hirdetés

K. Horváth Zsolt: A Rákosi név megint szép lesz – Az „ismeretlen" lehetséges szerepe a pedagógiában

2018. június 12.

A kihívás abban állt, hogy Rákosi fogadott a diákokkal, olyan verset fog felolvasni, melynek nem fogják tudni elmondani a tartalmát. – K. Horváth Zsolt 2flekken.

hirdetés

„Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem e világból való: az elemzés csak addig a kapuig tudja nyo-mon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik".

Weöres Sándor levele Fülep Lajosnak (1947, részlet)

Azt hiszem, a mai erősen megosztott közéletben kevés olyan egyetértést kiváltó témát lehetne találni, mint a jelenlegi közoktatás borzalmas minősége, színvonala. Talán még a legmegvesztegethetetlenebb kormánypárti szavazók is egyetértenek abban, hogy köznevelésünk szinte minden szinten újragondolásra és reformra szorul. A brutálisra emelkedett óraszámok kapcsán feltehetően még a testmozgást fontosnak tartó jobboldali pedagógusok sem tántorodnak meg az idomítás szó használatától, ha a napi testnevelés borzalma kerül szóba.

Talán éppen azért fogad mindig kitörő lelkesedéssel a sajtó minden olyan kezdeményezést, mely megbontja a fenti szürke, mozdíthatatlannak tűnő unalom egységét, s az „új" zászlaja alatt életet visz a tantermekbe. A jegyek helyett pontokat gyűjtő vagy a tantárgyak helyett projektekben gondolkodó, már kifejezetten az „életre" készülő diákok iskolái éppen ezért osztatlan sikert aratnak a honi olvasóközönség soraiban, pusztán azért, mert feltett céljuk eltér attól, ami van. Azt persze nem tudjuk, hogy ez az „új" mindig jó is-e egyben, hisz a pedagógia, minden társ- és segédtudományával együtt mégiscsak komoly évszázados diszciplína, de azért a lelkünk mélyén örülünk. Még akkor is, ha tudjuk: az épp „feltalált" csoport-munka nagyjából 1945-ben fogalmazódott meg először a magyar köznevelési reformban, mégpedig a szolidaritás, az együttes hatékonyság élményének megerősítése végett. Az azonban, hogy a következő nemzedékek képzése, nevelése, oktatása, formálása (amit a német nyelv oly plasztikusan a Bildung fogalmába sűrít) korántsem megbecsült, hanem épp lekezelt, félreszorított, ignorált tudomány mifelénk, már némi magyarázatot ad arra nézve, hogy miért teljesen ismeretlenek korábbi pedagógiai kísérleteink, hogy miért tűnik manapság mindig minden pofonegyszerű reform annyira „újnak".

1946 októberében Rákosi Zoltán magyartanár két Weöres Sándor-verset vitt be egy akkor ötödikes osztályba. Mielőtt tovább lépnénk e tényen, érdemes kiemelni, hogy mind az időpont, mind a tér, ugyancsak különleges volt. A helyszín ugyanis a Sztehlo Gábor nagytiszteletű úr által alapított Gaudiopolis volt, ahol az evangélikus lelkész az 1944–1945-ben halálos veszedelemnek kitett, többnyire szüleiket vesztett gyermekeket gyűjtötte össze. A köztársaság kikiáltása (1946. február 1.) előtt mintegy fél évvel a gyermekek Sztehlo égisze alatt gyermekköztársaságot alapítottak, mely magában foglalta az önkormányzaton alapuló demokratizmust, s bizonyos reformpedagógiai módszereket is. Ahogy a Gyermekköltészet vagy a „közönség" útja a művészethez című közleményében Rákosi Zoltán feltárja, az órákon a tanulás voltaképpen jól ment, de ezzel párhuzamosan a „problémátlan beilleszkedés" kezdett ráülni mind az osztályra, mind a tanárra. Vajon mit jelentett 1946 kora őszén az a „problémátlan beilleszkedés", mely arra sarkallta Rákosit, hogy az 1946-os könyvnapra megjelent Elysium című kötetben megjelent Weöres-versekből kettőt, a Táncdal és a Hangcsoportok címűeket felolvassa a tanteremben?

Weöres Sándor: Táncdal. Elmondja Latinovits Zoltán és Weöres Sándor

Domokos Mátyás tanulmányából tudható, hogy megjelenésekor az Elysium valóban megosztó kötet volt, s 1946-ban Pécsett Illyés Gyula, Kassák Lajos, Keresztury Dezső s mások faggatták Weörest rejtelmes versei „értelméről". Amint Kardos László írásából kitetszik, a költő sorról-sorra „fejtette meg" sorai értelmét a társaság előtt, de még így is megfogalmazódott a gyanú: vajon nem tévúton jár-e az a költészet, mely még az irodalomértő „kiválasztottaknak" is alig-alig mond valamit.

