hirdetés

K. Horváth Zsolt: Rossz közérzet az egyetemen, E. P. Thompson és a tudás áruvá válása

2018. november 26.

Bár egyre többet hallunk a „tudástermelésről" és a „tudásközpontokról", egyre kevésbé fontos az a közös ismeretkör, műveltség, melyet korábban a társadalmi kohézió alapját jelentette. – K. Horváth Zsolt 2 flekken.

hirdetés

Tamás Gáspár Miklósnak – barátsággal, tisztelettel, szeretettel, 70. születésnapja alkalmából

A Vádirat a Szellemet vádolja, amiért gyáván és tehetetlenül visszavonult fellegvárába, az elméletbe, és tűrte, hogy tehetségtelen mostohatestvére, a gyakorlat, átvegye az uralmat a világ felett. A Szellem felelős azért, hogy engedte, hogy minden egyes tudomány autarkiára törjön, hogy külön világot építsen magának külön terminológiával és így létrejöjjön korunk terminológiai bábele, ahol minden érdemleges diszkusszió lehetetlenné válik.
Szerb Antal: Vádirat a szellem ellen. Szabó Lajos és Tábor Béla röpirata (1937)

„Is it inevitable that the university will be reduced to the function of providing, with increasing authoritarian efficiency,
prepacked intellectual commodities which meet the requirements of management?
Or can we by our efforts transform it into a centre of free discussion and action, tolerating and even encouraging 'subversive' thought and activity, for a dynamic renewal of the whole society within which it operates?"

E. P. Thompson: Warwick University Ltd. (1970)

1. „Szellem" és „gyakorlat" küzdelme az egyetemen

Az utóbbi évtizedben a nemzetközi tudományos világban mind többen hívják fel a figyelmet arra, hogy komoly következményei vannak, s még komolyabbak lehetnek annak, ha a társadalom tagjai hagyják kiűzni a humán és társadalomtudományokat az egyetem világából. Nemcsak nemzetközi, de hazai környezetben is évtizedes hagyománya van annak, hogy az irodalomtörténetet, a történelmet, a filozófiát, az esztétikát s még egy sor más diszciplínát afféle „úri hóbortnak", „köldöknéző passziónak" neveznek. A szociológiát, az antropológiát, újabban pedig a társadalmi nemek tudományát olyan veszélyes társadalomkritikai–politikai vegyületnek tekinti a társadalom egy része, mely valós fenyegetést jelent a fennálló rendre, ugyanakkor nem lehet velük elég pénzt keresni.

Foglalás a Warwick Egyetemen, 2013-ban

A szociológia hármas válsága című esszéjében Szelényi Iván azt fejtegeti, hogy az 1970-es évekre a „bevezetés a szociológiába" című alapozó kurzusok, melyek korábban unalmas elméletek véget nem érő felsorolásából álltak, hirtelen a társadalmi mozgósítás és önreflexió legfontosabb fórumaivá váltak (1). Számomra Pierre Bourdieu egyik bon mot-ja fejezi ki leginkább ennek az átalakulásnak a tétjét. A róla készült portréfilmben, az egyik párizsi előváros közösségi rádiójában hosszasan és érdekfeszítően magyarázza, hogy milyen összetevői vannak a társadalmi egyenlőtlenségeknek, majd a gondolatmenet végén váratlanul azt mondja: a szociológia voltaképpen küzdősport, mellyel meg tudjuk védeni magunkat (2). Úgy vélem, hogy e megfogalmazás kapcsolódik a Szelényi-esszében szóba hozott önreflexivitáshoz, hiszen helyünk, lehetőségeink és korlátaink tudatosítása egészen egyszerűen segít a társadalomban élni. Ezzel a társadalomtudományok voltaképpen olyan feladatot vállaltak magukra, melynek hiányát már sokszor képviselői szemére lobbantották: mire jó, mire használ? Íme, a rövid válasz: segít élni, ha tetszik, a társadalmi világ törvényszerűségeinek megértésével képessé válhatsz arra, hogy megvédd magad. Ez az önvédelem, amennyiben túllép a mikroszociológiai közegén, voltaképpen arra is alkalmas lehet, hogy összetettebb társadalompolitikai célokat is megfogalmazzon és elérjen, így egyértelmű, hogy a politikai elit egy részének kényelmetlenné válik. Szelényi Iván táblázatban is ábrázolja azt, hogy a szociológia kritikaivá válása hogyan vonzotta a fiatalokat: az Egyesült Államokban ez azt jelentette, hogy 1954 és 1972 között három és félszeresére nőtt a szociológia szakos diákok száma, majd ez a szám utána meredeken csökkenni kezdett, s végül az 1980-as évek végén éri el a görbe a mélypontot, hogy onnan ismét emelkedni kezdjen (de az 1970-es tetőpontot meg se közelítse).

