"Borom él és forr"\
     \
     A szobor\
     Babits, a megkerülhetetlen. Babits, a fontos ember, a Baumgarten-kurátor és a Nyugat-szerkesztő. Babits, akinek stemplijét rá kellett volna üttetni az ifjabb poéták ülepére, hogy aztán már csak a nadrágot kelljen letolniuk minden szerkesztőségben, s a Szezám máris kitárul előttük - így írta keserűen anno a kitűnő prózaíró, Tatay Sándor, akit Babits egyébként közölt lapjában. \
     Babits, az ellenségkép, a József Attila-versben leírt varangy, a (Nyugatban szintén B. M. által közölt) Kassák szemében a magyar modernizmus kerékkötője, akit a második világháború után hosszú évtizedekig reakciós burzsoáként emlegettek. Babits, a mester (Szabó Lőrinc, Weöres), a meggyilkolandó vagy épp meggyilkoltatásától paranoiásan rettegő apa (Halász Gábor), a mérték, a norma, a magasra tett léc, akihez holta után is, minden viharban viszonyítani lehet (Nemes Nagy Ágnes, Lator László és még sokak). \
     Karinthy szerint Babits Bihály, a hivatásos alliterátor, avagy "kegyed mily mély mívű marha... mondtam csak ezt a széphangzás mián" és a mathematikai költő: "fogjanak meg, fogjanak meg (megfogják)". \
     Az emberfeletti magányú modern hős: "sümpölygő aljak fölött: bérc" (Ady Endre) és "zord emberiség-lemente... romjai felett... mint a Pokol égő bástyáin Dante" (Gulyás Pál). Tegye fel minderre a koronát a megrendülten emlékező, szürke egyetemistából B. M. belső barátjává avanzsált Szabó Lőrinc, aki később persze lázadozott, de Babits így is kimetszhetetlen része lett életének: "Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt... Istent, akit meg kell váltani." majd pedig: "Nincs senkim kívüled". \
     Babits, az éber írástudó, a pacifista, a baljós események jósa, az összegző, az átfogó. A klasszicizáló és a kísérletező, a modern és mégis izmus-ellenes (mert szélsőségesség-ellenes). A katolikus és a pogány, a menekülő és imádkozó Jónás, az ezeristenben hívő, az Isten körmére égő gyertya. \
     \
     A másik Babits\
     Hát szóval, így nehéz. Annyi félinformáció, ködös, homályos nagyszerűség és kisszerűség képzete tapad Babits alakjához, hogy neve hallatán óhatatlanul vigyázzállásba vágjuk magunkat vagy éppen igyekszünk elsompolyogni oldalvást, mintha csak nagyszabású iskolai ünnepélyről szöknénk. A legjobban talán úgy tisztíthatnánk meg magunknak ezt az életművet minden elszíneződéstől és lerakódástól, ha a Babits-mítoszt "túlfelől" közelítjük, vagyis onnan, ahol az életút végetér, ahol a mű hivatalosan lezárul, de csak hogy rögtön még szélesebbre tárja kapuit előttünk. Ez a pont Babitsnál a Beszélgetőfüzetek időszaka. A torokrákban szenvedő, gégeműtétei után beszédképtelenné vált költő 1938-ban, majd 1940-41-ben is e lapokra jegyzi le mondandóját. Általában nem többet annál, amit mindannyian elmondunk mindennap: anyagi, családi, szakmai apróságok, itt-ott némi irodalmi, szellemi színnel. De a legmegrázóbbak a haláltusa, a szorongás, a hörgés és vonaglás hangjai: "Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?". Döbbenetes szavak. "Ki vagyok én? Senki Pál. / Egy fájó gép, mely pipál." - írta Arany János. Ezt a fájó gépet látjuk hánykolódni, akadozni a füzetlapok olvastán, és így döbbenünk rá a tényre, hogy nyugodtan levehetjük irodalomtörténeti szemüvegünket, tiszta tekintettel pillantva az életre és a műre. Egy másik ember áll szemben velünk, Senki Pál, Valaki Pál avagy Mindenki Pál, aki persze végtelenül több nálunk, hisz kincsei vannak, s azokat bőkezűen szórja elénk.\
