nem tudok megjelenni a választókerületben – én képtelen vagyok lemászni a kötélfelvonón, mint a többi lakó, tudod jól, hogy mindig is szédültem –, írtam egy kérelmet az önkormányzatnak, hogy küldjék ki hozzánk a bizottságot, elnököstül, tagostul, pártmegfigyelőstül. Na, szóval épp ma mászott föl a postás az erkélyünkre a felvonón, reggel már jó korán, és hozta a polgármesteri hivatal válaszát. Elfogadják a kérésemet, és a választások napján kijön hozzánk a bizottság. Arra gondoltam, a nappaliba beállítom majd a kisasztalt, a spanyolfal mögé vonulok el az ívvel, s miután urnába kerül a szavazatom, megvendégelem majd őket valamivel. Közben mellesleg azt is kipuhatolom, miként vélekednek a vad szó jelentéséről. Mondd, Ricardo, szerinted jó lesz így? Vagy inkább tartsam meg magamnak a kérdést?
Hamarosan találkozunk.
Sokszor csókol:
Juliette Sousa

Negyedik levél
Kedves Ricardo!
Véget értek a választások, követtem a tanácsaidat, nem említettem meg előttük a vad szó jelentésével kapcsolatos dolgokat; minden a legnagyobb rendben, a várakozásoknak megfelelően zajlott, kivéve a végén azt a különös jelenetet, amely tovább tetézte a Pinard úr-féle kellemetlen ügy miatt érzett korábbi aggodalmamat. Tudod, az előző levelemben is meséltem, a választások napján hatan jöttek hozzánk: az elnök, egy tag és a választásokon szereplő négy párt részéről a négy megfigyelő. És hát, amikor elköszöntek, csak ötöt számoltam. Hogy lehetséges ez? – tűnődtem el ezerszer, és végigkutattam már a lakásunk minden zegzugát, de sehol sem találom a hatodik embert.
Ennek ellenére nyugodt vagyok, és amikor éjszakánként szótárakkal körbebástyázva bezárkózom a nappaliba, az összes bútort odahúzom az ajtó elé, amit csak lehet. Időnként mintha hangokat hallanék a konyhából, mintha valaki kinyitná a hűtőt, és töltene magának egy bögre tejet. De mindjárt igyekszem is elhessegetni magamtól a gondolatot, efféle képtelenségek helyett inkább a szótár-tanulmányozásra összpontosítom figyelmemet. Esküszöm, hogy nem képzelődöm.
Már számolom a napokat, alig várom, hogy hazajöjjél.
Csókol:
Juliette Sousa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.