hirdetés

K. Horváth Zsolt: Föld! Föld! Rabjai a földnek

2018. augusztus 6.

Sőt, a front elvonulta után, a túlélés érdekében a falvakban, kisebb városokban meg kellett szervezni az élelmiszerellátást, ehhez földre, eszközökre, koordinációra volt szükség, vagyis főhatalom nélkül kialakult egyfajta öngondoskodás és munkamegosztás. – K. Horváth Zsolt 2flekken.

hirdetés

„Az eljövendő nemzet történelme egyedülálló nyegleséggel tapossa el a kis helyi történel-meket, vagyis az egyetlen nemzeti aktualitást, noha épp harmonikusan be kellene illeszteni a falu történelmét (…) abba a döntő cselekvésbe, melyre a népet hívjuk”.

Frantz Fanon1

„Honnan fakadt a népi szerveknek ez a tetterős demokratizmusa? Magából a népből”.

Donáth Ferenc2

1. Munkásmozgalom és önigazgatás

Néhány évvel ezelőtt, a Le Monde című napilap hasábjain rendkívül érdekfeszítő interjú jelent meg két közismert francia gondolkodóval, Pierre Rosanvallonnal és Jacques Rancière-rel. A beszélgetés kiindulópontja a képviseleti demokrácia lehetőségeinek napjainkban szinte mindenütt tapasztalható kimerülése volt, ám a mifelénk megszokott, a liberális képviseleti rendszer szinte kizárólagos beszédrendjére épített irány helyett mindketten a munkásmozgalomra terelték a szót.

1968 tanulságaiból kiindulva mondandójuk középpontjában az állt, hogy a 19. századi francia munkásmozgalom története hihetetlen munícióval szolgálhat a demokrácia fogalmának és gyakorlatának újragondolására. Amíg Magyarországon a pusztán az intézményekre hagyatkozó képviseletei demokrácia eszméje az exkluzív uralkodó irány a demokratikus oldalon (a másikat most hagyjuk), addig Rosanvallon és Rancière arra mutatnak rá, hogy a munkásmozgalom tanulmányozásának egyik legfontosabb tanulsága a demokrácia fundamentális jellegének megtapasztalása volt. Rosanvallont a munkások mozgalmában egyrészt az önigazgató közösségek természete, a bérkülönbségekből fakadó társadalmi konfliktusok mibenléte, valamint a szolidaritás és az együttesség megjelenési formái izgatták. Rancière-t a munkásmozgalom tanulmányozása arra ébresztette rá, hogy az korántsem csak az érdekek kollektív érvényesítéséről és a jobb létfeltételek eléréséről szólt, hanem arról is, hogy a munkáskultúrában aktív dolgozók olvasnak, képesek gondolkodni és adekvát módon kifejezni magukat. Micsoda arcpirító önhittség az, hogy erre csak a formális oktatást kapó értelmiség képes.3


Persze ha belegondolunk abba, hogy Guy Debord miképpen vélekedett a munkástanácsokról, mindez nem is annyira meglepő, de Magyarországon, ahol 1948-at követően két intézmény elvben hivatásszerűen foglalkozott a munkásmozgalom történetével, erről jóformán semmit sem lehet tudni. Néhány ellenpéldát nem számítva, amit tudunk színtiszta torzítás (a teljes munkásmozgalom nem más, mint a párt előtörténete, Oh! irgalom atyja, ne hagyj el), melyből éppen csak az önigazgató, önszerveződő munkásság demokratikus hatóképessége maradt ki.

2. A közvetlen demokrácia ígérete

Éppen ezért nagy örömömre szolgált, amikor az Élet és Irodalom hasábjain, Donáth Ferenc (1913–1986) alakját megidézve Radnóti Sándor nemrégiben kitért a Demokratikus földreform Magyarországon, 1945–1947 című művére is. Mint tárcájában említi, 1970-ben lelkes bírálatot írt a vastag kötetről „Közvetlen demokrácia Magyarországon” címmel, melyben egyfelől történelmi munkaként értelmezi Donáth munkáját, amennyiben a szerző levéltári dokumentumok alapján aprólékosan rekonstruálja az 1944 őszén, főként Magyarország keleti részén, azon belül is elsősorban a Viharsarokban meginduló földosztásokat. Másfelől azonban Radnóti Sándor világosan rámutat a könyv elméleti alapproblémájára is, vagyis nem pusztán történeti monográfiaként értelmezi, hanem olyan megközelítésnek tartja, amely „megmutatja a nép föleszmélése és a közvetlen – embertől emberig hatoló – demokrácia között az összefüggést, s előtörténetünk egyik fontos szakaszának hű és mély elemzésével bizonyítja, hogy a közvetlen demokratikus formákat minden komolyan vett társadalmi progressziónak meg kell találnia”.4 A nyugati kritikai marxista történelemtudományban, úgy a munkásság, mint a parasztság ön-szerveződő, formális ideológiát és teleológiát nélkülöző mozgalmai mindig kitüntetett téma-ként tűntek fel (gondoljunk csak két olyan óriásra, mint E. P. Thompson és Eric Hobsbawm). Noha távol áll tőlem történeti jelenségek visszamenőleges, romantikus beállítása, mégis az az érzésem, hogy a Donáth könyvében megjelenő önszerveződés mára is vonatkoztatható jelentőségét alig tudatosítottuk. Sőt, mintha egyik oldalt még a demokrácia ügyéért lelkesedő értelmiségben is volna valami fura, soha meg nem élt arisztokratikus ragaszkodás ahhoz, hogy annak megalkotása az ő exkluzív joga és feladata. A másik oldalt pedig annak felemlegetése tölt el nyugtalansággal, hogy a nép már megint nem értette meg, hogy kire is kellett volna szavaznia.