E. P. Thompson

Vajon mi magyarázza a kritikai társadalomtudomány iránti érdeklődés csökkenését? Mi oka lehet annak, hogy az elmúlt években az Egyesült Államokban számtalan egyetemen megszüntetnek addig klasszikusnak tűnő humán tudományos szakokat, hogy kritikusan magasra szökött a lemorzsolódó diákok száma, melyről Anthony Grafton is számot ad szemléjében. Hogyan történhet meg az, hogy a humán tudományok, melyek a 19. századi egyetemeken a műveltség letéteményesei voltak, olyannyira elveszítették vonzerejüket, hogy jelentkezés hiányában egy-egy egyetem vezetése megszüntetésük mellett döntött? (3)  Martha C. Nussbaum szerint a közös műveltség eszméjére alapozott egyetemi képzések kérdésessé válása mögött természetesen nemcsak a diákok érdeklődésének megváltozását érhetjük tetten, hanem azt is, ami a hallgatók motivációja mögött áll (4). A második világháború példátlan embervesztesége, anyagi kára, testi és lelki traumája mégiscsak arra a felismerésre vezette a nyugati politikai elitet, hogy saját határain belül az oktatáson kiterjesztésén át csökkentse a társadalmi egyenlőtlenségeket (saját egykori gyarmataikra nem érvényesítették ugyanezt). A középfokú oktatás mellett ez a törekvés az egyetemi képzésben is megnyilvánult, amennyiben az előbbit egységesen, míg az utóbbit részlegesen ingyenessé tették (az alapfokú oktatás a 19. századtól ingyenes és kötelező volt). A tanítási költségek csökkentésének középpontjában a társadalmi igazságosság gondolata állt, s a háború utáni politikai elit azt remélte: az egyenlőség gondolatának emfatikussá tétele növeli a demokrácia esélyeit, s így végső soron stabilizálja a nyugati társadalmakat. Az oktatásnak és nevelésnek tehát emancipatorikus funkciója volt.


Az első hallgatók a Warwick Egyetemen, 1965

Az 1970-es évek végén azonban fordulat történt, amennyiben az ún. neokonzervatív–neoliberális váltással új elemek kerültek a domináns politikai beszédrendbe: egyre hangsúlyosabbá vált a gazdasági növekedés, a fenntartható fejlődés, s ennek eredményeként a sarki fűszeres is azért rágta körmét, vajon jól alakul-e az éves GDP. Nem nehéz belátni, hogy ezzel a változással a humán és társadalomtudományok nem fognak tudni lépést tartani, mert bár egyre többet hallunk – oh, irgalom atyja ne hagyj el – a „tudástermelésről" és a „tudásközpontokról", de egyre kevésbé fontos az a közös ismeretkör, műveltség, melyet korábban a társadalmi kohézió alapját jelentette. Ki veszi ma már komolyan az oktatás hozzáférhető tételének általános elvét, az 1944-es brit Education Actet és a francia Langevin–Wallon-tervet, az 1945-ös magyar köznevelési reformot vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát? (5)


E. P. Thompson a katedrán

2. „A struktúrák nem vonulnak az utcára". E. P. Thompson és a Warwick University Ltd.