Ám mielőtt rásütnénk az elitizmus bélyegét e poétikára, térjünk vissza Rákosi Zoltánhoz, aki feltehetően ezekből a – másokban is megfogalmazódó – dilemmákból kiindulva olvasta fel a két verset az osztályban. A kihívás abban állt, hogy Rákosi fogadott a diákokkal, olyan verset fog felolvasni, melynek nem fogják tudni elmondani a tartalmát. Ezt azonban nem valamiféle félreértett felnőtt-felsőbbrendűségből tette, hanem mert fel akarta piszkálni diákjait, s végső soron egy az irodalomértők között is megosztó mű lehetséges jelentései, be-fogadási körülményei izgatták. A hatás nem maradt el. A szükségszerű nevetés elülte után, amikor Rákosi a vers „tartalmáról" faggatta őket, előbb az a válasz érkezett, hogy „ilyen vers nincs is", majd az, hogy idegen nyelven íródott, míg végül kilyukadtak a legegyszerűbb megoldásnál: a költő elmebeteg.

Szögezzük le, első nekifutásra vajmi keveset sikerült az osztályban elérni, leszámítva azt a – szerintem nem jelentéktelen – fegyvertényt, miszerint a diákok találkoztak olyan szövegekkel, melyek értelmileg rögtön nem ragadhatóak meg, nem fordíthatóak át a hétköznapi nyelvezet konvencionális-racionális kódjaira, mert jelentése azon túl van; ott, ahol a mottóban megidézett ismeretlen kezdődik. Rákosi azonban nem adta fel, folytatták a tananyagot, Weöres „értelmes" versein túl foglalkoztak Arannyal, Móriczcal, Kosztolányival, s időről-időre visszatértek a két ismeretlen értelmű vershez. Felmerültek újabb megoldási-értelmezési kísérletek, segítségül hívták az etimológiát, a nyelvtörténetet, a ritmikát, s próbálták felnyitni a verset. Rákosi egyik legfontosabb törekvése megítélésem szerint az volt, hogy a kísérlet sikerét nem azon mérte, hogy végül „megfejtették-e" a gyerekek a verset, hanem azon, hogy a gyermekek megszerették a verset. Megszerették, mert időközben megtapasztalták, hogy a költészet – ahogy Weöres fogalmazott – „édesbüdös káposzta, melyben minden elfér. Nem szakácsművészet, hanem a tálalás művészete". A vers megértésében nem a vers megértése az elsődleges, hanem az értelmezés játéka, röviden: a játék.

Ahogyan az 1945 októberében megjelent kis könyvében írta Mérei Ferenc, a „gyermekek világa nem abban különbözik a felnőttek világától, hogy méretei kisebbek, határai szűkebbek, lehetőségei zártabbak. Nem abban, hogy kevesebb, gyengébb, vagy tudatlanabb, hanem abban, hogy szerkezetében, törvényszerűségeiben más. A különbség nem mennyiségi, hanem minőségi. A gyermek világa nem hiányos felnőtt világ, élete nem hézagos felnőtt élet: önkörében teljes világ ez és csorbítatlan egészet alkot, sajátos törvényszerűségekkel és sajátos valóságokkal". Ennek a gyermeki világnak a középpontjában pedig a játék áll, mely Mérei szemléletében nem eszköz, nem ok, nem cél, hanem maga a gyermeki cselekvés. Ez a játék a 9–10. életév táján kezd alkotássá válni, melyben már megnyilvánul a létrehozás igénye és öröme. Rákosi Zoltán közleményének záró részében a diákok által írt verseket teszi közzé, s a gyermekköltészet által felvetett módszertani problémák megvitatására buzdítja kollégáit.

Jóllehet a példa nem „új", de – az 1945-ös köznevelési reform sok-sok, ma már radikálisnak tűnő javaslatával együtt – mintegy hetven éve folytatásra vár. És hogy az „ismeretlen" tapasztalatának bevezetése, vagyis a tőle való indokolatlan félelem felfüggesztése ma milyen kézzel fogható előnyökkel járna a közoktatásban, abba inkább nem is fognék bele.

Irodalom:

ANDRÁSI Andor – LABORCZI Dóra (szerk.), Sztehlo-gyerekek voltunk, Budapest, Luther, 2018.
DOMOKOS Mátyás, Imbolygás WS körül, Kortárs, 46. évf. (2002) 2–3. sz.
KENDE Tamás, Gaudiopolis, 1. rész: Személyes közelítés egy 1947 tavaszi költészeti–pedagógiai kísérlet apropóján, Pilpul, 2014. október 6., hálózati közlés: http://pilpul.net/komoly/gaudiopolis-elso-resz
MÉREI Ferenc, A gyermek világnézete. Gyermeklélektani tanulmány, Budapest, Anonymus, 1945.
RÁKOSI Zoltán, Gyermekköltészet vagy a „közönség" útja a művészethez. Részlet egy általános iskolai magyartanár naplójából, Válasz, VII. évf. (1947) II. kötet, 414-426.

K. Horváth Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.