hirdetés

K. Horváth Zsolt: Ballagás: akaratod rabja voltam

2018. július 9.

Nem pusztán univerzális kamaszos lázadásról szól, de egy a téridőben jól behatárolható, a közvetlen demokráciáért fellebbező szembeszegülésről. A film atmoszférájától szinte elválaszthatatlan az akkor feltörekvő bakancsos Edda. – K. Horváth Zsolt 2flekken.

hirdetés

A ballagás mint átmeneti rítus

A késő modern élet tele van – a kortársak számára többnyire értelmezhetetlen, mégis bevett – rítusokkal. Ez önmagában nem meglepő állítás, hisz a társadalmi életet szinte tértől és időtől függetlenül átszövik az ilyen jellegű közösségi események, melyeket a tradicionalitás rutinja tart életben. A testet érintő láthatatlan szabályozások mellett az egyik legizgalmasabb terület az életkori és a társadalmi státusz változásaihoz (gyermekszületés, házasság, halál) kapcsolódó úgynevezett átmeneti rítusok tanulmányozása. Az Arnold van Gennep által bevezetett fogalom voltaképpen azokra a társadalmi gyakorlatokra vonatkozik, melyek bizonyos életkorokban átvezetik az egyik élethelyzetből a másikba az egyént. Mint Verebélyi Kincső megjegyzi, nemzetközi elismertsége ellenére a hazai szokáskutatásokba is kevéssé szervesült az elmélet, jóllehet van Gennep komplex fogalma elég nyitott az adaptációra – így magam sem hagyományos értelemben vett etnográfiai anyagon használom, hanem a manapság is jól ismert középiskolai ballagások kapcsán alkalmazom. A ballagás és a hozzá kapcsolódó – már nevében is igen beszédes – érettségi vizsgálat egyszerre életkori és egyszerre társadalmi státuszhoz kapcsolódó rítus. Életkori-biológiai szempontból a 18. életév lezárja a pubertás eleve köztes szakaszát (gyermekkor–felnőttkor), ugyanakkor a társadalmi állapothoz kapcsolódóan pontot tesz a diákélet viszonylagos – értsd: a „hasznos munka” világához mért – könnyedségének végére.

A bányamérnök és szakíró Faller Jenő helytörténeti érdekességekkel tűzdelt közleménye annak járt utána, hogy vajon a ballagás és a Ballag már a vén diák kezdetű nóta honnan származott át a 20. századi Magyarországra. Nem meglepő módon a rítus, illetve a hozzá kapcsolódó kellékek sora, így a dal is, Selmecbányáról erednek. Bármily régre is nyúlik vissza a rítus eredete, Faller kutatásai szerint a modern magyar iskolai hagyományba a selmecbányai ballagások, ún. valetálások nyomán került át, s már az 1850–1860-as években is a Ballag már a vén diák kezdetű dalt énekelték. Jóllehet e dallal rokon, sokfelé a ballagás során máig énekelt Gaudeamus igitur kezdetű dal tartalmában a vidámságról szólít fel („Míg fiatal vagy légy vidám, […] mert múlt a boldog ifjúság”), hisz a rítus végén a gondokkal terhelt felnőttkor vár, ám dallamvilágában a Ballag már a vén diákhoz hasonlóan szomorkás, keserédes. Utóbbi egyik különösen pikírt sora így hangzik: „filiszter leszek magam is”. Ha azt is tudjuk, hogy e szó nyárspolgárt jelent, akkor már érthetővé válik a dal rezignált tónusa, hisz a gondtalan ifjúságtól való búcsúzás egyben a nyárspolgári létbe való belesavanyodást jelenti.

Demokráciakeringő. Almási Tamás: Ballagás

1980-ban, friss diplomásként, Almási Tamás utóbb a mozikban nagy sikert arató filmet forgatott Ballagás címmel. Az akkor 32 éves rendező egy látszólag könnyed témához nyúlt, hisz fiatal felnőttként kit ne érdekelne a kamaszkort lezáró érettségi időszaka, pontosabban a nagy álmodozások és az azt követő szürke kompromisszumok között feszülő áthidalhatatlannak tetsző érzelmi szakadék kérdése. Ám az élethelyzeteket, elképzeléseket, terveket és azok elárulását, meghiúsulását színre vivő alkotások között a Ballagás megítélésem szerint sokkal érzékenyebben nyúl a politika, pontosabban fogalmazva a demokrácia problémájához. Nem pusztán univerzális kamaszos lázadásról szól, de egy a téridőben jól behatárolható, a közvetlen demokráciáért fellebbező szembeszegülésről. A film atmoszférájától szinte elválaszthatatlan az akkor feltörekvő bakancsos Edda, mely nemcsak zenei betétekkel segíti a film légkörének kialakítását, de Slamovits István dalszövegein keresztül meglehetősen szorosan kapcsolódik a Ballagás szüzséjéhez is. A kamaszkor érzelmi-indulati szélsőségeihez, az öntudat megformálásának módjaihoz, nevezetesen ahhoz, ahogy a felnőttekkel szemben megfogalmazódó szembeszegülés hogyan formálódik kollektív cselekvéssé: a kamaszkor „igazságvágya” hogyan rója fel a tanároknak az egyenlőtlenségeket, a döntéshozatal kirekesztő vagy az intézmény fegyelmező jellegét.