Donáth Ferenc márpedig rámutat egy fontos, s szerintem ma különösen aktuális társadalomelméleti problémára: a részvétel és a demokrácia szoros összefüggésére. Idealizálás nélkül oszlatja el a parasztsággal szemben ápolt közkeletű vélekedést, miszerint apolitikusak, maradiak és maguknak valók, s éppen azt fejtegeti a könyv, ahogyan a háború poklából kikászálódó vidéki, kelet-magyarországi társadalom az átmenet rövid, de a túlélés szempontjából fontos időszakában, 1944 őszétől 1945 tavaszáig, főhatalom és elöljárók nélkül szervezi meg magát. „Országszerte népi szervek alakulnak: üzemi bizottságok, nemzeti bizottságok, földigénylő bizottságok, termelési bizottságok (…). Az ország a gyűlésező, közvetlen demokrácia korát éli, ám ennek a demokráciának az árja, amilyen gyorsan duzzad, olyan gyorsan le is fut, óriási kárára egész későbbi fejlődésünknek”.5 Donáth tézise az, hogy e rövid időszakban kettős hatalom alakul ki az ország egy részén, amennyiben a hatalmat nemcsak a kormányzati szervek gyakorolják, hanem maga a nép is, mégpedig közvetlenül, utóbbi rögtönzött parlamentje pedig a népgyűlés. Sőt, a front elvonulta után, a túlélés érdekében a falvakban, kisebb városokban meg kellett szervezni az élelmiszerellátást, ehhez földre, eszközökre, koordinációra volt szükség, vagyis főhatalom nélkül kialakult egyfajta öngondoskodás és munkamegosztás. Noha Donáth mindvégig empirikus anyagot vizsgál, kérdésfeltevései akarva-akaratlanul a demokrácia fogalmának mélyéig hatolnak, amennyiben úgy fogalmaz, hogy a közvetlen demokratizmus igénye nem létesített a vidéki társadalomban (vagyis nem kívülről kapták), hanem belülről fakad. „Egy nép lépett ki némaságból így – Donáth –, szavát hallatta, akaratát érvényesítette a közös ügyek intézésben. A közügyeket százezrek érezték akkor létükkel vagy jólétükkel a legszorosabban összefüggő, legszemélyesebb ügyüknek”.6

Illő hangsúlyozni, hogy Erdei Ferenc személyében 1944 végén támogatója is akadt a kormányon belül a közvetlen demokratikus kezdeményezéseknek, hogy aztán rövid átmenet után a főhatalom nevében ő maga vissza is vegye a közigazgatás feletti rendelkezést. Donáth szerint a népi kezdeményezések aktív résztvevői ebben nem láttak mást, mint a régi közigazgatás restaurálását, a saját szempontjukból pedig joggal sérelmezték, hogy a saját erejükből kialakított demokratikus döntéseket milyen alapon írja felül a fejükre ültetett régi-új közigazgatás? Elméleti szemszögből megint csak arra az alapkérdésre tér vissza Donáth, hogy kié a hatalom? Honnan vétetett? Ki rendelkezhet vele legitim módon? Szerinte nemcsak arról van szó, hogy a közvetlen demokratikus kezdeményezések protézisként szolgáltak mindaddig, amíg ki nem épült a „normális” ügyintézés, hanem osztályjelleget tulajdonított neki, amennyiben a társadalom legszegényebbjei álltak a rend helyreállításának élére. Másképpen fogalmazva, a demokratizálás gondolata és gyakorlata korántsem csak a képzett, szaktudással bíró értelmiség joga és képessége, az „egyszerű nép” éppúgy képes rá; nem születési előjog, nem kulturális, társadalmi vagy gazdasági tőke függvénye, hanem eleven élmény és képesség, mely olyan különösen nehéz határhelyzetben is megfoganhat, amilyen 1944–1945 volt.7 Amint Standeisky Éva fontos, az ekkoriban szárba szökkent demokratikus kísérleteket taglaló könyve is rámutat arra, hogy az akkori értelmiségen belül is voltak olyanok, akik felismerték e jelenségek elméleti és gyakorlati jelentőségét; olyan eltérő pozícióból induló gondolkodók is, mint Szekfű Gyula vagy Bibó István. Sokat vártak a képviseleti demokrácia visszásságait ellensúlyozó, azt korrigáló közvetlen demokrácia olyan intézményeitől, mint a nemzeti bizottságok, a szakszervezetek, az üzemi bizottságok stb., ám „ezeket az új kezdeményezéseket lényegében már 1945 nyarán maguk alá gyűrték a politikai pártok”.8