Érdemes tehát tekintetünket az 1970-es évekre összpontosítani, hiszen, egyik oldalt, ekkoriban indul meg az a máig tartó átalakulás, melynek nyomán a demokratikus társadalmak lemondanak az oktatás korábban rögzített emancipatorikus jellegéről, s egyre inkább áruként tekintenek rá. A másik oldalt viszont az 1960-as évek kritikai gondolkodásának és cselekvésének köszönhetően az oktatási intézmények környékén is létrejött egy olyan kritikus tömeg, mely rosszallását tetteivel is kifejezte. 1968 természetesen nem redukálható csak az egyetemi megmozdulásokra (általános sztrájk, marxizmus, szituacionizmus stb.), de az ott végzett térfoglaló mikropolitikai gesztusok, falfirka formájában megnyilvánuló üzenetek, a formális oktatás rendjét megbontó felszólalások szimbolikus térré változtatták az intézményt. Korántsem véletlen, hogy a jezsuita és marxista vallástörténész Michel de Certeau szerint annak szimbolikus jelentősége, hogy a nép 1968-ban magához ragadta a szót (prise de parole), ahhoz hasonlítható, ahogyan 1789-ben ugyanez a nép elfoglalta a Bastille-t (prise de la Bastille) (6). 1968 Párizsának egyik legsokatmondóbb falfirkája megítélésem szerint a strukturalizmus emberképét kiforgató mondat volt, miszerint a „struktúrák nem vonulnak az utcára". Dehogynem vonultak, zengő szavuktól visszhangzott az utca éppúgy, mint az egyetemi folyosó.

Warwick University Ltd.

A 20. század második felének egyik legnagyobb hatású társadalomtörténészéről, E. P. Thompsonról (1924–1993) talán nem mindenki tudja mifelénk, hogy elkötelezett értelmiségiként éppoly jó debattőr volt, mint amilyen megvesztegethetetlen aktivista. 1967 májusában Raymond Williams és Stuart Hall társaságában Thompson sajtó alá rendezte a May Day Manifesto című – utóbb Williams szerkesztésében mintegy tízezer példányban gazdára találó – kiadványt, melyben mintegy hetven aláíróval (írók, egyetemi oktatók, aktivisták) együtt fejezik ki nemtetszésüket az új, úgynevezett menedzserkapitalizmussal szemben (7). A nyilatkozat szerzői különösen elégedetlenek voltak az 1964-ben kormányra került munkáspárti kabinet társadalompolitikai intézkedéseivel, amennyiben szerintük a kapitalizmus és a tőke érdekei megelőzik a munka, a gondoskodás és az oktatás kiterjesztésének gondolatát. Tiltakozásukat a szocializmus fogalmához kapcsolják; olyan humanizmusként határozzák meg azt, mely az ember társas-társadalmi valóságának elismerését célozza, s valósítja meg azt szívós küzdelemmel. Thompson tehát egyszerre megvesztegethetetlen polemistája a New Leftnek, egyszerre közügyekben véleményt formáló aktivista, s egyszerre egyetemi kutató, aki nem mellesleg 1963-ban közzéteszi mintegy nyolcszáz oldalas, máig megkerülhetetlen főművét Az angol munkásosztály születése címmel. 1965 októberétől tanít docensi minőségben társadalomtörténetet és vezeti a Társadalomtörténeti Kutatóközpontot a frissen létrehozott Warwick Egyetemen, Coventryben (8).

Jóllehet Warwick Egyetemet public universityként alapította a kormányzat, ám a kezdetektől fogva rendkívül komoly összegekkel támogatta az intézmény működését a Rootes Motor Ltd. A vállalat menedzserei közül ily módon a szenátus tagjaként többen részt is vettek az egyetem vezetésében. Thompson szemét előbb az egyetem működésében megjelenő hivalkodó marketingköltségek kezdték el szúrni, amennyiben nem látott bennük mást, mint az oktatás színterének elüzletiesedésének mozzanatait; kezdte úgy érezni, hogy az egyetem nem az egyetemről szól, hanem az üzleti sikerességről. A történész szemében a menedzserek nyüzsgő jelenléte nem pusztán zavaró külsőség volt, hanem két összeegyeztethetetlen értékrenddel bíró világ találkozása: a közjószágként értett tudást átadó egyetemé és a profitorientált ipari kapitalizmusé. Amikor Thompson papírra vetette gondolatait, nem pusztán Warwickról akart írni, hanem az érdekelte, hogyan válik az ottani egyetem az új menedzserkapitalizmus laboratóriumává.

