hirdetés

Kabai Lóránt: Hol a kurvaistenben élünk?

2018. január 17.

Az ország egyik legszomorúbb, legszegényebb vidékén sikerült egy nagyon komoly, jó presztízsű lapot és műhelyt létrehozni és megtartani... – Kabai Lóránt 10 év után, december 31-én befejezte szerkesztői tevékenységét a Műútnál. Az okokról akkor nem kívánt nyilatkozni, kérdéseinkre a válaszokat is tartalmazó levelet írt.

hirdetés

Kabai Lóránt 2017 szeptemberében bejelentette, hogy 10 év után, december 31-én befejezi szerkesztői tevékenységét a Műút szerkesztőségében, az irodalmi közéletben is hátralép kettőt, nem vállal fellépést, abbahagyja a Szöveggyár tábort és a Deákpoézis zsűrizését. Lépésének okairól nem kívánt nyilvánosan beszélni. Azon túl, hogy igyekeztünk megtudni, mi áll a döntés hátterében, és milyen ma a közérzete, érdekelt minket, mit adott a tíz év, ami alatt a Műút folyóirat szépirodalmi és képregényrovatának vezetője és a Műút portál szerkesztője volt, hogyan értékeli az idő közben végbement változásokat, miként gondol vissza a szerzőkre, akiknek irodalmi meggyökerezésében szerepe volt, mik voltak a legfőbb szerkesztői szempontjai, mit tart a Műút különös ismertetőjegyének, milyen szerepet vívott ki magának a lap a térség életében, mit gondol a hazai kulturális életről, folyamatokról és a kulturális élet szereplőinek tevékenységéről, lehetőségeiről, hogyan látja a mai magyar viszonyokat e téren, valamint milyen tervei vannak a jövőre, Műút nélkül, íróként. Kabai Lóránt egy levélben, összefüggő szövegben válaszolt a kérdésekre.

KABAI LÓRÁNT VÁLASZA

Kedves Gabi,
vagy három hete ülök a kérdéseiteken, melyekre, mint akkor azonnal írtam is, nem biztos, hogy válaszolnom kell, értsd: nem tudom, kell-e válaszolnom. Ha már egyszer azt mondom, sziasztok, kiszállok, kösz mindent, akkor most miért beszéljek? Érthető vajon ez a dilemma? Vagy csak úgy „szőrmentén", mint a kilépésem? Majd arra jutottam lassan, megpróbálok válaszolni, de nem az egyes kérdésekre, hanem inkább egyben leírni, mi van bennem mindezzel kapcsolatban — vegyük úgy, hogy az elsőre reagálok konkrétan, de talán minden benne lesz, amit elmondhatok.

Alapvetően jól érzem magam, bejött, amire számítottam: jóval kevésbé nyomasztanak az ilyen-olyan dolgok, nagyságrendekkel kevesebbet stresszelek, az elengedés egészen felszabadítóan hatott rám.

Közben persze van némi hiányérzet is, elvégre minimum főállásnyi időt dolgoztam minden nap a Műúttal (ide értve a nyomtatott lapot és a portált, na meg a „mentorkodást", az egyes szerzőkkel való közös munkát is), meg például a fura érzés, ahogy a minap láttam a lap szerkesztőségi összejövetelén készült fotókat, melyeken már nem szereplek, mivel már nem vagyok benne... Vagy másfelől: volt egy fontos dolog, melynek mentén elég pontosan definiálni tudtam magam, most meg nincs. (Van más, persze, ami mentén öndefinícióm lehet; és akkor eszembe jut András Laci barátom vicce a társadalmistátusz-változásról, hogy hogyan is érzi magát a kedvesem, aki az ország egyik legjobb szerkesztőjével jött össze, de most csak egy pultos geci barátnője. :)))

Tíz év nem kevés, pontosan emlékszem az indulásra, és mindarra, amit és ahogyan építettem-építettünk a Műútnál, és e tíz évben minden energiám beletettem, tényleg a szerelemgyermekemként tekintettem a Műútra (ez máig nem változott meg) — hát ezt jelentette és jelenti nekem ez az időszak: mindent. (Bocsánat, most nem szeretnék spórolni az ún. nagy szavakkal.)

Ebben a mindenben benne van az a sok fiatal és nem annyira fiatal pályakezdő, akikkel a lap- és könyvsorozat-szerkesztés során, vagy épp a Deákpoézisen és a Szöveggyárban dolgozhattam együtt, és akiknek, úgy érzem, sikerült segítenem elindulni — de hát eleve ez volt az egyik fő célom: minél több pályakezdőt segíteni, támogatni, közölni, adott esetben más lapoknál dolgozó kollégák figyelmébe ajánlani. Így pedig, azt hiszem, még érthetőbb a büszkeségem és boldogságom, hogy az utódom a lapnál az a Borda Réka lett, akit magam javasoltam, és aki már a kezdetektől a Szöveggyár résztvevője, az utóbbi években mentora volt, ez évtől Vida Kamillával együtt pedig szervezője-vezetője lesz.

Benne van ebben a mindenben az is, hogy az ország egyik legszomorúbb, legszegényebb vidékén sikerült egy nagyon komoly, jó presztízsű lapot és műhelyt létrehozni és megtartani, programsorozatokat szervezni (a Jenei László kollégám szervezte beszélgetéssorozat, A Műút a könyvtárba vezet például szintén lassan tízéves); korábban a Műút-napok és a Műút-hetek folyamán annyi kultúrprogramot adtunk Miskolcnak, mint egy jól működő nagyvárosi kultúrház. Bár a Műút országosan terjesztett lap és a fővárosban is komoly jelenléttel bír, azért mégiscsak tudható, földrajzilag hová lehet kötni, miközben már az induláskor eldöntöttük, nem válhatunk provinciálissá semmilyen értelemben.

És ebben a mindenben benne van a személyes sérülékenységem is, ami talán érthető jelenleg az ország mindenféle állapotait tekintve, ide értve az irodalmi közélet nyomasztó helyzetét is. Korrupció kicsiben és nagyban, lassan már fel se kapjuk a fejünket semmire, olyan mindennapossá váltak még a nagyobb ívű disznóságok is, miközben a sikerpropaganda és a militáris retorika kéz a kézben járnak — én meg „a Körúton belül" csak nézek, hogy most akkor tényleg, hol a kurvaistenben élünk. „És még mielőtt visszakérdeznél": igen, most elolvastam egy interjút is, szerencsére a vérnyomásom már nem emelte meg, csak az elkeseredettségemet növelte az a mérhetetlen cinizmus, amivel az interjúalany kioktatott bennünket ismét.

De mondom, alapvetően jól érzem magam, és ez volt a cél, mert élni akarok és nem faszrákot kapni a stressztől. (És igen, valószínűleg lesz időm megint festeni, és talán újra elkezdek írni is, ha már nem a mások szövegeivel való munka tölti ki szinte minden időmet.)

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.