Donáth Ferenc tapasztalati úton is ismerte a népet, Jászárokszálláson született, ami tudtommal, ahogy manapság mondani szokás, „nem a körúton belül van”. Lefogták már Horthy Miklós idején, majd munkaszolgálatra kényszerítették, utóbb ült Rákosi Mátyás és Kádár János börtönében is, így – finoman szólva – nem hiszem, hogy összekeverte volna a demokratikus ügymenetet a diktatórikussal.9 Pontosan tudta, hogy mit miért gondol és ír.

3. „Szívemnek kedves vesztes”

Attól tartok, hogy napjainkban az elveinek élő, az elveihez – szó szerint – a legvégsőkig ragaszkodó, elkötelezett politikus reflektív típusa mosolyt fakasztana még a demokrácia ügye iránt elkötelezettek között is. Azt, aki pedig még abban is hisz, hogy a nép értelmes, demokratikus cselekvésre alkalmas személyekből áll, akik képesek és méltóak a – közvetlen – demokrácia gyakorlatára (pedig még szavazni sem tudnak „jól”), futóbolondnak tartanák. Az elvszerűség napjainkban maga a vereség, hisz a valóság folytonos változására szinte lehetetlen mindig adekvát választ adni, ezért eszmények nélküli korunkban a sikert az elvtelen sodródás technológiája szavatolja. E sorok írója nem osztja e véleményt. A győzelem nem önérték, a bibliai próféták is sikertelenségben és kudarcban éltek és lélegeztek, feladatuk a győzelem és a kézzel fogható előny nélküli küzdelem volt. Donáth Ferenc habitusát jellemzendő Radnóti Lucanus sorait idézi: „Az isteneknek a győztesek ügye tetszett, de Catónak a legyőzötteké”.10 Nem tudok e helyre szebb és igazabb befejezést.

 

Jegyzetek

1 Frantz FANON, A föld rabjai, Budapest, Gondolat, 1985, 118. Staub Valéria fordítását – Frantz FANON, Les damnés de la terre, Paris, 1961, 112. alapján – módosítottam.

2 DONÁTH Ferenc, Demokratikus földreform Magyarországon, 1945–1947, Budapest, Akadémiai, 1969, 21.

3 Nicolas TRUONG, Des idées pour transformer une République encore oligarchique, Le Monde, 2013. május 6.

4 RADNÓTI Sándor, Közvetlen demokrácia Magyarországon. Könyv az 1945-ös földreformról, Kritika, 8. évf. (1970) 8. sz., 31.

5 DONÁTH, i. m.,11. Lásd még DONÁTH Ferenc, Reform és forradalom. A magyar mezőgazdaság strukturális átalakulása, 1945–1975, Budapest, Akadémiai, 1977.

6 DONÁTH, i. m.,21.

7 Donáth maga is kitér arra, hogy bizony voltak visszaélések, erőszakos mozzanatok és törvénytelenségek is, de ezek egyébként is történnek, vagyis nem inherens részei a közvetlen demokráciának, hanem sajnos az emberi társadalom szükségszerű termékei. A közigazgatás kialakításának összetett történetével Gyarmati György foglalkozott, a teljesség igénye nélkül lásd GYARMATI György, „Demokratizált” vagy demokratikus közigazgatás? A közigazgatás átalakításának kül- és belpolitikai feltételrendszere Magyarországon, 1944–1945-ben, in Tanulmányok a magyar népi demokrácia negyven évéről. Molnár János – Orbán Sándor – Urbán Károly (szerk.), Budapest, Kossuth, 1985, 42-64., illetve GYARMATI György, Harc a közigazgatás birtoklásáért. A koalíción belüli pártküzdelmek tematikái és eszközei az 1946. évi hatalmi dualizmus időszakában. Századok, 130. évf. (1996) 3. sz., 497- 570.

8 STANDEISKY Éva, Demokrácia negyvenötben, Budapest, Napvilág, 2015, 175. (Az én kiemelésem.)

9 Részletesebben lásd VALUCH Tibor, Egy elkötelezett reformer: Donáth Ferenc, Rubicon, 1995/8. sz., 18-22.

10 RADNÓTI Sándor, Donáth Ferenc, Élet és Irodalom, 62. évf. (2018) 18. sz.

K. Horváth Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.