     Éppen ezért nem akartam, hogy ez a válogatás az In Horatium (méltán híres) első sorával kezdődjék: "Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg". Ez az álarcból beszélő mondat félreértésekhez vezetne, megintcsak a bálványt állítaná elénk, amelyet vagy leborulva imádunk, vagy ledönteni szeretnénk. Holott van itt egy ember, tűnődő, néha lázálmokban tobzódó, máskor kölykös kedvű, szilaj, s ha klasszicizál is, képei, érzékelései elevensége sokszor szétrobbantja a márvány-kereteket. \
     "Antológiát hordok a fejemben Magából, a darabok olykor cserélődnek, de az antológia marad" - így írta Babitsnak egy képzelt levélben Nemes Nagy Ágnes, nekem pedig megvan az a szerencsém, hogy saját antológiámat most sajtó alá is rendezhettem. Megpróbáltam tehát felrázni Babits kaleidoszkópját, új szín-villogást keresni ott, ahol általában komor szigorról, merevségről, rendíthetetlen etikumról szokás szót ejteni. A másik Babitsot kerestem, aki elevenen élt bennem, akihez nem egy hihetetlenül erős és intenzív olvasás-élmény fűz. A legerősebb ilyen bevésődés, amikor a somogy-megyei Nagyberkiben, nagynénikém lugasrácsainak árnyékában, karnyújtásnyira a vadszőlő harsogóan nedves zöldjétől, a drót-szívósságú, szecessziósan göndörödő kacsoktól és a viasz-bevonatú, mélykéken duzzadó bogyóktól, nyári hőségben, fröccsöt szopogatva, szinte káprázva szürcsöltem a Télutó a Séd-pataknál és más versek képeit, ritmusát, sorait. Utóbb személyesen és szakmailag egyaránt fontosabb lett nekem Kosztolányi, s ez így van mind a mai napig. Ám Babits az alap, s nyugodtan elmondhatom róla, ahogy ő mondta Széchenyiről: "Úgy gondolok rá, mintha élne; holott nem egy élőre úgy gondolok, mintha már rég halott volna.".\
     \
     Babitsok\
     De álljon meg a menet - miket is beszélek? Magam is bedőlnék a kliséknek, s azt hirdetem: Babits csak egy van? Nem, nem és nem. Nagyon sok Babitstól olvashatunk itt verset.\
     "Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?" - íme a játékos, a kaján, az évődő Babits, elég elolvasnunk a Verses napló varázslatosan szökdécselő, spontán füzérét.\
     Aztán ott a sanzont dudorászó Babits, Szép Ernő rokona, aki ilyen könnyed, egyszerű, finomszövésű sorokban képes leírni egy kezet: "Még most is látom a kezét, / hogy ágazott az ujja szét, / oly szeliden, mint ágtól ág / vagy halkan elvál öt barát" (Játszottam a kezével). Vagy figyeljük másutt a Rímek kosztolányis csilingelését: "Szeretném a londoni / rádióba mondani"! Lám, a kóbor igric, a bűbájos dalos, kinek erdejében a vadak "lankadt állal hevernek, / ölén a hűs avarnak, / mit a szelek levernek, / majd újra felkavarnak [...] És most jőnek a villik, / alkonyszalag kinyúlik, / alkonyvirág kinyílik"!\
