hirdetés

Kácsor Zsolt: A harminckét bolond (részlet)

2017. augusztus 18.

Amikor az utolsó könyve megjelent, halálosan megrettent, falfehér lett, amikor beleolvasott. Azt mondta, hogy mindennek vége, istenem, segíts meg, túl jó a könyv, ezt nem lehet túlélni. A saját könyvei taszították le a szakadékba, ahonnan nem volt visszaút. – Kácsor Zsolt A harminckét bolond című regényéből ajánlunk részletet.

hirdetés

A fejemben lévő nyílás miatt kétszer hat hétig kezeltek a pszichiátrián, aztán hónapokra táppénzre kerültem. Feküdtem a neurológián is, megvizsgálták az agyamat CT-vel és MRI-vel, de nem tudták kimutatni a lyukat. Egyszer lumbáltak, azt hittem, meg akarnak ölni. Két ember fogott le, azt mondták, nem szabad megmoccannom, különben a gerincembe szúrt tűtől megbénulok. Olyan sokat küldözgettek ide-oda, hogy kezdett gyanússá válni a dolog. Egy egész egészségügyi apparátust mozgósítottak annak bizonyítására, hogy a semmi nem diagnosztizálható. Sejtettem, hogy ki akarnak csinálni, és a likvidálásra minden eszköz megengedett. Ki fognak rúgatni az egyetemről, ha kiderül, hogy tényleg van egy lyuk a fejemben. De akkor miért tesznek úgy, mintha nem vették volna észre? El fognak bocsátani az állásomból alkalmatlanság címén, de ehhez először ki kell mutatniuk azt a rést, ahol benyúlhatnak, s elkaphatnak. Amikor erre rájöttem, azonnal letagadtam a golyó ütötte lyukat, ekkor viszont én váltam gyanússá az ő szemükben. „Ha eddig azt állította, hogy egy lyuk van a fejében, akkor most miért állítja, hogy nincsen? Begyógyult?" Ezt kérdezték, mire azt válaszoltam, hogy nem gyógyult be, hiszen nem is volt ott. Nem akartam elveszíteni a munkámat, mert ha örömöt nem is, de egzisztenciális biztonságot adott. Az egyetemen úgy tekintettem magamra, mintha életnagyságú bioapplikáció lettem volna, akit a hallgatók óra elején letöltenek az okostelefonjukra, majd az óra végén ráböknek a kényszerleállítás gombra. Leállítanak vagy kitörölnek, más opció nincs, ezt tudomásul kell venni. Volt egy barátom, aki felkötötte magát, vele példálóztam, de nem volt foganatja. A barátom költő volt, ezért elnézték neki az öngyilkosságot, sőt nemhogy elnézték, de helyeselték. Egy magyar költő éljen dicsőn, haljon tragikusan. Ezt sulykolták szegény barátom szomorú fejébe azzal az aljas céllal, hogy legyen végre tisztában a sorsával. Amikor a barátom rájött, hogy a végzet miféle meglepetést tartogat neki, le akarta vetni magáról a költő jelmezét, kellékeit és díszeit. Le akarta vedleni a bőrét, mint a kígyó, de közben olyannyira kiüresítette magát és olyan messze távolodott saját magától, hogy remekműveket kezdett írni. Ettől megijedt. Amikor az utolsó könyve megjelent, halálosan megrettent, falfehér lett, amikor beleolvasott. Azt mondta, hogy mindennek vége, istenem, segíts meg, túl jó a könyv, ezt nem lehet túlélni. A saját könyvei taszították le a szakadékba, ahonnan nem volt visszaút. Megölte a szerep, amibe belekényszerült, ezt magyaráztam a hallgatóknak az utolsó órámon, de csak nevettek. A fajankók azt hitték, viccelek. Üvöltöttem velük, hogy komolyan beszélek, és ha jót akarnak maguknak, adjanak vissza minden szerepet. Nem értették, hogy miről beszélek, de hogyan is érthették volna, nem az ő barátjuk akasztotta föl magát, nem az ő koponyájukban fütyült a szél.

A pszichiátrián az orvosom azt mondta, hogy álmomban franciául ordítok, éjszakánként fölverem az egész osztályt. Megkérdezte tőlem, hogy hol tanultam meg franciául, mire azt válaszoltam neki, hogy a rendszerváltás előtt két-három évet Marseille-ben töltöttem, de régen volt, kijöttem a gyakorlatból és az elméletből, a nyelvet már alig beszélem. „Viszont milyen jól ordít", mondta. Ezen nevettünk. De nem érte be ennyivel. Azt kérdezte, hogy jártam-e háborúban. „Ne vicceljen", mondtam. Azt felelte, hogy egyáltalán nem viccel, a súlyos bipoláris depresszión kívül ugyanis „krónikus poszttraumás stresszt" állapítottak meg nálam, azaz háborús szindrómát. „Mindig tudtam, hogy a pszichológia hülye áltudomány, soha életemben nem jártam háborúban, még a pezsgődurranástól is félek". Ezt válaszoltam neki.

„A pszichológiai szakvélemény szerint a tesztjegyek alapján színes, nagy fantáziájú személy, akinél tünetileg a szorongás dominál. Szorongási skálája patológiásan magas értéket jelez. Mentálisan féken tartott, agresszív képzetek jellemzik, s interperszonális helyzetekben alkalmazkodási zökkenőket mutat." Ezt darálta az orvos, de legyintettem, nem lehet háborús szindrómám, ki vagyok borulva, ennyi az egész. Azt kérdezte, hogy mitől vagyok kiborulva. „Álmomban keresztüllőtték a fejemet, és van benne egy cső, talán ettől", válaszoltam.

Majd azt kérdezte, hogy mit gondolok, kivel ordítok álmomban, „fontos lenne, hogy megtudjuk, akkor tovább tudnánk lépni," magyarázta.

„Miből gondolja, hogy én tovább akarok lépni?"

„Akkor hát abban segítsen, hogy én tovább tudjak lépni."

„Jó, csak nem értem, mi köze van önnek a magánéletemhez."

„Félreért, nem nekem van közöm a magánéletéhez, hanem önnek."

„Hagyjuk abba, doktor úr. Elfáradtam, és van egy cső a fejemben. Átfúj rajta a szél."

Akármilyen marhaságokat beszélt az az orvos, abban az egyben igaza volt: egy egész életen át nem lehet úgy tenni, mintha a saját életünkhöz nem volna semmi közünk. Ezt akkor dünnyögte, amikor végre kijöttem a kórházból. A folyosón álltunk, kereszthuzatban, lobogott a köpenye, nézett rám, s egyszerre csak letegezett. „Egy egész életen át nem tehetsz úgy, mintha nem lenne közöd a saját életedhez." „Ne tegezzen", vetettem oda neki, de amit mondott, benne maradt az agyamban, mint egy puskagolyó. Meg tudom mutatni a helyét, mert azóta sem sikerült kioperálni magamból.



Elvarázsolt regény egy mániás depressziós festőművészről, akiben a saját bolond nagyapja azért született újjá, hogy jóvátehesse a család bűneit.

Kácsor Zsolt: A harminckét bolond, Kalligram, 2017, 267 oldal, 3500 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.