Mint írja, 1969-től szaporodtak meg az egyetem társadalmi életét, közösségi apátiáját, az órák színvonalát, az intézmény tereinek kihasználását firtató, egyébként elég nagy létszámmal megrendezett gyűlések. 1970. január 27-én az egyetemisták újfent megbeszélést tartottak, melynek fő témája a már régóta várt kiszolgáló létesítmény átadásának problémája volt. Mivel az egyetem vezetősége nem adott kielégítő válaszokat, ezért diákképviselők útján fogalmazták meg kérdéseiket a hallgatók – ám ezek újfent nem értek célba. A felspannolt hangulatban a diákok a korszak egyik jól bevált eszköze, a sit-in mellett döntöttek, bizottságot is választottak a foglalások koordinálására, ám az egyetem vezetése durván közbelépett. Válaszul a diákok meghatározatlan időre elfoglalták az egyetemi adminisztrációt, ahol véletlenül olyan dokumentumokra bukkantak, melyek arról tanúskodtak, hogy az egyetemi elöljárók megfigyeltetik a politikailag tudatos hallgatókat. Thompson eseménytörténeti részletességgel számol be a hallgatók szervezkedéseiről és az egyetem vezetőinek ellenlépéseiről, melyek a mai olvasója számára akár érdektelennek is tűnhetnének. Az 1970-ben kiadott Warwick University Ltd., mely címében viseli Thompsonnak az elüzletiesedésről fentebb kivonatolt kritikáját, azért lehet napjainkban érdekes, mert korai dokumentuma a fentebb vázolt átalakulásnak (9). Az egyetem célja már nem az, hogy a képzésen keresztül emancipáljon, és demokratikus eszmék terjesszen, hanem a nyereségérdekelt üzleti befektetés. Az a háború után vérrel-verítékkel kialkudott konszenzus, hogy a tudás közjószág, a hozzáférés növelése pedig üdítően csökkenti a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségeket, elveszni látszott.

Sit-in Warwick, 1970. február

A 2011 és 2013 között szárba szökkent, majd gyorsan eltűnt magyar diákmozgalomról írott kritikájában Tamás Gáspár Miklós hasonló módon érvel. „Vajon mi igazolja azt – írja –, hogy a szellemhez – a művészetekhez, a tudományokhoz, a filozófiához – való, legmagasabb rendű, rendszeres hozzáférést (a főiskolai, egyetemi tanulmányokat) korlátozzák? A korlátozás híveire nehezedő bizonyítási kényszer nem könnyen érvényesíthető az erőviszonyok miatt. Emellett mind a hozzáférés korlátozásának, mind puszta bővítésének a szószólói az egyetemnek kizárólag gazdasági és szociális funkciókat tulajdonítanak. »Versenyképes tudás« és »piacképes« foglalkozások vagy »szakmák" elsajátítása helyének tekintik. (...) A szellemi javak nyilvános javak (nem csak egyszerűen közjavak). A kritikai princípium elismeréséből – minden szellemi termék érvényessége nyilvánosan bírálható, tekintet nélkül rendi (korporatív) kötöttségekre, bár ennek a kritikának az intézményes érvényesülése gyakran korlátozott – következik, hogy a szellem ún. közönsége egyetemes (...), ráadásul a szellemi termékek előállításának sem elengedhetetlen föltétele valaminő formális kritériumnak való megfelelés (pl. oklevél vagy irodalmi/művészeti/tudományos testületi tagság és í. t.). Ráadásul a szellemi javak nem oszthatók és nem amortizálódnak" (10).

Red Warwick, 1970

Persze közgazdasági szempontból hosszasan lehet érvelni amellett, hogy milyen költségei vannak a felsőoktatásnak, miért kell piacképesnek lennie egy-egy szaknak, ám ezek a szempontok az utóbbi néhány évtizedet nem számítva egyszerűen marginálisak az újkori egyetem évszázados történetében. A „versenyképes, kreatív tudásba", a „gyakorlatorientált piacképes képzésbe" oltott neoliberális világkép oly mértékig gyarmatosította szemléletünket, hogy az oktatás és a kutatás egysége (Einheit von Forschung und Lehre), az önállóság és a szabadság (Einsamkeit und Freiheit) vagy a Bildung (képzés, formálás, művelődés) fogalmaira támaszkodó humboldti koncepció hallatán még az egyetemi munkatársak többsége is hahotázni kezd (11). Micsoda naivitás! Még hogy a tudás önmagáért van és a kritikai szellem nem ismerhet el maga felett semmilyen tekintélyt? Mintha merő véletlenségből választotta volna a mottójául a Royal Society a nullius in verba nemes jelmondatát...

1971-ben Thompson nemcsak a Warwickot hagyta ott, hanem az egyetem világát is.