     És ott a duhaj Babits, a harsányan életet habzsoló, a tágranyílt érzékekkel annak minden ingerét mohón nyeldeklő, aki vers-kabátját ágra hajítva, bukfencezve hempereg a mezőn, akár egy kölyökkutya: "Vad és hirtelen ízü élet! / már az illatok sűrüsödnek / ugyan ki mondja meg, mikor lesz / az illatból íz?" (Kabátdobós, kalaphajítós!). Ez a költő minden személyes szemérmessége mellett tobzódott a látványokban, érzékelésekben, amikor "nem látta senki, csak a huncut istenek". Nem rándul-e össze ínyünk, nem borzongnak-e bele ízlelőbimbóink, ha ezt olvassuk: "Óh érdes bőr, sikamlós vér, nyelvem alatt / foszladó rostok, s csurranó hirtelen íz" (Gyümölcsbe harapva)? Nem lenne elég plasztikus és hátborzongató talán ez a kép: "városi villanyos hangja, mely egyre csak falja meg ontja meg ontja / a meleg emberi húst" (Az óriások költögetése)? S akinek ennyi jó kevés - az vesse bele magát a Hús-szigetek a kő-tengerben érzékien telített litániájába. Babits lét-habzsolása nem a kukkolók és a paparazzók nyegle intimeskedése, hanem pompás, erőteljes, mondhatni férfias találkozás az ujjongó, gyönyörűségében is rothadó, rothadásában is gyönyörű élettel.\
     Aztán a modern Babits, akit hiába kevernek klasszicista hírbe, számos kísérleti költeményben darabolja, gyötri-facsarja a nyelvet, mégpedig azért, hogy egy-egy korabeli új érzékelés, káprázat félelmetes élményét átadhassa. Íme a Mozgófénykép képzápora, a Detektivhistória, a Tremolo villódzó modernsége... De gondolhatunk a Vakok a hídon mesteri töredékességére vagy felidézhetjük a Fekete ország törzsi dübörgését, ugyanígy a Csövek, erek, terek minimal-artját, ősi, repetitív dallamát, mely nyersen, furcsán, atonálisan, "bartókosan" kattog a modern kórházi környezetben: "erek, / erek, / erekkel folynak a falak, / erekkel eleven a ház, / eres nagy szürke szörnyeteg". S nem amolyan Dalí-féle, hamisítatlanul szürrealista ötlet-e Isten fogaiből házakat farag(tat)ni az Isten fogai közt zárlatában?\
     Gondolnánk-e, hogy ő írta: "istenekkel szeretkezem / magamban a mezőben" (Mindenek szerelme)? És íme a barbár, darabos, már-már népi erejű Babits - a Mint forró csontok a máglyán Nagy László vagy Utassy József zenéjét előlegzi: "Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te mindenható! / Szülj engem újra, te csodaszép!".\
     És - Istenem! - micsoda tömény, oldalakon át elemezhető képiségű sor a következő, amely ráadásul a válogatásomba föl sem vett versek egyikéből, a Hegyi szeretők idilljéből való: "Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél". \
     \    \
     Fegyverletétel és fegyverválasztás\
     Ne essünk abba a hibába sem, hogy csak a szokatlanságokat ízlelgetjük: hiszen itt a Mint különös hírmondó, az Esti kérdés, a Balázsolás, a Jónás imája, a Csak posta voltál. Nem vagyok a kánonok, a kötelező, poros gimnáziumi slágerek mindenároni híve, de itt az ember leteszi a fegyvert, szégyenkezve háta mögé dugja Babits-képet retusáló, illetéktelen ecsetjét. Mert igazgathatunk bármit az arcon, eltörölve egy apró, vélt szemölcsöt, ráncot, kiemelve a szemek barnáját, a bajusz sűrűjét, a homlok erejét, másról van itt már szó. Bármennyire is elfogulatlan szemmel olvassuk, hatalmába kerít a szöveg, legyűr, elkábít. Magaslaton járunk, ritka a levegő, gyötör a légszomj, hörög a tüdő. "Nem mese ez, gyermek."\
     A már kezdet kezdetén rendkívül érett Babits-líra (komoly fiatal tanár úr lehetett!) egyre töményebb, egyre kikezdhetetlenebb anyaggá sűrűsödik, ahogy a korán jött halál felé közeledünk. Míg az első öt kötet, vagyis a körülbelül 1909-től 1920-ig terjedő időszak verseinek körülbelül egynegyedét vettem fel a válogatásba, az 1925-ös Sziget és tenger és a rákövetkező három versgyűjtemény esetén ez az arányszám megduplázódik: szinte minden második versnél úgy éreztem, nem hagyhatom figyelmen kívül. Az utolsó előtti Újabb verseknek már kétharmada olvasható itt, a Jónás könyve pedig, a Jónás imájával egyetemben, teljes egészében szerepel. \
