hirdetés

K. Horváth Zsolt: A szegény kis demokrata klapec szimbolikus nyöszörgései

2018. május 14.

Arra gondoltam, hogy most talán nevetni fognak a hallgatók, de amikor néhány kínos másodperc után újrakezdtem, akkor láttam arcukon a megfagyott pillanat döbbenetét. – K. Horváth Zsolt egy éven keresztül ír tárcát a Literára. Az első bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Az április 8-i választások eredményét követő napokban, sőt hetekben elöntöttek bennünket a politikai depresszió változatos formái. Jellegzetes tünetei közé tartoznak: a teljes lemondás és kivonulás (többnyire a facebookról), az ön-emigrációval való – már százszor beígért, de most aztán már tényleg megvalósítandó – „fenyegetés” (szintén a facebookon), ennek egyik mérsékelten szellemes alesete a „hol árulnak bőröndöt” ál-naiv kérdésének megfogalmazása, valamint a gyász fogalmának kiterjesztése és öt fázisra való bontása. Több mint egy hónap múltán persze mindenki tudja, hogy ezek a túlzó reakciók többnyire abból fakadtak, hogy – mondjuk ki –: a csodára vártunk. Általánosságban persze nem tudjuk, mi a csoda, de ha testet ölt, nyomban felismerjük. A bekövetkezett csodát felfoghatjuk olyan jelenségnek, mely előzetes tapasztalataink, illetve a világ magyarázatára alkotott tudásunk, rendszerezett ismereteink ellenére következik be, hisz nem lehet vele számolni (nyilván vasárnap este 11 óráig sokan ebben bíztak). Ilyenkor, ha a csoda pozitív előjelű, akkor a racionalitás talaján álló ember ugyan örül, mégis gyanakodni, míg a hit talaján álló bizakodni kezd. Előbbi esetben többnyire fogalmi keretei kimerülését állapíthatja meg (örül, de nem érti, hogyan következhetett be), míg utóbbi esetben a természetfeletti erők gondviselését ismerheti fel (hiszem, mert bekövetkezett és bekövetkezett, mert hiszek).

Sajnos április 8-án körülbelül az történt, ami racionálisan várható volt, vagyis nem történt csoda – mégis sokan reménykedtek s váltak ennek megfelelően csalódottá. Jóllehet a politika világa, a hozzá tartozó szakpolitikák pedig pláne racionális cselekvésnek tűnnek (a szakértők százalékokat, diagramokat használnak, szaknyelven érvelnek valami mellett vagy ellen), de ez igencsak megtévesztő. És hiába hívta fel a figyelmet már Max Weber arra, hogy a politikában megannyi irracionális elem nyüzsög, mégis úgy tűnik, hogy újra és újra belelépünk abba a csapdába, melyet racionalizált csodavárásnak lehet nevezni. A választások előtt magamban ezt úgy rendeztem le, hogy folyamatosan mondogattam magamnak és környezetemnek, hogy ne ápoljunk hiú reményeket.

Aztán történt, ami történt.

Másnap, április 9-én előadást tartottam az egyetemen, s a véletlen úgy hozta, hogy pont Kurt Lewin és munkatársai, Ronald Lippitt és Ralph White híres kísérletét vettük, mely a vezető viselkedését és a tagság erre adott reakcióit elemzi három különböző kontextusban. Ezt kiegészítettük Mérei Ferencnek az 1946–1947-ben végzett néhány vizsgálatával, melyből 1969-ben, Vas Judit rendezésében kitűnő dokumentumfilm is készült Módszerek címmel. Az erősen Kurt Lewin és munkatársai által inspirált filmi kísérlet azt elemzi, hogyan viselkednek óvodás korú gyermekek, ha megváltoztatják a vezető, vagyis az óvónő viselkedését; a három minta a tekintélyelvű, laissez faire és a demokratikus. Az első esetben Kati néni parancsolóan lép fel: megmondja, hogyan kell ülni, hogy az épp készülő húsvéti kirakatba csakis és kizárólag piros tojást lehet és kell készíteni, beszélgetni nem szabad stb. A második esetben Kati néni semmilyen instrukciót nem ad, beviszi ugyanazokat az eszközöket a terembe, ám hagyja, hogy azt csináljanak a gyerekek, amit akarnak. A harmadik esetben Kati néni nem tesz más, mint megadja a keretet: elmagyarázza, hogy azt szeretné, ha a gyerekek közösen húsvéti kirakatot készítenének, megkérdi, hogy ki mit szeretne készíteni, mivel járulna hozzá a közöshöz, majd hagyja dolgozni és beszélgetni is a gyerekeket.