E. P. Thompson 1980 körül

3. E. P. Thompson: elkötelezettség és hűség

Az 1956-os forradalom híre nemcsak E. P. Thompsont, de a Brit Kommunista Párt (BKP) égisze alatt működő Történészcsoport tagjait is mélyen megrázta, ahogy Eric Hobsbawm írta, mindannyian a „kollektív idegösszeomlás szélén álltak" (12). Thompson 1942 óta volt párttag, az Hobsbawm, Christopher Hill és mások társaságában alapított értelmiségi kör pedig a párt egyik legfontosabb szellemi hátországa volt. A csoport tagjaként John Saville is részletesen feltárták azt, hogy milyen traumatikus hatással volt a meggyőződéses kommunista értelmiségre Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson, milyen módon próbálta a BKP eltussolni mindezt tagjai előtt, miképpen tiltakozott a pártvezetés előtt Hill, s miért hozta létre a tisztán látást segítendő Saville és Thompson az eretnek, pártfegyelmet sértő The Reasoner című lapot. 1956. április 4-én Thompson azt írta Saville-nek levelében, hogy ha szükséges lesz, el fogja hagyni a Pártot, hogy egy kis marxista oktatási ligát alapítson, de azt is hozzátette, reméli, hogy erre nem lesz szükség. Ám a legfontosabb Thompson szerint mégiscsak az, hogy „marxistaként inkább szellemi integritásunkhoz, mintsem minden körülmények között a Párthoz kell hűnek maradnunk" (13).

Az idézett visszaemlékezések szerint a szovjet invázió hírére, 1956. november 4-én E. P. Thompson összeomlik, kilép a pártból, Hobsbawm szerint őt viselte meg legjobban, hogy le kell mondania az elméleti és a gyakorlati munka egységéről. Ez a mozzanat a mai olvasó számára vélhetően nem több mint egy szenvtelen történeti pillanat, melyben egy kommunista értelmiségi szembesül a sztálinizmus valóságával; mennyi ilyen történetet ismerünk! Ám Thompson nem hagyja annyiban a dolgot: a The Reasoner elindítását követően is fáradhatatlanul dolgozik, ír, szervez, agitál. Ennek megszűnte után útjára indítják a The New Reasonert (1957–1959), mely a Stuart Hall, Gabriel Pearson, Ralph Samuel és Charles Taylor szerkesztette Universities and Left Review-val való fuzionálást követően New Left Review-ként él tovább. E. P. Thompson eltávolodott a kommunista párttól, elfogadhatatlannak találta a sztálinizmust és a szabadság eltiprását, de nem távolodott el sem a marxizmustól, sem a társadalomformáló szocialista humanizmustól. Az ő hevületének, tudományos és mozgalmi tevékenységének a kulcsa: az elkötelezettség és a hűség. Csupa ósdi, értékét veszett szó. Valóban?

„Hűség és bizalom. Ezek népszerűtlen erények. Irracionálisnak tetszenek. Miért legyünk hűségesek valamihez – írja Tamás Gáspár Miklós –, amiről bebizonyosodhatik, hogy értéktelen, hogy soha nem is ért semmit, vagy valakihez, akiről kiderülhet, hogy nem méltó rá. (...) A hűség és a bizalom általános árfolyamcsökkenésének egyik fő oka a XX. század leglényegesebb históriájának – a 'kommunizmus' történetének – értelmezésével kapcsolódik egybe. Ezt a közvélemény uralkodó áramlata afféle világi vallásosságnak, kritikátlan 'fanatizmusnak' nézi. Akárhogy is áll a dolog történelmi nézőpontból, ez szinte egyhangú érzelmi-morális ítélet. Óvakodnunk kell a vakhittől – mondja a még mindig (...) liberális közvélemény –, mert az igazhitű ragaszkodás hittételekhez és világnézeti megalapozású intézményekhez rendszerint katasztrofális következményekkel jár. (...)

