hirdetés

Jurij Golec Budapesten

2011. február 19.
Piotr Rawicz Az ég vére című kötetét csütörtökön mutatták be a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény kávézójában. A helyszínen jártunk.
hirdetés

„A Jurij Golec nem kitalált név; egyike azon neveknek, amelyeket egyetlen regényével – Az ég vére – az Elbeszélőnek adott szerencsétlen barátom, Piotr Rawicz. Így az ő alakja ebben a történetben félúton maradt a valóság és a platóni ideák világa között.” – A magyar olvasó az elmúlt tizenhét évben legföljebb Danilo Kiš talán legszebb novellájának post scriptumából értesülhetett egyáltalában Rawicz létezéséről – pontosabban egykor volt, és eleve fölöttébb kétséges létezéséről. Az elbeszélésben többek között olyan kijelentések hangzanak el az öngyilkosságára készülő holokauszttúlélő szájából: „Minden rendben. A legnagyobb rendben. Az emberi lény képtelen alkalmazkodni a léthez. Mindössze ennyi.”

Az említett kötet, Az ég vére kimondottan körülményes úton jutott el Magyarországra. Érdemes ugyanis megfigyelni a körülményeket, vagyis – örökös körülményként – a halál árnyékát. A Rawicz után hét évvel, 1989-ben elhunyt Danilo Kiš novelláját tartalmazó Lant és sebhelyek című 1994-es kötet eleve az „Írások a hagyatékból” alcímet viseli. A fülszöveg szerint pedig „Danilo Kiš életműsorozatát Magyarországon kiadja a Pesti Szalon Könyvkiadó” – talán hozzá se kell tennünk, azóta nem jelent meg újabb Kiš-kötet magyarul (jóllehet Tolnai Szabolcs a 2000-es évtized derekán, nem kevésbé körülményes útvesztők övezésében filmet forgatott a Fövenyórából, amelynek francia kiadása elé a szóban forgó Piotr Rawicz írt előszót).

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont csütörtöki könyvbemutatóján azt is megtudhattuk, hogy a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent Az ég vére című regény magyar kiadása sem kevésbé kalandos utat járt be. Miután a résztvevők – Boris János, a kötet szerkesztője, Vári György irodalomtörténész és Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője – hosszan találgatta, mi okozhatta, hogy az 1961-ben kiadott mű az elmúlt ötven év során elkerülte a magyar könyvkiadók figyelmét, arra is fény derült, hogy a fordító, Klimó Ágnes eredetileg magánszorgalomból, a férje számára kezdte fordítani a kötetet; többszöri nekifutásra sikerült végeznie a munkával, így került azután a kézirat Boris Jánoshoz és a Gondolathoz.

Onnan pedig a HDKE KönyvESték sorozata februári rendezvényének helyszínére, ahol a nagyjából húszfős közönség előtt az est házigazdája, Pécsi Katalin máris átadja a szót a beszélgetést moderáló Borisnak, aki a regény ismertetésével indít: szerzője 1920-ban (más források szerint ’19-ben) született Lembergben, módos és művelt családban, a regény pedig 1941–42-ben játszódik a legsötétebb európai vérengzések területén, az akkori Németország és Oroszország határán elterülő, nagyjából Ukrajnától Litvániáig terjedő földszakaszon. Az ég vére a holokauszt irodalmán belül nem lágerregény, hanem meneküléstörténet, Auschwitz az esemény horizontját szolgáltatja. (Nem kerül említésre egy másik meneküléstörténet: Aharon Appelfeld izraeli író „Egy élet története” című regénye, amely a nyolcéves gyerek túlélését meséli el.) A főhős egy ukrán paraszt, Jurij Golec személyazonossága mögé rejtőzve menekül, Auschwitzba pedig már ukrán nacionalistaként kerül, miután üldözőivel rendre sikerül elhitetnie, hogy körülmetélése orvosi okokból történt. A kötet szerkezete szerint a túlélő – aki eddigre már talán inkább Jurij Golec, mint Piotr Rawicz – egy párizsi kávéházban meséli el a történetét a kötet narrátorának; Boris első kérdése beszélgetőtársaihoz pedig arra irányul, hogy a kötet szerzője miként és hogyan ábrázolja filozófiailag és irodalmilag is rendkívül szövevényes módon e menekülés történetét.