 

Almási Tamás: Ballagás (1980)

A Ballagás voltaképpeni története a szalagavatótól a ballagásig tartó, dramaturgiailag a frázisoktól telített üres beszédektől a frázisoktól telített üres beszédekig tartó időszakot foglalja magában. A szalagavató motivikus csúcspontja a keringő, mely a demokrácia allegóriájává sűrűsödik: mindenki beszél róla, de senki nem ismeri a lépéseit, szabályait. Főszereplője a 4. c. osztály, mely látványosan felmondja az „állami ünnep elhülyült csöndjé”-ben (Petri György) való cinkos részvételt és saját bulit rendez magának. Zárás után visszamennek az iskolába, ahol szükségszerűen elszabadul a pokol, s az iskolafilmek koreográfiájának megfelelően megtörténik a rituális pusztítás (a képek, tablók ledobálása, a termek fellocsolása stb.) E rítus lényege voltaképpen az appropriáció, a kisajátítás gesztusa, mellyel az iskola intézményétől elidegenedett diákok magukévá teszik, átélik a teret, s ezzel az átéléssel műveleti területet nyitnak formálódó terveik megvalósításának.

A film fabulájában így logikusan tovább dagad a szembeszegülés: a diákok előbb destruálják a német és fizika órákat, mondván „minden tanár vak, mert nem látják, hogy mi nem vagyunk vakok”, majd az egyetlen helyen, ahol beszélgetni lehet, vagyis az iskola melletti kocsmában már konkrétumokat fogalmaznak meg. Ezeket a követeléseket ma mikro-politikának neveznénk („miért tiltják a dohányzást, ha a szülők engedik?”, „mi jogosítja fel a tanárt, hogy megszégyenítsen?”), s ezek a kocsmai felismerések konkrét akciótervvé sűrűsödnek, amennyiben pontokba szedik a követeléseiket. A film történések fordulópontja az, amikor a 4. c. osztály egy emberként úgy dönt, nem megy be az iskolába addig, míg meg nem változtatják az iskolát magát. Ahogy az egyik kezdeményező, Kornai Béla (Zubornyák Zoltán) kerekperec kimondja, hogy „elhatároztuk, hogy változtatunk az iskolán”, míg Szakáll (Harkay Péter) már azt is megfogalmazza, „hogyan is gyakorolhatnák [a felnőttek, a tanárok] a demokráciát, ha sohasem tanulták”. A 4. c. osztály az iskola rendszerének megváltoztatására törő 12 ponttal túllép a szembeszegülés szokványos keretein, s ahogy ma mondanánk, alulról építkező, fundamentális demokratizálást követel.

Jóllehet a tanári kar fellázad a végzős osztály lázadásán, ám az óvatos reformokat szóban támogató, ügyeskedő igazgatóhelyettes (Csendes László) úgy dönt, együttműködéssel oltja ki a fundamentális intézkedéseket sürgető osztály hevületét. A tanárválasztás pontját határozottan elutasítja, ám az önkéntes diákórák ötletét határozottan támogatja, s ezzel a finom taktikázással elkezdi megosztani a lázadókat. Az ortodoxok ugyanis minden kompromisszumot elutasítanak, ám az óvatos reformerek készek bizonyos kérdésekben elfogadni a tanárok álláspontját. Míg a nyílt szembeszegülés fázisában az osztály nagy része egyöntetűen széttépte az igazgatóhelyettes által kiosztott egyetemi felvételi lapot, addig a fent említett Kornai Béla mégiscsak leadja a kitöltött ívet; vagyis megkezdődött a forradalom dezintegrációja, az apró kis kompromisszumok észrevétlenül rombolni kezdenek.

Az egyik oldalt pozitívum, hogy Kornai Béla órájára sok diák jött el, még a reformellenes fizikatanárnő (Temessy Hédi) is beült, ám amikor egyik osztálytársukat rajtakapták a lógáson, azt bezárták a vécébe. Márpedig e tettükkel a forradalmárok ellentmondtak saját, a választás szabadságán nyugvó elveiknek. Az építkezés és a megvalósítás folyamatában a korábban a tanárokkal és az intézménnyel szemben létrehozott egység szétesni látszik, amennyiben a szembeszegülés mozzanatán túl az elképzelések nem voltak sem elég kiforrottak, sem elég konszenzuálisak. A film voltaképpeni főszereplőjén, az osztálybizalmi Kiss Gabin (Hajdu Ági) csattan aztán az ostor, hiszen az érettségi előtt szülők rendet akarnak, ugyanakkor a 4. c. tagjai egyre kevésbé veszik komolyan a demokratizálás forradalmát. A film utolsó szekvenciáiban a hangadók, köztük Zsótér Sándor, visszavonják a 12 pontot, s Gabi az egyetlen, aki őszintén becsapottnak és kifosztottnak érzi magát, hisz a tanárok és a szülők előtt ő vitte „vásárra a bőrét”, ő volt talán az egyetlen, aki mélyen elkötelezte magát az ügy mellett – így a végén egyedül maradt. A nagy lázadás végül abban ölt testet, hogy az osztály nem a megszokott matrózblúzban, hanem egy általuk választott, divatosnak tetsző ruhában ballag el, jóllehet a díszletek pont ugyanazok, amik ellen a szalagavatókor fellázadtak, s nyilván nem véletlenül teszi emfatikussá a film a ballagási dal „filiszter leszek magam is” sorát.