     A pálya első tizenöt-húsz éve szilárd alap, antológiadarabok sokasága születik meg már ekkor. A második tizenöt-húsz év (a bizonytalanság onnan, hogy verskeletkezés és versközlés között sokszor évek telnek el) az elmélyülés és a kalandozás kora. A világirodalmat esszéiben bebolyongó és annak versanyagát keresztbe-kasul fordító, regényeket végigszövő hegyi költő hangja olykor személyesebbé és szeszélyesebbé válik, máskor komorabb, történelmi-filozófiai-vallási mélységekbe bukik alá, "leszáll a kínok eleven / süket és forró sötétjébe", ahogy a Jónás imájában fogalmaz. Tenger ez, örvénylő és kiszámíthatatlan, ám ugyanakkor tajtékos, fodros, könnyed is.\
     A zsengék és hátrahagyott versek közül is "átmentettem" ide párat, nem mint régészeti törmeléket, hanem mint elsüllyedt hajó gyomrából kikerült hibátlan, szép vázákat. \
     Válogatásomban igyekeztem szem előtt tartani azt a szempontot, hogy lendületes, fiatalos, mai szemmel is jól olvasható szövegegyüttes jöjjön létre, de lehetőleg ne maradjon ki egyetlen nélkülözhetetlen vers se. Zavarban voltam az érezhetően szavalásra íródott, és valóban gyakran előadott versek némelyike, így a Petőfi koszorúi vagy a Miatyánk esetében. Ha végül elhagyásuk mellett döntöttem, csak azért tettem, mert a látványos hőstenor helyett a lírai, egyéni bel canto, a patetikus-tudós hozzáállás helyett az "életes", vérrel telített irály vonzott.\
     \
     Az idő bogán\
     Babits nem Esti Kornél, az évődő, sziporkázó útitárs, hanem magányos világokban kutakodó Cousteau-kapitány, akit mélybe vezető útján szorosan követni átlagembernek tilos és életveszélyes, de akinek kincsei, képei, dús akkordjai láttán annál inkább ámulunk. Az ő itala nem habkönnyű pezsgő, hanem mélytüzű vörösbor. Nem a fejünkbe száll, nem léha bolondságokra késztet, hanem belül, lefojtva izzik, minden sejtünkben külön tüzet szít.\
     Babits botrány, de másképp, mint Ady vagy József Attila. Amazok "rendes", normális botránykövek, szabályosan szabálytalan lázadók, ahogy illik. Babits viszont nyárspolgár zseni, mint mondjuk Kant vagy Goethe (vagy ahogy maga írta Aranyról egy tanulmányában). Kicsorbulnak rajta a romantikus elméletek. Sikeres és befolyásos ember volt, mint ilyet, sokan támadták és sokan tömjénezték. Jószerivel ő szabott irányt a huszadik század magyar költészetének, józan mértéktartással, bátran és megfontoltan. Halála tragikus volt, de nem tragikusabb, mint Iván Iljicsé, nem tragikusabb, mint bármely szenvedő egyén halála. Ágyban, párnák közt érte a halál, mégis ő volt minden egyes haldokló - a Segesvár közelében ledöfött Petőfi és a vonat alatt elmorzsolódó József Attila is. \
     Kalapos, szalonkabátos, józan ember, aki udvariasan megsimítja bajuszát, miközben polgári ruhái alatt vezúvok hánykolódnak. Amint kiér a vers szabad terébe, nekivetkőzik, nekigyürkőzik, s már minden szertelenségre kapható. "Voltam alma, voltam körte, / eltünő íz szátokon" - írta-mondta maga Babits a felesége, Török Sophie által lejegyzett, állítólag utolsó versében. Válogatott kötetünknek jobb sorsot nem kívánhatok, mint egyik költeményének ő maga: "úgy akadjon meg az idők bogán, / mint egy ágon a favágók kabátja".\