Vári György, Boris János, Bojtár B. Endre és Pécsi Katalin néz
fotó: Fazekas Gyöngyi (HDKE)
A térség mészárlásainak szakérőjeként meghívott Bojtár B. Endre kiemeli, hogy többekhez hasonlóan nem bírta egyhuzamban végigolvasni a könyvet – elmondása szerint a kötet a második világháborús pusztítást olyan perspektívából mutatja meg, amit eddig nem igazán ismert; a regény cselekménye jórészt a haláltáborok felállítása előtt játszódik, amely időszakból igen kevés beszámoló maradt. Többek között mivel – utal példaként a lengyelországi jedwabnei mészárlásra, ahol a lengyel lakosság egy pajtába zárva felgyújtotta és elégette a kisváros zsidóságát – e bűntetteket senki sem élte túl. (Mint tudjuk, Jedwabne esetére mindössze hatvan év múltán, Jan Tomasz Gross amerikai történész kutatásai nyomán derült fény.) Az elbeszélés módját, teszi hozzá, szenvtelenség, sőt némi gúny jellemzi, amit a félelem legyőzése, a gyógyítás egyik lehetséges módjának tart. A regényben ábrázolt kegyetlenségek tekintetében Primo Levi szinte eltörpül mellette, mondja.

Vári György erre azzal felel: Rawicz előtt senki sem gondolta végig ennyire következetesen a celani mondatot, „Őfelségének, az abszurdnak hódolok”. A mű az abszurd legelementárisabb tapasztalatát hordozza, mondja, mégpedig azt, hogy mindez természetes. Voltaképp egy pikareszk regénnyel állunk szemben, a főhős társadalmon kívüli, halálraítélt státusza pedig természetes állapot. Az abszurd mellett a könyv másik hangoltsága ugyanakkor a misztika – teszi hozzá –, a szerző láthatóan járatos a zsidó, azon belül is a kabbalisztikus hagyományban. A túlélő mindazonáltal még a meghalás isteni rendjében sem részesül, azon is kívül kerül, s sorsa arra rendeltetett, hogy mindezt elbeszélje. (Pécsi Katalin, aki egyébként az „Elbeszéletlen női történetek” sorozat szerkesztője is, egy további elemre hívja föl a figyelmet: a szexualitás ugyancsak szokatlanul nyers ábrázolására, ami – mint mondja – kivételes ritkaságnak számít a túlélők elbeszéléseiben.)

Boris ezután azt a kérdést feszegeti, Rawicz regénye (amelyet Levi állítólag túl irodalmiasnak talált) mennyiben tér el a holokauszt többi irodalmától. Bojtár, Várihoz visszacsatolva, azt emeli ki, hogy a szerző természetes világállapotnak tartja a kegyetlenségek időszakát: „pontosan megfelel annak, ami bennünk a legmélyebb”, „a létezés legmélyebb csírája, a lét a maga legtisztább állapotában”. Ezen a ponton kerül elő Kertész Imre neve – Vári megjegyzi, Rawicz alapállása voltaképp a (valódi) holokauszt-irodalom konszenzusát követi, miszerint a humanista felfogásrend véget ért. Rawicz talán annyiban tekinthető mégis rendhagyónak, hogy számára még kontrasztként sem merül föl a morális integritás. A könyvet továbbá radikális nyelvezetű betétversek szakítják meg, a szürrealizmus nyelve válik egyedül alkalmassá elbeszélni a megszerkeszthetetlennek bizonyuló történéseket.

Akár a kötet rövid utószavát is idézhetnénk: „Ez a könyv nem történelmi dokumentum. A szerző, ha a véletlen fogalmát (mint a fogalmak többségét) nem találná abszurdnak, szívesen mondaná, hogy minden hasonlóság egy meghatározott korhoz, területhez vagy népcsoporthoz a véletlen műve. Az elbeszélt események akárhol és akármikor megtörténhetnek bármely ember, bolygó vagy ásvány lelkében…”

Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.