Ballagás, Sport Mozi sarka, 1974

Mi, filiszterek

Egy a rítusok társadalmi funkcióját kereső írásában Pierre Bourdieu arra mutat rá a modern társadalmak kontextusában, hogy azok elsődleges szerepe a legitimáció. Magától értetődővé, „természetessé” tegyenek voltaképpen önkényes fordulatokat, átmeneteket, s ezzel különbséget vezessenek be: egy „előtt”-öt és egy „azután”-t. A középiskolai ballagás esetében általánosságban úgy hiszem rámutattunk e különbség mibenlétére, fontosságára, de mi a helyzet Almási Tamás filmjével kapcsolatban? Mi a tétje 1980-ban egy „elbukott forradalomnak”, mely az alulról jövő döntéshozatal demokratikus eszméjét célozta meg az iskolában? Ha az érettségi vizsga objektív–intézményes módon, míg az azt megelőző – a szalagavatótól induló és a ballagás rítusában sűrűsödő – folyamat szimbolikusan zárja le a kamaszkort és az iskolás éveket, akkor ma mit kezdjünk azzal az üzenettel, hogy a Ballagás végén a lázadók filiszterré válnak?

2018-ból visszatekintve Almási Tamás látlelete különösen komornak tűnik. Allegorikusan ugyanis az alulról szerveződő, önkéntességre és részvételre épülő demokratikus döntéshozatal világa a 18. életév körül lezárul – ennek cezúrája a ballagás. Vagyis épp abban az életkorban, amelyben az egyén választópolgárrá válik, amikortól képviseleti módon beleszólhatna a közügyek demokratikus irányításába, jóllehet ez napjainkban nem kecsegtet túl sok jóval (korántsem tartom véletlennek, hogy tipikusan a fiatalok alkotják a legkevésbé tudatos választói csoportot). Olyan, mintha a közelmúlt történetében a közvetlen és a képviseleti demokrácia tökéletesen kizárnák egymást, holott szerintem feltételezik egymást. A közvetlen demokrácia kísértete ugyanis többnyire akkor éled fel (az iskola világában legutóbb a Hallgatói Hálózatban 2011 és 2013 között), amikor látványosan kiürül, frázissá válik a képviseleti demokrácia eszméje, amikor már a filiszterek is megunják a képmutatást. „Az iskola – írja Mérei Ferenc 1948-ban indexre került írásában – társadalmi intézmény. A társadalom folytonosságának intézménye. Az a funkciója, hogy továbbadja egy adott társadalom tudományos, technikai, világnézeti, egyszóval szellemi javait”. Márpedig ha az iskolában továbbra is szemlesütött engedelmességre és remegő tekintélytiszteletre neveljük a mai ifjúságot, miközben demokráciát papolunk neki, akkor – Örkény István bon mot-ját némileg átalakítva – azt mondhatjuk, „lófasz fog itt folyni, nem demokrácia”.

 

Irodalom

Alexander, Jeffrey C., Cultural Pragmatics: Social Performance Between Ritual and Strategy, in Social Performance. Symbolic Action, Cultural Pragmatics, and Ritual, Alexander, J. C. – Giesen, B. – Mast, J. L. (szerk.), Cambridge, Cambridge University Press, 2006, 29-90.

Pierre Bourdieu, Les rites comme actes d’institution, Actes de la recherche en sciences sociales, 43. sz. (1982), 58-63.

Faller Jenő, A ballagásról, Soproni Szemle, 20. évf. (1966) 1. sz., 30-36.

Arnold van Gennep, Átmeneti rítusok, Budapest – Pécs, MTA NKI – PTE NKAT – L’Harmattan, 2007.

Mérei Ferenc, Demokrácia az iskolában, Neveléselmélet és Iskolakutatás, 4. évf. (1985) 3. sz., 7-90. (A kézirat 1948-ban keletkezett, de akkor politikai okokból nem jelenhetett meg.)

Vargyas Gábor, Arnold van Gennep és az Átmeneti rítusok. Előszó, in Arnold van Gennep, Átmeneti rítusok, Budapest – Pécs, MTA NKI – PTE NKAT – L’Harmattan, 2007, 7-35.

Verebélyi Kincső, Átmenetek – rítusok, in A hagyomány burkai. Tanulmányok Balázs Lajos 70. születésnapjára, Lajos Katalin – Tapodi Zsuzsanna Mónika (szerk.), Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 2009, 77-92.

K. Horváth Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.