Csakugyan: láttunk hithű kommunistákat, akik a rendszerük minden borzalma ellenére kitartottak a rendszer általuk föltételezett tiszta lényege mellett, ezért nem voltak képesek vagy hajlandók föllázadni a gyilkos zsarnokság ellen, pedig ellenezték a zsarnokságot. (Sőt: amikor mégiscsak föllázadtak – mint pl. az ötvenhatos kommunisták –, még akkor is kitartottak amellett, amit a rendszer tiszta lényegének véltek.) Az én nemzedékem legjobbjai – szintúgy eléggé dogmatikus és doktriner módon – azt hitték, hogy a pragmatizmus, a szkepszis, a relativizmus, az irónia a szabadság záloga. Ez mára megszokott, közkeletű gondolat, ezért sokan nem is érzékelik már, mennyire különös" (14).

Mint láthattuk, E. P. Thompson nem adta fel. Hite nem vakhit és törleszkedés, hanem autonóm kritikai gondolkodásból fakadó hűség volt. Az 1956-os forradalomhoz való viszonya és a párttal való szakítása miatt Magyarországon tudtommal egyetlen társadalomtörténeti munkája sem jelenhetett meg a rendszerváltás előtt. A Dialógus Csoport meghívására 1982-ben mégis járt hazánkban, akkor már a nukleáris leszerelésért küzdött, ez ügyben írt fejtegetései meg is jelentek magyarul (15). Mint Haraszti Miklós korabeli beszámolójában olvashatjuk, hogy Thompson nyitott lett volna hivatalos rendezvényekre is, de némi tanakodás után az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara végül nem engedte be a világhírű történészt falai közé (16). Meggyőződéses szocialistaként szegény Thompson, azt hiszem, mostanában sem járna nagyobb szerencsével.

JEGYZETEK

(1) SZELÉNYI Iván, A szociológia hármas válsága, Socio.hu. Társadalomtudományi Szemle, hálózati közlés: https://socio.hu/uploads/files/2016_1/szelenyi.pdf
(2) Pierre CARLES, La sociologie est un sport de combat, dokumentumfilm, 2001. 
(3) Anthony GRAFTON, Our Universities: Why Are They Failing?, The New York Review of Books, 2011. november 24

(4) Martha C. NUSSBAUM, Not for Profit. Why Democracy Needs the Humanities, Princeton, Princeton University Press, 2010.
(5) Bővebben K. HORVÁTH Zsolt, A köznevelés mint demokratikus értékpolitika. Emancipáció és igazságosság a második világháború utáni oktatáspolitikában, Új Egyenlőség, 2018. február 6., hálózati közlés: http://ujegyenloseg.hu/kozneveles-es-demokratikus-ertekpolitika/
(6) Michel de CERTEAU, La prise de parole et autres écrits politiques, Paris, Seuil, 1994.
(7) May Day Manifesto, 1967–1968. A Re-Issue of the text of the May Day Manifesto – with a New Introduction by Michael Rustin, London, Soundings, 2013.
(8) Michael D. BESS, E. P. Thompson: the Historian as Activist, American Historical Review, 98. évf. (1993) 1. sz., 18-38.; Bryan D. PALMER, E. P. Thompson: Objections and Oppositions, London – New York, Verso, 1994.; Roger Fieldhouse – Richard Taylor (szerk.), E. P. Thompson and English Radicalism, Manchester, Manchester University Press, 2013.
(9) Warwick University Ltd. Industry, Management and the Universities, E. P. Thompson (szerk.), Harmondsworth, Penguin, 1970.
(10) TAMÁS Gáspár Miklós, Szolidaritás és kritika. A diákmozgalomról, Élet és Irodalom, 57. évf. (2013) 5. sz., 10-11.
(11) Wilhelm von HUMBOLDT, A berlini felsőbb tudományos intézmények külső és belső szervezetéről, in Válogatott írásai, Budapest, Európa, 1985, 247-267.
(12) Eric HOBSBAWM, Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút, Budapest, L’Harmattan – Eszmélet, 2008, 234.
(13) John SAVILLE, Edward Thompson, the Communist Party and 1956, Socialist Register, 30. sz. (1994), 20-31., itt: 23.
(14) TAMÁS Gáspár Miklós, Hűség és bizalom, Litera, 2013. december 16. http://www.litera.hu/hirek/huseg-es-bizalom
(15) Edward P. THOMPSON, Túl a hidegháborún, Budapest, k. n., 1982.
(16) HARASZTI Miklós, Thompson, Faber és Kaldor Budapesten, Beszélő, 5–6. sz. (1982). Hálózati közlése: http://beszelo.c3.hu/cikkek/thompson-faber-es-kaldor-budapesten

K. Horváth Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.