Jurij Andruhovics: Moszkoviáda
A Gondolat Kiadó ajánlata
Jurij Andruhovics
Moszkoviáda
Gondolat Kiadó, 2007.
Gondolat Világirodalmi Sorozat
Fordította Körner Gábor
165 × 185 mm , keménytáblás
200 oldal, 2.190 Ft
ISBN 978 963 961 079 8
ISSN 1589-5556
- 2007. november 22.
Jurij Andruhovics (1960) a rendszerváltás utáni ukrán irodalom legismertebb képviselője, műveit lefordították angolra, oroszra, németre, lengyelre és finnre (magyarul eddig egy kisregénye jelent meg). A 80–90-es évek fordulóján hatalmas tömegeket vonzó költői esteken és happeningeken ismertté vált író mintegy emblematikus figurája a szovjet- és narodnyik hagyományokkal egyaránt szakító, okkal, ok nélkül „posztmodernnek” nevezett, ironikus-szatirikus új ukrán irodalomnak. A műfaji paródiák mellett (thriller, love story, önéletrajz, esszé, társadalomrajz stb.) számos lehetséges allúzióval (Jerofejev, Bulgakov, Joyce, Dante, Konwicki) szolgáló, élvezetes stílusban megírt szatirikus regény páratlanul pontos – és korántsem csupán a rendszerváltás pillanatára érvényes – diagnózis a posztszovjet pszichéről, a felbomló, de részeiben is tovább élő birodalomról.
Részletek a kötetből:
A péntekről szombatra virradó éjjel azt álmodtam, hogy II. (Dol - go rukij-Rurikovics) Olelko ukrán királlyal vacsorázom. Kettesben üldögélünk a művészien megterített asztal mellett az égszínkék kőből épített barokk loggián, időnként kimért szolgák jelennek meg, főleg indiaiak és kínaiak, aranyozott ukrán címerrel a frakkjuk hajtókáján, feltűnés nélkül kicserélik a tálakat és tányérokat, az ételeket, a késeket és villákat, a rákpáncél feltörésére szolgáló ollókat, a kagylócsipeszeket, békatrancsírozó szikéket, és ugyanígy, feltűnés és csörömpölés nélkül távoznak. A loggiáról pompás kilátás nyílik; épp lemenőben a nap valahol a lenti fényes tó vizén. Az Alpok vagy – ha már! – egyenesen a Pireneusok elérhetetlen csúcsai még utoljára felizzanak az alkony fényében. Mindenféle különlegesen finom borokat, konyakokat, gyümölcspárlatokat és ópálinkákat kortyolgatunk a királlyal, és közben erről-arról cseverészünk.
– Felség – szólítom meg tiszteletteljesen –, Ukrajna-Rusz Uralkodója és Kormányzója, Kijevi és Csernyihivi Nagyherceg, Halics és Ladoméria Királya, Pszkov, Przemys´l és Kozjatin Gazdája, Dnyi - pro dzerzsinszk, Pervomajszk és Iljicsivszk Hercege, Krími és Izmaili Nagy Kán, Berdicsiv, a két Bukovina és Besszarábia Bárója, valamint Aszkanyija-Nova és Kahovka Parancsolója, Dike Pole és Csornij Lisz Grand Seńorja, a Doni, Berdjanszki és Krivij Rihi Kozákok Hetmanja és Védelmezője, a Huculok és Bojkók Lankadatlan Juhásza, az egész Ukrán Nép Ura, beleértve a tatárokat és besenyőket is, valamint Belső és Külső Tmutorokany Pat ró nusa és Pász tora, a dicsőséges ezeréves nemzetség sarja, egyszóval nagyszerű és nemes Uralkodónk, Felség, nem kívánja örök időkre arany betűkkel beírni magát a világtörténelembe?
– Kívánnám én – szól II. Olelko –, ámde minő cselekvénnyel?
– Hát olyan cselekvénnyel – felelem –, mely által minden királyok nem múló s tisztes dicsőséget szereztek.
– Háborúval tán? – kérdi Olelko, ezeréves szemöldökét felvonván és nemes homlokát ráncolván.
– Háborúval a hülye is képes, Uram, úgy az elnök is képes.
– Akkor hát bölcs törvényekkel és egyezségekkel, igazságos privilégiumokkal és declaratiókkal – találgat Olelko.
– Az is kalap szart ér, Felség, arra ott vannak az őrültek vagy az országgyűlési képviselők – csigázom tovább az érdeklődését.
– Akkor tán a hitvesek és ágyasok skandalumos számával, hangos borozásokkal és gangos orozásokkal, heves élvekkel és zabálásokkal, s más, kevés becsű hívságokkal?
– Ez sem új dolog, Nagyhercegem, a komcsikkal úgysem versenyezhetsz – gyötröm, ahogy csak tudom.
– Akkor hát ne kínozz, s mondd: minő cselekvénnyel?… – félig kérdi, félig parancsolja II. Olelko.
A maláj szolga leszedi az utolsó tálakat is, az ibriket a még élő, tátogó, meg nem evett osztrigákkal, az üres malváziás, imiglikoszos és kellergeisteres üvegeket. Az etióp szolga ugyanakkor gyertyákat hoz megbarnult kandeláberekben, meg egy fekete ébenfa dobozkát a legjobb fajta szivarokkal. Sötétedik. Valahonnan az alpesi legelőkről finom illatok szállnak. A loggia alatt szökőkút, talán forrás csobog. Két néger fiúcska vak, öreg bandurást vezet be kézen fogva. A király meg én rágyújtunk, a bandurás leül egy kiugró kőre a táncoló faun domborműve mellett, és alig hallhatóan futni kezdenek ujjai a húrokon. Az égen kigyúlnak az első csillagok.
