Az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának különdíjas pályaműve, egyben Halász Margit ötödik kötete, s első (nagyobb lélegzetvételű) regénye az Éneklő folyó, mely idén a Nemzetközi Budapesti Könyvfesztivál idejére jelent meg. A szerző a mese, a mítosz ciklikus időszemléletű világát („megállt az idő a Tiszavirág dűlő 17-ben. Hogy mit nem tesz a mesélés?” – 63. o.) ötvözi a mindennapok tragikus élettörténeteivel. A Tisza melletti falucska, Kandicsfalva lakóinak szerelmi történetei a legendákba vesző, újraéledő, újrajátszódó őstörténettel kapcsolódnak össze, mitikus (bibliai teremtéstörténet) és irodalmi toposzok (Shakespeare Rómeó és Júliája) elevenednek meg a regény napjainkban játszódó téridejében.

 

A Csillagkerti szonátta helyszínéhez hasonlatos Tisza-parti Kandicsfalva, mely nevét minden bizonnyal a folyóban tenyésző kandicsrákokról nyerte (Cyclops sp. – apró néhány mm-es állatkák, gyakran torpedószerű testalakkal, testük hátulsó végén erősen sertézett farokvillával Látószervük páratlan homlokszem. Innen ered elnevezésük is.), s az Odüsszeiából ismert küklopszok szigetének elkülönülő, bezárkózó életmódjára utalhat, egy édes-bús szerelmi történet megjelenítésének szolgál terepéül. Az iskolai rajztanárnő, Vas Mari és a cigány festő, Sztojka Renátó csak ideiglenesen beteljesülő szerelmének tragikus meséjében, ahogy Shakespeare Rómeó és Júliájában is Mercurció halála a legtragikusabb, a férj, Mátyus Béci, hentes áldozattá válása a leghiábavalóbb, egyben az események záróköve.

 

Halász Margit füllapi jegyzete, mely szerint „egy szórakoztató, mesés-legendás Tisza-parti szerelmi történetet” szeretett volna írni, „amolyan édesnemes hungaricummal fűszerezett Júlia-füzetet”, s a szereplők önálló életre kelésével mindez meghiúsulni látszott, igaznak bizonyult. Az úgynevezett Júlia-füzetek kiszámítható narrációs logikája és tematikai sémája kétségkívül felborul, s inkább a shakespeare-i Júlia-történet (s áttételesen a tolsztoji Anna Karenina) tragikuma érvényesül. Ironikus, hogy a regény egyik központibb történetszála szerint a Rómeó és Júlia neveket két szerelmes kismalac viseli, akik közül utóbbi végül túléli a hentes bosszúját. Nem úgy a szerelmi elkeseredésében bosszút forraló mészáros, aki halálával (regényből való eltűnésével) mintegy beteljesíti a laza szövésű, mesés történetek egymásbakapaszkodásából szerveződő regény egyik legendás történetének jóslatát, miszerint a folyóban éneklő szörny (vö. sirének) párját megtalálva lehet csak boldog. A természetistenségnek (élet)áldozatot „felajánló” rítus egyben a katasztrófa elkerülését is szolgálja, másrészt a házastársi megcsalás (bűnbeesés, sőt Ádám-Éva első bűnbeesése) vezekléseként is felfogható. Az első emberpár (lásd 107. o.: „Nem a második, zihálta Mari, nem a második, az első.”) „tudás”-szerzésének megismétlésére Mari és Renátó szökésének története játszik rá (111-118.o.), ahol bizony az ősi ellen is felüti (lapos) fejét („a kunyhó szalmájába hosszú, borongós kedvű sikló fészkelte be magát, és mindentudó, cinikus vigyorral elnyúlva várt” – 116. o.).

 

A falu alapításának legendáriuma, a Tisza teremtésének története, a népmesei alakok (Pamuk Póla, piros arcú vízimanó, Rumcájsz, kék madár, víziszörny stb.) és cselekményszövésük, funkciójuk, elemek (három találós kérdés), a görög és zsidó-keresztény mondavilág toposzainak megelevenedése jól megfér (lásd a mobiltelefon és a harcsa esete), zökkenőmentesen ágyazódik bele a jelenkori magyarországi falusi realitásokkal (kozmaladik.hu, kocsmázás, munkanélküliség, cigányozás, konditerem, stb.), álmokkal, a Tisza ciánmérgezésével vagy a közismert természeti jelenség, a tiszavirágzás írásba szövésével.

 

A népmesei elemekben gazdag (maguk a szereplők is mesélnek, meséket hallgatnak, mely életükre befolyással van) elbeszélés, az elbeszéltekkel ellentétben, egy derűs, felszabadult, az olvasóra kikacsintó (kikandikáló) elbeszélőt sejtet („Nem rossz entrée, gondolta volna Vladimir, ha ismerte volna az entrée szót. De mivel nem ismerte, csak azt vette észre, hogy…” – 28. o.), aki több helyütt sem átalja átadni a szót szereplőinek, legyenek azok bár szubhumán lények: malacok („És a malackák tényleg álmodtak, és ami a legfurcsább és leghihetetlenebb, ugyanazt álmodták. Egy sárga virágokkal teli réten nagy kondában bogarásztak szüleikkel…” – 16. o.), halak, („Két szilvaorrú keszeg is ott csalinkált a part közelében, s alig győzték elmesélni a dévéreknek, a laposoknak meg a pirosszárnyúaknak csodás menekülésüket” – 69. o.), békák („A Tisza partszegélyén tartozkodó békák októberben lázas szervezkedésbe kezdtek. Azon vitatkoztak, mikor keljenek útra” – 75. o.), madarak („egy félszemű(!) sólyom […] kárörvendően kurrogott fel, mit képzelnek ezek a bolond kis őzek, ilyen pofonegyszerű lenne ennivalóhoz jutni a Tisza-parton télen. Nahát!, mit tudnak ezek az életről!” – 85. o.), növények („ha a madarak esténként elhallgatnak, és feltámad a szél, titokzatos régimódi történeteket susognak egymás fülébe a fák. Kedvenc meséjük két székelyföldi szolgáról, Julisról(!) és Jánosról szól…” – 93. o.) vagy maga a folyó, aki megmérgezésének és annak lefolyásának történetét egy öreg harcsára bízza (104-105 o.).

 

Akár természetesnek is mondhatnám a mise en abyime alakzat felbukkanását az elbeszélésben, hiszen a szerelmespár művész-mivolta mintegy kikényszeríti ennek kiaknázását. Vas Mari készülő festménye egy mesébe és a folyóba vesző szerelmespár (számomra Mikszáthot is idéző) történetét, tragédiáját viszi színre, mintegy előrevetítve, keretbefoglalva saját sorsát, ugyanakkor némileg ironizálva is ezen, hiszen az egy temetésen saját koporsójával szembekerülő terhes Mari, folyami halála helyett, a (végig vérszagot árasztó) férjet leli meg a sors – Anna Karenina-i módon – a vágányok között.

 

Halász Margit (keretes) regénye szépen megkomponált, sűrű motívum- és utaláshálóval végzett, gazdag fogást magáénak tudható merítés.

 

 

 

Halász Margit: Éneklő folyó („Irodalmi Jelen Könyvek”), Arad, 2007. 144 oldal, ár nélkül