 

Vas Judit: Módszerek (1968)

A kamera Kati nénit követi, s az idő előre haladtával a következő kép bontakozik ki a néző szeme előtt. A tekintélyelvű szellemben működő teremben a gyerekek többsége fegyelmezetten, de unottan készíti a piros tojásokat. Amikor az óvónő belép, akkor hirtelen elhallgatnak, Kati néni pedig rögtön leteremti azokat a gyerekeket, akik nem piros tojást készítettek, vagy amit alkottak, az nem üti meg a színvonalat. A laissez faire esetében azt láthatjuk, hogy néhány, a gyurmázás iránt érdeklődő gyerek ugyan készít valamit az asztalnál, ám a teremben elszabadult a pokol: verekednek, dobálják a kiosztott gyurmát, hangoskodás stb. Kati néni belép, nyugtázza a történéseket s tovább megy, tevőlegesen nem avatkozik be, valóban hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak. A demokratikus vezetési szellem esetében azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek dolgoznak: ki-ki készíti a neki tetsző figurákat, munka közben beszélgetnek, olykor felállnak a helyükről, s a mennyiséget tekintve is meglehetősen termékenyek, azaz szépen épül a húsvéti kirakat. Kati néni segítőkész, megdicsér, segít kijavítani a hibákat stb. A film utolsó harmadában a készítők a gyermekek véleményre voltak kíváncsiak, vagyis arra, hogyan vélekednek Kati néniről, szerették-e a feladatot vagy sem, s ezeket meg is kellett indokolni.

A dokumentumfilm, illetve mögötte az említett szociálpszichológiai kutatások nyilvánvalóan túlmutatnak önmagukon. Nem mintha nem lenne érdekes, hogy melyik vezetési stílus alatt érzik magukat egyénileg a legjobban a gyermekek úgy, hogy közben közösen produktívak maradnak, de a kutatókat az is érdekelte, hogy ún. kiscsoportos körülmények között (8–10 fővel) modellezhetőek-e a nagytársadalom problémái. Hogyan működik a szolidaritás, növeli-e az egyéni teljesítményt a csoportmunka? Jó-e, elég-e, ha pusztán keretet ad a vezető, a személyes választás tiszteletben tartásával megkérdi, hogy a kereten belül mit szeretne csinálni a csoport tagja, ám a megvalósítás részleteibe már nem szól bele? Hogyan él együtt az individuális és a kollektív? Tönkre tehet-e egy vezető egy társadalmat? Mérei Ferenc aprólékos kutatásait plasztikusan megjelenítő Vas Judit-féle dokumentumfilm a gyermekek példáján valójában társadalomelméleti és politikai filozófiai problémákat boncolgat, s végső soron azt a kérdést feszegeti, hogy mennyiben készíti elő az iskola (a tananyag, a tanárok vezetési stílusa, a tanulók helyzete és jogai, a készségek fejlesztése stb.) azt, hogyan működik majd nagyjából 15-20 év múlva a társadalom. Ebben az értelemben az iskola, a pedagógia, az oktatás és a nevelés fogalmai döbbenetesen ideologikusak, amennyiben ismérveik, módszereik, céljaik voltaképpen víziók a közeljövő társadalmáról.

Amikor az előadás záróakkordjaként arról esett szó, hogy Kurt Lewin miért hagyta el Németországot, akkor azt találtam mondani, hogy azért, mert – egyebek mellett – észlelte azt, hogyan számolják fel demokratikus eszközökkel a demokráciát. Utóbbi mondat kimondásakor olyasmi történt, ami velem még sosem esett meg: egyszerűen elcsuklott a hangom, úgy éreztem, hogy nem tudom folytatni az órát. Arcomat a kezembe temettem, majd próbáltam összeszedni magam. Közben arra gondoltam, hogy most talán nevetni fognak a hallgatók, de amikor néhány kínos másodperc után újrakezdtem, akkor láttam arcukon a megfagyott pillanat döbbenetét. Pontosan értették a helyzetet. Olyan süket csend tán még sosem volt abban a teremben. Önmagam számára pedig az volt a tanulság, hogy hiába hitegettem racionális érvekkel magam, hiába tudtam „megmagyarázni”, a lelkem mélyen, én is vártam azt a bizonyos csodát, szándékomon kívül én is foglya voltam a racionalizált csoda csapdájának. Mint aki halkan belelépett.

Mi a csodát kellene csinálnunk?

K. Horváth Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.