– Ki vele, te lator, mit szándékozál rekommendálni nékem?! – paprikázódik fel a király, akit ingerel jelentőségteljes pöfékelésem.
– Legyen türelmes és megbocsátó Osztatlanságod – felelem. – Még a szaros, nyomorult kis bogárnak se ártson. Vasárnap járjon istentiszteletre, de a mindennapos imádkozásról se feledkezzék meg. Ajándékozza a szegényeknek a vagyonát, osztogassa mosolyát bőkezűen az özvegyeknek és árváknak, ne ölje meg a gazdátlan kiskutyákat. Gondoljon valami nagyra és szépre, például a verseimre. Olvassa a verseimet, egye a testemet, igya a véremet.
Adjon nekem ösztöndíjat, mondjuk, német márkában, és küldjön világ körüli vándorútra. Fél év múlva olyan dicshimnuszt kap tőlem Kegyelmességed, amely az összes uralkodó fölé emeli. Újabb fél év múlva Ukrajna népe követelni fogja Felséged visszatérését, és a sikeres népszavazást követően fehér Cadillacen vonulhat be Kijevbe. Bizony mondom: adjon ösztöndíjat, Felség!
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Beszélni kezdesz, szájadhoz tartva az üres befőttesüveget, valamelyest felerősíti a hangod, afféle mikrofon, nélküle nem lennél olyan magabiztos. Márpedig van miről beszélned, van mondanivalód a számukra. Még a vérző szerencsétlen is összevakarta magát a cementpadlón, és – orr nélküli útitársától támogatva – valahogy közelebb mászott, hogy jobban halljon és lásson téged. – Szívesen a keblemre ölelek bárkit. – Kicsit még remeg a hangod az izgalomtól, de már úgy zeng, akár egy szónoké. – Szívesen kezet nyújtok bárkinek az égvilágon. A kurva életbe, hiszen mindenki boldogságra teremtetett – habár mindenki mást ért alatta. Nincs ebben semmi rettenetes vagy elítélendő; letépem a tökét annak, aki azt képzeli, hogy ebben valami rossz van. Hiszen olyan kevesen vagyunk, és olyan aprók a fagyos világűrhöz képest, hogy semmiképp sem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy gyűlöljük egymást, vagy területi követelésekkel lépjünk fel egymással szemben. Pláne pártpolitikai, nemzetiségi vagy faji alapon. Teljes joggal mondhatom ezt, mivel épp ma reggel folytattam viszonyt egy színesbőrű lánnyal a tusolóban. Nem érdekelt a nemzetisége. Még kevésbé, hogy milyen párthoz tartozik. Az meg különösen nem izgatott, hogy felséges bőrének más a színe, mint az enyémnek. Sőt örültem, hogy más a színe. Hímvesszőmmel távoli kontinenseket, kultúrákat, civilizációkat kapcsoltam össze néhány felejthetetlen percre. Közös nevezőre, azaz, elnézést a kifejezésért, közös ondósejtre hoztam őket. Úgyhogy nem tudok gyűlöletet táplálni Oroszország és az oroszok iránt…
De most, hogy savanykás sört iszom az oszlopokkal és szögesdróttal körülkerített pusztaság közepén, hogy vizes hajamat veri a szél, és amerre a szem ellát, egyetlen nagy ázsiai – elnézést, eurázsiai – síkságot – elnézést, országot látok magam körül, a maga szabályaival és törvényeivel, és ennek az országnak megvan az a képessége, hogy nyugat felé terjeszkedjen, és közben elnyelje a kis népeket, a nyelvüket, a szokásaikat, a sörüket, miközben nagy népeket is elnyel, lerombolja a kápolnáikat, a kávéházaikat, és főként – a meghitt, száraz bordélyokat a szűk, macskaköves utcácskákban, nem tudok egyszerűen ölbe tett kézzel nézni és hallgatni, mintha lenyeltem volna a farkam. Barátom nemrégiben régi képeslapokat mutatott nekem, annak a városnak a fotóival, ahol lakom. Lehettek vagy ötven évesek. De én felkiáltottam: ebben a városban szeretnék élni! Hol van?! Mit csináltak vele? Miért nincs jogom a saját sörömre? Őrület! Ezért Ukrajna Oroszországtól való teljes és maradéktalan különválása mellett vagyok! Éljen az ukrán és az orosz nép megbonthatatlan barátsága! Higgyétek el, nincs semmi ellentmondás e között a két mondat között. Boldogságot és virágzást kívánok a nagy orosz népnek! A mi sörünkre és a ti sörötökre! Beszéded végén egy pillanatra teljes, feszült csönd telepedik a hallgatóságra, de aztán egyszer csak hihetetlen, végeláthatatlan tapsviharban törnek ki. Az esőt, a szelet is elnyomja. Olyan régen akarták hallani tőled ezt ezek az emberek. Végre elmagyaráztad nekik az egészet. Mostantól minden jóra fordul. Jobbra-balra hajlongsz, majd felkapod a táskád, és határozott léptekkel a kijárat felé veszed az irányt, de megállítanak, hogy köszönetet mondjanak, kezet szorítsanak veled, gratuláljanak a szép beszédért; könynyek csillognak a szemükben, sőt valaki kihúzza a köpönyege alól és neked ajándékozza az újságpapírba csavart, néma, történelem előtti harcsát. Amikor a bejáratnál elhaladsz Belzebub segédje mellett, átölel téged, suta, szégyenlős csókot nyom valahová a bal füled alá, és sokáig tapsol utánad; a nyomorúságos nyárfák alatt megtapsol a két helybeli zsivány és az öreg, erőtlen spekuláns néni, akit az előbb még püföltek…
Hozzászólás